A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 20. száma.





Németh Szilárd
a Fidesz országgyűlési frakcióvezető-helyettese

Dr. Máthé Áron
a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese

Schanda Tamás
európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár

Erdős Norbert
európai parlamenti képviselő


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A mélység vándora

Csurka István

Lent, ahol a cetek s halak sem látnak, lent, a tenger fenekén s közepén is az óceánnak, Európa s Amerika közt félúton lakott Pásztor Mihály maga nyomta kis országában, hanyatt fekve.
A mély tenger fenekét tükörsima, rozsdavörös iszapréteg borítja, mely finom és hideg, s a végtelen tenger örök simogatásától egyenlő és tengersík. Az óceánok alatt mindenütt ilyen az anyaföld, csak a partok közelében kezd emelkedni, növényesedni, homokosodni. Bent, lent a mélyben sivár az egyformaság, nincs domb, és nincs atlantiszi hegylánc, nincs fény, és nincs élet.
Az Újvilág és Európa között Pásztor Mihály volt egyetlen rebellis meg- rontója, fölpúpozója a síknak. Régebben, amíg a vele süllyedteket meg a hajót szét nem mállasztotta a sós víz, sok kis halom társaságában feküdt Pásztor Mihály; eme néhai élők és a volt hajó azonban nem bírták a sötétet, a hideget és főleg a nyomást, elmálltak, s foszlányaikat az Északi-Jeges felől mérhetetlen lassúsággal alácsúszó mélyvízi áramlat keverte, olvasztotta el a nagy víz emésztőterében, szerves részeiket étekül szórva a vízi élőknek, a szervetlen, kemény anyagot pedig nagy küzdelem után egyszerűen letoloncolva délre, az egyenlítő felé, hosszú bolyongásra kényszerítve, míg csak szét nem mállik a vas is.
Így hát maga maradt az Atlantiban Pásztor Mihály. Ágya nyomódott a rozsdavörös iszapba, nem is szűk, nem is tágas, teste szerinti. Apró moszatok, korallvázak, foraminiferák hidegben hűlt tetemei hulltak rá a sötét tengerégből, belepték, mint földieket a lösz. Nem vastagon, mert az északról lehömpölygő, széles tengerfolyam, a Golf-áram alsó, ellentétes irányú párja mosta, lemosta mindig. Már melléig érő s megőszült szakállát is finoman rezegtette ez a nehéz fuvalom, s a bal karja mellett fekvő borjúbőr tarisznyából kicsüngő madzagvéget is lengette folyton.
Hosszú évek óta mozdulatlan volt ez a lakozása Pásztor Mihálynak, mivelhogy nagyon nyomta a tenger súlya, fagyasztotta hidege, s dermesztette sötétje. Mert csak hegymagasságra fölötte kezd hullámzani a víz, a napfény csak négyszáz méterre tud leszúrni- s a hajók szántotta, apró csiklandozások nyomtalanul erjednek el odafent a tenger borén.
Pásztor Mihály mégis jól megvolt ezzel az egyedülséggel s főleg a nyomással. A nyomás tartotta össze tudniillik. Réges-rég szétfoszlott volna ő is foszlós sejtekre, étekül kisebb-nagyobb halaknak, piciny, egysejtű bekebelezőknek, ha még fenti életében nem tanulta volna ki a nyomás fortélyát, s nem tudta volna most kihasználni, maga javára fordítani a hatalmas tengeri rásúlyosodást. Őt azonban összenyomta egyben, magamagában a minden irányú szorítás, s igaz, nem mozdulhatott miatta, még csak nem is pisloghatott, mert a nyomás még az ujjai közé is behatolt, a hónaljába, sőt a torkán is leszaladt, s a szívét is összeszorította, épségben tartotta, ha dobbanni ugyan nem is engedte.
Sőt a lelkét sem engedte kiszállani a nyomás, benne szorult az is, ha összekeményedve is. Fejében, bent megmeredve, az emlékek, a vágyak, sőt egy nóta is.
Úgy forog a kocsikerék, ha kenik,
Gyertek lányok, kísérjetek Hamburgig.
Hamburg partján beszállok a gályába,
Szervusz, lányok, megyek Amerikába.
Semmit sem tudott felejteni Pásztor Mihály, mert a feledéshez mozdulnia kellett volna.
