A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
1%"/

Megjelent munkatársunk, Kovács Attila harmadik kötete: Az idők szava.
Glosszák, jegyzetek, publicisztikák, elemzések. Rendelés és információ: azidokszava@gmail.com





Emlékeim Várkonyi Nándorról

Írta: L. Csépányi Katalin

Várkonyi Nándor hetvenhetedik évében járt, amikor megismerkedtünk – én a huszonegyedikben. Ő, aki a számmisztikát mélyrehatóan ismerte, azonnal felkiáltana: nem véletlen, ezek jó számok. Mint ahogy reagált, amikor megtudta, hogy tizenkettedik hó tizenkettedikén születtem. „Akkor te a tökéletes szám jegyében létezel! Merthogy a 12-es a tökéletes szám, és már magyarázta is, hogy miért.” Persze a végén elnevettük magunkat, hiszen én azonnal megválaszoltam neki: „A kétszer tökéletes az már tökéletlen…”
Élete utolsó két évében a péntek délutáni látogató én voltam a pécsi Pollack Mihály utcai otthona dolgozószobájában. Nem tudtam felmérni, hogy netán az idejét rabolom-e ezekkel az órákkal, de nem is gondoltam erre soha. Csak beszélgettünk, mindenről. Aztán hamarosan kiderült, hogy miért is kellett nekünk megismerkednünk…
Előzetesen annyit, hogy kisgyermekkorom óta az újságírói pályára készültem, mindkét szülőm ezt a hivatást gyakorolta, és én, mint elsőszülött, másra nem is gondoltam. Az egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt közel egy évig könyvesboltban dolgoztam, és ez időközben megtanultam vakon gépelni, egy magánoktatónál. Nándor bácsival a Sziriat oszlopai egyik bemutatóján „találkoztam” 1973-ban én, mint hallgató és dedikálást kérő. Pár nap múlva a könyvesbolt kirakatában feltűnt az ő – általam első látásra megszeretett – okos-szép arca, amelyről sugárzott a szeretet. Akkor éppen a kirakati könyveknek juttatott ez utóbbiból. Belépett a boltba. Azonnal hozzásiettem, nem titkolva, hogy megismertem. Ezt követően rendszeresen betért ebbe az uránvárosi könyvesboltba, és hosszasan beszélgettünk. Pár hónap után a könyvesboltból eljöttem, így megszűntek a találkozási lehetőségek, ekkor levelezni kezdtünk. Hamarosan meghívott otthonukba, jelezve, hogy felesége, Erzsike néni is szívesen lát náluk. Eleget is tettem az invitálásnak, így lettem a már jelzett „péntek délutáni látogató”.
A beszélgetéseink mélyültek, sok mindenben hasonlóan vélekedtünk, meg is jegyeztem ezt. Csak ennyit reagált rá: „Hát mit gondolsz, miért vagyunk barátok?!” Közel negyven év múltával is hallom ezt a mondatot – elkísért egész életemben. Hogy miről is szólt ez a pár órás pénteki látogatás? Kodolányi Jánosról, Weöres Sándorról, a példaképéről: Kőrösi Csoma Sándorról, Petőfi Sándorról, továbbá a pé-csiekről: Lovász Pálról, Bárdosi Németh Jánosról, Galsai Pongrácról, Csorba Győzőről, Harcos Ottóról.
Egyik alkalommal arról szólt, hogy nagyon nehezére esik az írásai hétpéldányos nyomdakészre gépelése. Hát ezért kellett találkoznunk! Ott ült mellette egy gépírói tudással frissen felvértezett, nagy teherbírású fiatal – én. Ezzel a jó egyéves beszélgetéssorozat be is fejeződött, és megkezdődött az együttmunkálkodás. Ezt egy 1974-es levele is megőrizte az emlékezetnek (ekkor még magázódva írt nekem):
 
„Kedves jó Katica!
 
