A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13







Emléktáblát kapott a Mozart-operák kiváló tolmácsolója

Bartha Alfonzot a kommunisták csak úgy engedték színpadra, ha megváltoztatja a keresztnevét

Bartha Alfonz énekművész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja emléktábláját avatták föl december 20-án délelőtt a Damjanich út 56. szám alatti ház bejáratánál. Rónaszékiné Keresztes Monika országgyűlési képviselő, Erzsébetváros alpolgármestere avató beszédében elmondta: Bartha Alfonz az a művész volt, akire a Magyar Állami Operaház mindig is számíthatott. Sosem hagyatkozott a rutinjára, hanem minden egyes szerepére, minden egyes fellépésére külön fölkészült. Tanítványait pedig erkölcsre és tisztességre is nevelte.
Bartha Alfonzot a ’80-as években – amikor elkezdtem operaelőadásokat látogatni – mint működő nyugdíjas tagot láthattam csak a színpadon. Már akkor megdöbbentett az, hogy az az énekes, aki az 1960-as és ’70-es években hatalmas főszerepeket énekelt az Operaház színpadán milyen alázattal, felkészültséggel alakítja Yamadori herceget a Pillangókisasszonyból, vagy az íjászok kapitányát a Simone Bocceanegrából. 
Bartha Alfonz 1929. október 13-án született a Bács-Kiskun megyei Madarason. Énektanulmányait Baján, Pilinszky Zsigmond irányítása alatt kezdte, majd 1949–1951 között a budapesti Állami Zenekonzervatóriumban tanult. 1950-től 1953-ig a Magyar Rádió énekkarában énekelt az alapító tagok egyikeként. 1951 és 1955 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt, ahol Bende Zsolt, Berdál Valéria, Erdész Zsuzsa, Gábor Artemisz, Hankiss Ilona és Lehoczky Éva osztálytársa volt. Itt Mándy Margit, Feleki Dezső, Luigi Renzi és Révhegyi Ferencné tanították. Több nemzetközi énekversenyen szerepelt eredményesen: az 1958-as toulouse-i Nemzetközi Énekversenyen II. díjat, az 1960-as budapesti Erkel Énekversenyen I. díjat, az 1961-es hertogenboschi énekversenyen I. díjat nyert. 1955–1959 között a debreceni Csokonai Színház tagja, 1959-től a Magyar Állami Operaház magánénekese volt. 2013. április 2-án, élete 84. évében hunyt el. Ahogy az emléktábla avatáson megtudtam, tanítással is foglalkozott. Egyik tanítványa elmesélte, mennyire közvetlen, minden művészi allűrtől mentes ember volt. Nem ismert a tanításban tréfát, de akit megkedvelt, annak még saját kottáját is odaajándékozta.
Rónaszékiné Keresztes Monika országgyűlési képviselő, Erzsébetváros alpolgármestere, aki civilben hegedűtanár és édesanyja is zenész olyan mondást emelt ki beszédében, ami Bartha Alfonzra jellemző: „sok olyan ember van, akiből kevés van”. Igenis kötelességünk, hogy felmutassuk azokat a művészeket világunkban, akik valamit nagyon professzionálisan és tökéletesen műveltek. Sajnos ezek az emberek nem kapnak elég figyelmet a különböző médiumokban. Bartha Alfonz az a művész volt, akire a Magyar Állami Operaház mindig is számíthatott. Sosem hagyatkozott a rutinjára, hanem minden egyes szerepére, minden egyes fellépésére külön fölkészült. Tanítványait pedig erkölcsre és tisztességre is nevelte. Olyan többletet adott a magyar kultúrának, ami példamutató. Erzsébetváros büszke lehet arra, hogy ilyen nagyszerű művész lakott ebben a kerületben, s most ezzel az emléktáblával felhívjuk erre a figyelmet. Célunk, hogy megismertessük a diákokkal művészetét és emberi nagyságát. 
Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, a Magyar Állami Operaház örökös tagja elmondta: Emlékezzünk most arra a kiváló művészre, aki ebben az épületben lakott, ebből a házból indult el nem mindennapi művészi munkájára. Bartha Alfonz volt a tökéletes lírai tenor, a Mozart-operák egyik legkiválóbb tolmácsolója; Belmonte, Don Ottavio, Tamino hiteles megformálója és előadója. A művészetet nem lehet analizálni, részekre bontani, de ha föltesszük a kérdést, mi volt Bartha Alfonz művészetének titka, fölcsendül az emlékezetben egy hang, egy utánozhatatlan egyedi hangszínnel. Ezt a hangszert kapta a Teremtőtől, és csodálatos