Mikor aztán annyira összenyomódott, hogy a húsa olyan kemény lett, mint a csontja volt, a csontja pedig mint a gyémánt, akkor mégiscsak megmozdult. Bekebelezte a nyomást. Magába szívta a súlyt, a szorítás energiáit, s a teherből lett erők testében lett megszületésével pislogni kezdett, majd ivott a sós vízből, amiben volt. Ételnek, italnak használta. Csak felállni nem bírt akkor még, mert az újraerősödés is lassan ment, az új vér keringése vontatottan indult meg benne a hidegségben. Várt hát, éppen olyan türelemmel, mint addig.
Két világháború csatái karmolták fel odafent a víz hátát, észre sem vette.
Egyszer aztán, úgy 1945-50 táján észrevette, hogy emberi test süllyedt mellé az iszapba. Alig karnyújtásnyira tőle. Hatalmas erőlködéssel oldalára fordult, de nem látta, mert sötét volt. Két hónapig meresztette szemét, hiába. Aztán már csak megunta, még nagyobb erőfeszítéssel mellé húzódott, egészen közel a testhez. Ahogy mozgott, megint érezte, milyen hatalmas a nyomás, de már fütyült rá, neki nem árthatott. Közelről sem bírta látni a testet. Gondolkozott, mit tegyen. „Tüzet nem gyújthatok - gondolta -, azt nem engedi a tenger. Sosem fogom megtudni, miféle származék.” Leült mellé, és megvacsorázott. „Majd eloszlik ez is, mint a többi - vélte -, csak hát mégis jó lenne tudni, miféle nép fia, kinek lett már megint ez a sorsa, hogy idejutnak. Eloszlik... nem tud a nyomáshoz.” Sajnálta.
Mégsem hagyta nyugodni a kíváncsiság. „Tapogatással rájöhetek - találta fel magát aztán. - Ha netán magyar volna, bajuszos, ha német, csupasz képű, ha francia, göndör hajú. Mások nemigen járnak erre. Igaz, lehet még amerikánus is, de azok meg nem itten buknak alá” - vélte, s hozzáfogott a tapogatózáshoz.
Először a lábára ütődött a keze. Lassan, matatva haladt fölfelé. A tompora tájékán megcsörrent a zsebében az aprópénz. „Úgy peng, mint a kétkoronás” - gondolta, de nem nyúlt bele a zsebébe az embernek. Hogyisne!
Mikor a nyakánál járt, már kezdte sejteni, hogy nem francia. Vastag és a tarkóján hurkás volt a nyaka. Gyorsan nyomta rá a tenyerét az arcára, s az első, amit észrevett, hogy bajuszos. „Hiiinye, hát ez meg magyar” - kiáltott fel magában, s leült ismét, hogy gondolkozzék.
Majd újra a lábát kezdte tapogatni. Csizma nem volt rajta. „Akkor csak úr lehet - gondolta, s megint végigmatatta. - A’hát, hisz pocakos. - Most már két kézzel simogatta az arcát, megcibálta a bajuszát, örült neki. - Biztos magyar, de jó lenne, ha kiállaná a nyomást ő is - sopánkodott -, legalább megtudnám tőle, mi van odahaza? Beszélhetnénk, élhetnénk, mint hal a vízben.”
Idővel rájött, hogy nem fogja kibírni a nyomást, mert úr. Zsíros szervezetű, nincs is szokva hozzá. „Valahogy segíteni kéne neki” - számítgatta. Hamarosan rájött, hogy ha betakarja iszappal, hogy a sós lé ne tudja marni, akkor talán megmarad, összekeményszik az úr is, és valamikor talán szót is válthat véle. Két marokkal szórta hát rá az iszapot, s egészen beleizzadt, mert kemény munka volt ez odalent a nyomásban. Jól meg is döngölte, sőt gátat is emelt a fejéhez, hogy az áramlás ne hordja le róla a sarat.
Nagyszerűen bevált a számítása. Az úr pár hónap múlva megmozdult. Gyorsan lekaparta róla az iszapot, és megrázta.
-  Sose halunk meg, tekintetes úr! - kiáltotta az arcába.
Az úr bambán bámult a sötétbe, s remegett.
-      Egyék, igyék az úr! Majd jobban lesz, csak ne sokat egyszerre, mert megárt. - Helyénvalónak érezte ezt a tanácsát, mert mohóknak ismerte odafent az urakat.
Az úr már eszénél volt, de nem mert válaszolni. Nem tudta még, hol van, csak azt érezte, bal felől jön felé a hang s hogy a forrása már tisztában van vele, hogy ő, Zichy Huba: úr. „Hát ez hogy a nyavalyába lehet? - csodálkozott, ahelyett, hogy annak örült volna: él. - Úgy látszik, valami ávós lehet - gondolta. - Úgy látszik, a határon túlra is követi egy az embert.” Nem mert válaszolni, mert attól félt, itt, a pokolban akarja kivégezni, vagy ami még rosszabb, visszavinni. Félt az ávóstól.