Tisztelettel, egyben örömmel jelentem, hogy elérkezett a tettek ideje. Rónay György, a Vigilia szerkesztője írt: a misztikáról óhajt tanulmányt, minthogy éppen most állít össze egy számot ennek tárgyköréből. Saját anyagomat összeállítani egy pillanat műve volt: kb. 30, kétsorosan gépelt ívoldalra megy, széles margóval.
Ha tehát fenntartja nemes szándékát, és hajlandó roggyant öreg barátjának segítségére lenni, s kedve, mi több, ideje is van és lesz rá, akkor legyen olyan jó, nézzen el mihozzánk, mihelyt teheti. (Du. 5 h után mindig itthon vagyunk.) Átadnám a kéziratot s a részleteket megbeszélnők.
Mindjárt most jelzem, hogy ez után, folytatólag még két, kb. hasonló terjedelmű cikket szándékozom beküldeni, azaz szeretném legépelésüket kérni.
Ha a Maga részéről bármi akadálya volna a dolognak, igen kérem, értesítsen egy lapon. A munka nem sürgős ugyan, mert Rónayék várnak, ha kell (írták: betegállapotomra való tekintettel), de éppen ezért semmiképp sem akarom, hogy miattam késlekedjenek. És a Maga segítsége hálistennek elkerülhetővé teszi.

Szeretettel várjuk tehát, és reméljük látogatását. Addig is küldjük tisztelő üdvözletünket k. Mindnyájuknak, Magát köszöntjük, Erzsi nénivel együtt, szeretettel, barátsággal
 
Nándor bácsi”
 