természetességgel, remek technikával használta. Donizetti operáiban az ő produkciójának jóvoltából valóban a „bel canto”, a „szép ének” stílusának lehettünk tanúi. Fontos volt számára a stílusok ismerete. Zenei intelligenciája más műfajban is megmutatkozott: a dal és az oratórium területén. Nem csupán a klasszikus oratóriumokban jeleskedett; hallottam Sztraviniszkij Menyegző művében is. Nem hagyta magát beskatulyázni egyetlen stílusba. A romantika tiszta vonulatát érzékeltette Lenszkij, Andrej Hovanszkij, Germont Alfred és Rodolphe, a bohém költő alakjában. Szeretni való ember volt, akit soha nem láttam ingerültnek vagy dühösnek. Ha valami nem tetszett neki, arra naivan rácsodálkozott. Fegyelem, megbízhatóság, pontosság és az alázatnak az a foka jellemezte őt, amellyel csak a legkiválóbbak büszkélkedhetnek. Ez az alázat vezette őt akkor is, amikor már nem csak vezető szerepeket énekelt. A Turandot Altoum császárára éppen olyan lelkiismeretesen készült, mint hajdan A varázsfuvola Taminójára. Tudom, nem mindenki számára rokonszenves, ha valaki egy megemlékezésbe saját magát is bevonja, de most ezt nem kerülhetem ki. 1970 decemberében debütáltam az Operaházban Mozart Cosi fan tutte operájának vezényletével. Az a megtiszteltetés ért, hogy Bartha Alfonz énekelte Ferrando szerepét. Egész lénye nyugalmat és biztonságot árasztott felém, és még a próbák idején hasznos tanácsokkal, észrevételekkel látott el. Bartha Alfonz az Operaház örökös tagja. Ezt a megkésett elismerést már csak „odafönt” tudta meg. De ha megkésett is az elismerés, ugyanazt fejezi ki, mint ez az emléktábla, hogy Fonzi – szabad ezt végre így mondani – felejthetetlen marad számunkra. 
Kondor Katalin újságíró, a rendezvény háziasszonya kiemelte: Nekünk magyaroknak csodálatos a költészetünk, és számos költőnk megénekelte versében, mennyire lényeges az emlékezés rítusa. Mi, akik nem vagyunk költők, mindezt sokkal egyszerűbben fejezzük ki, azzal, mikor azt mondjuk: nem halhat meg az, akit az élők nem felejtenek el. Azzal, hogy ápoljuk valakinek az emlékét, lényegében a múltat építjük be a jelenbe, és utódainkon keresztül a jövőbe. A pszichológusok azt mondják, hogy a gyökértelenség a ma emberének az egyik legnagyobb betegsége, mert sérülékenynyé teszi az énünket. Ezért beszélnünk kell azokról a nagy magyarokról, akik meghaltak, és el kell mondanunk, mit hagyományoztak a következő nemzedékre. Tisztességes az a város, amelyik emlékezteti a lakosságot hajdani művészei életére. Kondor Katalin elmondta, hogy Bartha Alfonz benne elsősorban gyermekkori emlékeket idéz föl. Szüleim már négyéves koromban opera- és komolyzene-rajongót neveltek belőlem. Így kislány koromtól kezdve Debrecenben minden operabemutatót láthattam. Akkoriban került oda a Zeneakadémiáról egy fiatalember, akit Bartha Andrásként ismertünk meg. Megtudtuk, hogy Alfonz a valódi keresztneve, de akkoriban a szocialista pártfunkcionáriusok nem hagyták, hogy egy ilyen „arisztokrata névvel” bárki színpadra léphessen. Nekem akkor mindegy volt, hogyan is hívják, mert kislányként szinte beleszerettem a művészbe, aki szép volt, férfias jelenség, és gyönyörűen énekelt. Minden előadásán ott ültem… Később, amikor Lehoczky Éva bemutatott Bartha Alfonznak elmondta neki: „íme egyik ifjúkori rajongója”. Azért is voltam akkor nagy operarajongó, mert a magyar operaénekesek akkor mindnyájan magyar nyelven énekeltek, így minden szavukat érteni lehetett. Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebben lehet operarajongókat kinevelni a fiatalokból, ha értik, hogy mit is énekelnek a színpadon. Később Bartha művész úr felkerült Budapestre – itt már Alfonzként énekelhetett –, ahogy én is, és minden Debrecenből elkerült operaénekes pályafutását – így a körünkben lévő Berczelly Istvánét is – a mai napig figyelemmel kísérem. Most egy olyan emberre emlékezünk, aki számára idegen ideológiai környezetben élt, de mégis tehetségének köszönhetően a nagy operaénekes-nemzedék tagja lehetett.