Pásztor Mihály meg azt hitte, táplálkozik, azért hallgat.
Aztán az úr, emlékezvén, felismerte helyzetét, rájött, hogy meghalt - és él, hogy neki most szükségképpen a tenger fenekén kell lennie az ávóssal együtt. Csak azon csodálkozott, hogy a fenébe nem vette észre „ezt a pasast odafent a hajón”. Majd megismervén a tengeralji körülményeket, úgy gondolta, itt lent az ávós sem lesz olyan nagy úr, s elhatározta, válaszol.
-  De mit egyem, drága jó elvtársam? - kérdezte szelíd kétségbeeséssel.
Pásztor Mihály pedig nem ismerte ezt a titulust.
-      Elftárs, elftárs - mondta mérgelődve halak vagyunk mink már igencsak, nem elftársak.
Zichy ebből rögtön rájött, hogy társa nem lehet ávós, hanem a beszédje után ítélve egyszerű parasztnak kell lennie. „Akkor pedig szüret - gondolta -, nyert ügyem van.”
-      No, fiam, hát mit egyem akkor? - kérdezte, már parancsolva is az elemózsiát.
-  Tengert - mondta Mihály.
Az úr tűnődött egy darabig, aztán rájött, hogy igaza van a „ravasz parasztjának”, itt mást nem ehetik. Evett, ivott ő is. Nem kedvére, csak szükségből. „Majd eszem én még jobbat is - gondolta -, teremni fog itt ez a jó iszap, munkaerő is van. Nagyobb birtokom lesz itt nekem, mint odafent volt. Nagyszerű.”
Pásztor Mihály pedig türelmes-türelmetlenül várta, hogy a másik befejezze az evést. Addig nem akart zavarni a kérdéseivel, pedig már nagyon a nyelve hegyére tolultak.
-      No - mondta Zichy elégedetten, mintha a bicskáját csattintotta volna be -, ettem már jobbat is.
-      Hát... - hümmögött, mosolygott Mihály, s várta, hogy az úr kezdje az ismerkedést. Mégiscsak... Zichy azonban nem szólt. Inkább magával társalgott, egy jó tarokkpartit szeretett volna összehozni.
-      Aztán kik laknak erre? - kérdezte, kicsit a paraszthoz idomítva a szavait, s majdnem azt is odatette a végére, hogy „a régiek közül”.
-      Hát, jószerivel senki, uram - mondta Mihály, s fájt neki az úr hálátlansága. Meg sem köszöni a feltámasztást, s mindjárt mások után érdeklődik, mikor őt még nem is tudakolta... Mégis válaszolt alázattal. - Egy rossz, öreg bálna, ha lemerészkedik ide, de csak minden szökőévben. Nem bírja a nagy nyomást ő sem. Onnan tudom, mivelhogy nagyokat nyög, mikor erre jár, s ropognak a csontjai... Mert lent vagyunk ám, uram, a legmélyin, majdhogynem a pokolban. Nagy itt a nyomás, uram, nagyon nagy...
-  Na, odafent sem kisebb - mondta Zichy, és nevetett.
Mihály nem nagyon értette ezt az úr szájából, s hallgatott.
- Már ne is tessék haragudni, tekintetes úr - kezdte aztán mégis -, de hát mi hír odahaza... Mégiscsak nemrégen jött el az úr, én meg már nem is tudom, hány éve, aztán meg halott is voltam én egy darabig, szóval, hogy 1899-et írtunk, mikor én elindultam Szalontáról. Sok minden megváltozhatott azóta... Sokan meghalhattak... tán maga a jegyző úr is meghalt, mert öreg volt már akkor is... Tán maga a király sincs már meg, Ferenc Jóska... Ugyi, már Ottó van helyette...
„Akartuk, hogy legyen - gondolta az úr -, de nem lehetett” - s szóval csak annyit mondott:
-      Nincs már Magyarország, fiam. Volt, nincs. Vége. Elpusztították, feldúlták, felforgatták ezeréves rendjét. - Majd hozzátette tréfásan: - Meghalt, mert szeretett...
-  Tán megint a török, tekintetes úr?
-      Nem, fiam, a ruszki.
-  Márhogy az orosz, ugye?
-Az.
- Hogy a bűr hűljön rájuk... hát nem férhetnek tőlünk. Negyvennyolcban is, ha ők nem jönnek, mint a sáskák... Szegény Kossuth-tal is kibabráltak.