Ezzel megkezdődött a közös munka. A legtöbb Várkonyi-írás akkor – 1974-ben – a Vigiliában jelent meg, de a pécsi szerkesztésű Jelenkornak is készült – Szederkényi Ervin ugyanis felvállalta a megjelentetéseket, s ezt Nándor bácsi nagyon méltányolta. A folyóiratokba szántak után következtek a nagyobb falatok: Az elveszett Paradicsom, majd a Pergő évek.
A gépelés nem volt egyszerű, mert egy kis Erika táskaírógép hengerébe kellett befűzni az alul-fölül két normál, közte az öt vékony géppapírt és a hat indigót. Aztán nem kis erővel kellett püfölni a billentyűket, hogy a hetedik példány is olvasható legyen. De ez csak a könyvekre vonatkozott, a folyóiratokba szánt írásokat elég volt négy példányban gépelni.
Közben Nándor bácsi keze sínbe került, írni is nehezen tudott: „Bocsánat a rossz írásért, de még mindig fába szorult a kezem. Ma megpróbálom levenni” – írta egy kis levélkében az átadott Nietzsche-kézirat mellé. Azaz soha jobbkor nem érkezhetett volna a segítség a személyemben. Persze mindez utólag látszott csak, találkozásunk véletlenszerűsége természetesen törvényszerű volt.
Rengeteget dolgozott, és én lépést tartottam vele, egyéb elfoglaltságaim mellett esténként és hétvégeken szakadatlanul vertem a kis írógépet. Végül is a Várkonyi-könyveken tanultam meg igazán gépelni, a hathetes tanfolyam csak alap volt ehhez. Újságírói és szerkesztői pályámon igen nagy hasznát vettem és veszem ma is ennek a tudásnak. Így nem csoda, ha Nándor bácsi ott van minden általam leütött billentyűben…
Főleg a Pergő évek készült gyors ütemben. Nem tudtuk, hogy miért hajtjuk egymást a munkában, valami nagy-nagy nyugtalansággal. Aztán az élet megmutatta: hiszen az utolsó harmad elmaradt, már nem tudta befejezni az önéletrajzát. A kézirat itt megszakad. – Ez áll az 1976-os erősen cenzúrázott Magvető-kiadás és a 2004-es Széphalom Könyvműhely által megjelentetett teljes könyv végén. Számomra nagyon fájdalmas ma is ez a mondat – mert 1975. március 11-i váratlan halála előtt pár nappal, a kórházba kerülése előtt még a Pergőn dolgoztunk. Tudtam, hogy még mi mindenről és kikről kívánt írni. És nincs tovább. Az űr azóta is itt van bennem – 38 év nem volt elég a feledéshez.
Várkonyi Nándor személye nagy hatással volt mindazokra, akik ismerhették. Hát még a barátaira, akik közel kerültek hozzá. Hogy számomra milyen is volt? Egész életemet meghatározta a vele való találkozás, és a párhuzamosan megélt időszak, különösen az együttmunkálkodás. Nálánál okosabb, szerényebb embert nem ismertem.
Halála után pár évvel, amikor még szinte remény sem volt arra, hogy az általam gépelt Az elveszett Paradicsom megjelenik valaha is, egy ismerősöm megkérdezte, hogy miért nem raktam be még egy papírt a gépeléskor, hogy nekem is maradjon egy példány. Még azt is hozzátette, hogy micsoda érték lett volna. Csak néztem rá döbbenten, mert bennem ez soha fel nem merült volna: a barátom meglopása? Nándor bácsi is biztosra vette, hogy bennem megbízhat. Akkor ezen nem töprengtem – de ő tudta, hogy kivel áll szemben. Nagy tapasztalata volt a barátság terén – pozitív és negatív egyaránt. És az utóbbiból jócskán kijutott neki – főleg a feketelistás évek alatt. Fájdalmasan mesélt arról, hogyan maradtak el tőle a 60-as és a 70-es években azok, akik már úgy gondolták, számukra nem hoz hasznot ez az ismeretség
A huszonegy éves L. Csépányi Katalinra másként tekintett – tudta, hogy én az embert láttam meg benne, mint ahogy ő is bennem. Fiatal voltam, amikor találkoztunk, így végigkísérhette az életemet az ő barátsága: más ember lettem volna nélküle. Először is igen magasra állította az emberség mércéjét bennem – azóta nem sok embernek sikerült átugrania. Megtanított sok mindenre – jó alany voltam. Mert ahogy egy ismerősöm ezt később megfejtette, azon gondolkodva, hogy mi volt a közös bennünk, erre a felismerésre jutott: Várkonyi Nándor és én is önmagunk megismerésén keresztül a világot fedezzük fel, összefüggéseket kutatunk és találunk. Persze én még kisinas sem lehetek Várkonyi Nándorhoz képest – de az önmegismerés valóban nagyon erősen munkált életem során, és mindig hű is voltam magamhoz. Mint ahogy ő is, én is tudtam mindig, mi a dolgom, mi a feladatom.
Az elmúlt évben egy pécsi festőművészre emlékeztünk, Gebauer Ernőre, aki 1962-ben bekövetkezett haláláig Pécs művészeti életének meghatározó személyisége volt. Barátaimmal összefogva megszerveztük a Gebaeuer-emlékévet, születésének 130. és halálának 50. évfordulója adta ehhez az apropót. Férjemmel úgy döntöttünk, hogy a művész jobb megismerése céljából megvásároljuk a Gebauer-hagyatékot, ebben a személyes levelezése is benne volt. A leveleket válogatva egyszer csak egy több évtizede nem látott kézírás került elém, azonnal felismertem: ez a Nándor bácsi írása – de hogy kerül ide, a Gebauer család levelei közé? Valamiért nagyon fontos lehetett a Várkonyi Nándornál 14 évvel idősebb festőművésznek, hogy ezt a levelet megőrizze. Megjegyzem, hogy a levelek között a családtagokon kívül csak egy-két személytől volt kézírás, például Székely Bertalantól egy kis kártya (Gebauer Ernő Székely Bertalan tanítványa volt). A levelet közreadom, mert minden szava arról szól, hogy milyen ember is volt Várkonyi Nándor. A festőművészt arra kérte, hogy ex librist készítsen számára – és mint tudjuk, az ex libris arra jellemző, akinek készül.
 
„Igen tisztelt, kedves Művész Úr!
 
Nagy önuralommal vártam mostanáig, hogy illő időközt iktassak kedves, nagyon jóleső ajánlata és kérésem közé! Volna egy ideám, amely talán grafikai szempontból is alkalmas s végtelenül örülnék, ha kedves Művész Uram támasztaná életre. Tárgya: egy dombos tájék, a közepén út vonul a horizonton álló nap felé, az úton pedig egy ember halad.
Értelme az volna, hogy mindig eszmei célok, a felkelő nap felé kell haladnunk – mivel pedig a rajzon a nap lenyugvónak is tekinthető –, ez jelezné, hogy ugyanekkor kényszerűen és valójában a halál felé ballagunk. Épp ezért az ember-alak nem az ideális embert: pl. meztelenül, kitárt karokkal stb. ábrázolja, hanem mindennapi lényünket, nagy vándorbottal, esetleg tarisznyával. A filozófiai (tartalom) gondolat tetszik nekem – az kérdés, kedves Művész Uramnak is? S hogy eléggé kép-szerű-e? Még annyit, hogy – ugye – kissé nagyobb formátumban remélhetem, mint amekkora majd a kliséről a könyveimbe kerül, – mert szeretném berámáztatni; a klisét majd kisebbre csináltatom; ezenkívül a szöveget magyarul szeretném: V. N. könyve („Dr.” nem kell), s a rajzon kézjegyét, névaláírását, föltétlenül kérem.
Nem vagyok szerénytelen? Igen-nagyon megörvendeztetett nem remélt s meg nem érdemelt kedvessége; mindenesetre meg fogom kísérelni, hogy időnként viszonozzam, bár egy írónak hasonló közvetlen, személyes figyelmesség megvalósítására nincsen módja. Csak kész könyvet, árucikket ajánlhat fel.
Készül-e már a nagy karton? Nagy örömmel fogom felhasználni az alkalmat, hogy művei közt felkereshessem. Még egyszer szívből köszönök mindent, s maradok mélyen tisztelő, kész híve
 
Várkonyi Nándor
Pécs, 940. nov. 6.
Egyet. könyvtár”
 
Mint azt Kende Ágnestől, a három Várkonyi-unoka egyikétől megtudtam, az ex libris elkészült, a pécsi Csorba Győző Könyvtárban tavaly májusban nyílt Várkonyi Nándor-emlékszobában lévő könyvek némelyikében megtalálható.
A Várkonyi családdal megmaradt a kapcsolatom az elmúlt évtizedekben. Hogyan szakadhatott volna meg, amikor szinte beépültem a családba, úgymond negyedik unokaként. Nándor bácsi halála után is évekig látogattam Erzsike nénit. Szememmel mindig megsimogattam az Ady-sorozatot – Schäffer Erzsébetnek, a későbbi feleségnek Várkonyi Nándor, az udvarló a húszas években adta ezeket a köteteket ajándékba (Ady volt a kedvenc költője Erzsike néninek). 1975 februárjában kaptam Erzsike nénitől és Nándor bácsitól azt a fiatalkori fotót, amelyen látszik az összetartozás, az értelem, a szépség. Hogy is gondolhattunk volna arra, hogy pár hét múlva Nándor bácsi már nem lesz köztünk…
Napjaink információtól hemzsegő internetes világában sokszor elcsodálkozom azon, hogy Várkonyi Nándor mi mindent megtalált a különböző nyelven megjelent régi és új könyvekben, hogyan tudta mindezt szintetizálni. Mennyivel egyszerűbb ma beírni egy keresőbe egy témát, és már ugranak is fel ezrével-százezrével a találatok. Az ő világa más volt. Ő maga volt az élő lexikon. Egyszer azt mondta nekem, hogy akármilyen nyelven tud olvasni. Ráadásul magyarul gyorsolvasással. Kende Ágnes emlékei szerint a nagyapja állította, hogy negyvenezer könyvnek el tudja mondani a tartalmát.
Várkonyi Nándor hatalmas kultúrtörténeti hagyatéka magyar nyelvterületen él bezártan. Van feladata az utókornak: ennek az egyetemes tudásnak fordítók segítségével ki kell kerülnie a világba.
 
A 2013. február 28-án a Magyar Írószövetség székházában rendezett Várkonyi Nándor Emlékkonferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.