Hallgattak egy sort.
-  S akkor most a cár a király nálunk? - firtatta Mihály tovább.
-      Nem. Sztálin - nevetett az úr.
-      Hát az ki?
- Buta vagy te ehhez, fiam - mondta az úr. - Hogy is mondjam neked... Olyan cárféle, csak... - nem tudta, mit mondjon - csak ateista. Érted?
-  Hej, haj - mondta Mihály, s ingatta a fejét.
Körülbelül két napig aztán kutya szót sem szóltak egymáshoz. (Tudni kell, hogy odalent egybefolynak a nappalok és az éjszakák, s kikapcsolódik az ember az időből.) Zichy azon gondolkozott, hogyan lehetne pénzhez jutni, hogyan lehetne valami rendet teremteni itt, a tenger alatt, hogy ne üljön itt tétlenül ez a munkaerő. Arra is gondolt, hogy vetőmagot kellene szerezni, meg hogy jó lenne, ha valami balerina is kiszédülne odafent valamelyik gőzösből...
Mihály pedig abban vergődött, hogy megkérdezze-e az úrtól, nagy-e otthon az adó? Mert attól félt, meg talál sértődni az úr, ha az adóról faggatja, no meg az is lehet, nem tud majd pontos felvilágosítást adni, tekintve, hogy őt sohasem nyomták odafent az adóval, sőt mivel neki fizették, ő nem sokallhatta sohasem...
-  Hej, haj - sóhajtott, de Zichy nem méltatta válaszra.
Megismételte.
- Hej, haj, nehéz az élet - nyomta meg, Zichy azonban most sem szólalt meg. „Alszik - gondolta. - Lusta ez, úr, hiába, nem fog ezen a tenger sem” - s megbökte a könyökével. Zichy, aki valóban aludt már, felrezzent.
-  Na mi van? - mordult rá.
-      Tessék? - játszotta meg magát Mihály.
-      Mit bökdösöl?
- Én? Nem a. Biztosan valami ponty vagy harcsa szaladt neki az úrnak. Vigyázzon, mert a csuka harap is.
-  Ugyan - legyintett Zichy. - Azok édesvízi halak.
„Nekem mondod, te ütődötf ’ - gondolta Mihály, de hagyta, hogy oktassa.
-  Akkor keszeg lehetett, tekintetes úr.
-      Az is édesvízi.
- Hiszen nekünk már ez a víz is édes... hahhha... akár az anyatej... akár az a jó otthoni foszlós kalács... - Kis szünetet tartott, majd rátért a lényegre, igaz, még nem a közepére. - Mennyi lehet most mázsája otthon?
-  Infláció volt, csak cserélni érdemes.
- Még az nem volna baj, csak az adó... csak az adó... mert a szegény embernek mindig az adó a fájdalmas...
-      Na, most fájdalmazhatjátok - mondta az úr gúnyosan. - Tietek a föld, magatoknak fizetitek, hahhaha... Persze csak ha bírjátok - bökött fel az ujjával a tengerszín felé.
Mihály két hétig hallgatott ezután. Gondolkozott, nem értette, sejtett valamit meg sejteni sem merte, végül aztán csak megkérdezte:
-  Mán hogy kié volna a föld, tekintetes úr?
-  Kié, kié - ordított dühösen az úr -, kiosztották az enyémet is, darabokra szaggatták...
-  A népnek?
-      Persze, hát ki fenének másnak, nem is a suszteroknak.
-      A papokét is?
-Azt is.
Most már tudta, s megint hallgatott Mihály. Érezte, sokkal jobban ver a szíve, mint eddig, s fel is tudott állani. Kisebb-nagyobb sétákat tett a környéken.
Egy napon aztán, talán úgy hajnaltájban, vállán a tarisznyával, odaállított az úr elé.
-  Hát akkor én megyek, isten áldja, tekintetes úr! - mondta s elindult.
-      Hova mennél? - rivallt rá Zichy.
-      Haza. A föld miatt jöttem, a föld végett megyek.
-  Tapodtat se! - állt fel Zichy is. - Csak nem hagynál itt, egyedül, a tenger fenekén, ebben a sötétben?
-  Hát engem ki őrzött, isten tudja, hány esztendeje már...
-      Az engem nem érdekel... Mondd csak, hogy hívnak?
-  Mondja az úr... Én vagyok itthon, ha én nem é... - elharapta, nem szeretett hivalkodni.
-  Én Zichy Huba vagyok - mondta hányaveti büszkeséggel az úr.
Mihály egészen beleveresedett, olyan lett az arca, mint az iszap, amin
állt.
-  Szalontárói? - kérdezte.
-      Onnan is, ott is volt ezer holdam.
-      Akkor nekünk van egy kis számadásunk - mondta Mihály csendesen.
-  Nem tartozom senkinek, nekem tartozik az egész világ - harsogta Zichy.
-  Helyes, én is - mondta Mihály, és megmarkolta az úr mellén a ruhát, s amennyire a nagy nyomás engedte, arcul ütötte.
-  Ezzel tartoztam, mert én meg Pásztor Mihály vagyok Szalontáról.
S elindult, hogy megkeresi a Dunát, megnézi, hol ömlik belé a tengerbe. Ha az meglesz, már könnyen felsétál a medrében a Tiszáig, ott is megyen majd egy jó darabon, egészen a Körösökig, s nem is száll ki, csak Váradnál, onnan aztán könnyen elér már Szalontára. Oda fog ő találni...
Az úr pedig kétségbeesetten kiabált utána, szaladgált jobbra-balra, nem tudta, merre kövesse. Jó darabon elhaladt Mihály, a csizmájára már nagy koloncokban ragadt fel az iszap, s még mindig hallotta a jajveszékelést. Megsajnálta.
-  Próbáljon emelkedni - kiáltotta vissza. - Ha felúszhatik a tetejire a víznek, könnyen lehet, felszedi valami hajó, s mehet Amerikába. - Tölcsért csinált a szája elé, úgy kiabált.
Az úr megfogadta a tanácsot, elkezdett úszni felfelé, s észre sem vette, olyan szép egyenletesen foszlott szét a teste-lelke a kis nyomású felsőbb régiókban, étekül az odafent már vígan lubickoló, sósvízi halaknak...
Mihály pedig gyalogolt, vándorolt a víz alatt a végtelen tenger fenekén. Végigtapogatta Afrika s Európa partjait, megkóstolta mindenütt a beömlő folyók levét s halait, s nem találta magyar ízűnek egyiket sem. Szomorú volt ilyenkor, de nem vesztette el a bizodalmát. Nagy nehézségek közepette felmászott a Gibraltár-szoros nyergére, s máris bent volt a Földköziben. Örült, hogy melegebb a víz. Erre már gyakrabban találkozott hazai ízekkel, s végül átlábolva a Feketébe, megtalálta a Duna torkolatát. Ekkor pihent meg először. Leült, élvezte a hazai illatokat. Jól megvacsorázott, s puha édesvízi hínárt tett a feje alá, amikor elaludt. Csak másnap reggel indult el, amikor a nap lekacsintott a fenekére. Itt már a fenekére. Alig tett azonban pár lépést a kis nyomású édesvízben, le kellett ülnie. Nem bírta szusszal. Pedig már a szalontai földek szagát is érezte egyszer-egyszer. Szokatlan volt neki az édesvíz, s kicsi a nyomás, mégis elindult megint. Megdagadt a bokája, mint a szívbetegeknek, vizenyős lett.
A Vaskapunál kérdezősködött a halaktól. Csodálkozott, hogy milyen kevés beszéli a magyar nyelvet. Egyik aztán megmondta neki, hogy menjen csak odább, beljebb kezdődik Magyarország.
Ment is. Lassan lihegve, fuldokolva. A tarisznya is nehéz lett neki, pedig soha életében nem érezte a súlyát. Előbb csak a haja kezdett hullani, majd a körmei is meglazultak. Szempillái, szemöldöke.
Kereste a Tiszát, sehogy sem bírt ráakadni, sem az ízéről, sem a sodrásáról. „Hiába, régen volt az, mikor én eljöttem - gondolta. - Lehet, megint szabályozták a Tiszát.”
Hanem mikor jó idő múltán megbotlott egy hídroncsban, már nagyon gyenge volt. Kinézett, látta, hogy Buda és Pest áll a folyó két partján.
„Túljöttem a Tiszán” - gondolta, s lefeküdt, mert nagyon fáradtnak érezte magát. Fuldoklott, nehezen kapkodott a víz után. A szíve is alig vert már. Arcra fordult, belefúrta magát az iszapba, széttárta a karját, s kezével belevájt a sárba. Magához akarta ölelni a földet, s zokogott, pedig életében nem sírt még soha.
Éppen harangoztak Szalontán, mikor elszenderült...

Csurka István novelláit, cikkeit, beszédeit folyamatosan megjelentetjük a Heti és a Havi Magyar Fórum számaiban!