A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 12. száma.





Szabó Zsolt
a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium fejlesztés- és klímapolitikáért felelős államtitkára

Sántha Péterné
Józsefváros humán alpolgármestere, önkormányzati képviselőjelölt

Kovács Árpád
a Költségvetési Tanács elnöke

Joó Istvánvízdiplomáciáért
vízipari exportért és a Duna Régió Stratégiáért felelős miniszteri biztos


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Csurka István: Egyszer volt

Mindig, amikor a magunk huszonegyedik századiságára hivatkozunk, egy kicsit fennhéjázunk. Valójában még valamennyien huszadik századi szellemek vagyunk, s ez nem is lehet másként, hiszen az évek számozása csak gépies művelet. Az egész élet, amit áthoztunk ebbe a kettes számmal kezdődő sorba, olvasmányaink, küzdelmeink, vereségeink és fellángolásaink, mind-mind huszadik századiak, mégpedig annak minden összeszorítottságával, vérességével és roppant küzdelmével, hogy kiszabaduljon a XIX. század végzetesen zseniális öleléséből, romantikájából, naturalizmusából, Marxából és Nietzschéjéból. Ma példának okáért azok a gondolatok állnak legközelebb hozzánk, amelyeket akkor fogalmazott meg a merőben XIX. századi gyökerű géniusz, Szabó Dezső 1914-ben, Petőfi és Ady magyarságát vetve össze, s amelyből Németh „mélymagyar" gondolata később - valószínűleg - kicsírázott. Akkor még nem is éltünk, s most úgy emlékszünk a dologra, mintha átéltük volna, mélymagyarként, vagy legalábbis az alul lévő mélymagyarok oldalán állva. Miért van az, hogy ennyire közel van hozzánk ez a hatvan-, hetven-, nyolcvanéves gondolatköteg? Mert az az érzésünk, hogy akkor még volt magyar irodalom?
Ha jól meggondoljuk, ma is azok az irodalmi küzdelmek szolgálják legjobban a tisztánlátásunkat, amelyeket akkor vívott meg Németh László, amikor még ő is huszonéves volt, és egy hetyke ifjú vakmerőségével világított bele a magyar élet sötétjébe.
Ez tulajdonképpen megdöbbentő. Nemcsak az tűnik ki ebből, hogy az irodalom fölött nem múlik az idő, mert ez magától értetődő. Nemcsak ezeknek az említett alkotóknak a félisteni halhatatlansága bizonyosodik fel ebből, hanem a mi rászorultságunk és - valljuk be - másodrendűségünk is. A magyar irodalomnak régen le kellett volna küzdenie Németh Lászlót. Az volna természetes, ha fiatal és nem is annyira fiatal írók, gondolkodók vennék elő műveit, és miközben bányászkodnak lelke roppant tárnáiban, felfedezés közben új gondolkodást teremtenének. Amióta nem szabad a magyar irodalom, hiányzik belőle az az egészséges kannibalizmus, amely felfalja, megemészti, és úgy teszi magában termővé a saját törzsfőnökeit.
Természetesen nem irodalomtörténeti felfedezésre, rögzítésre és megírásra gondolok. Tiszteletre méltó irodalomtörténeti munkák, emlékezések, életrajzok születtek, amelyek nélkül még ez a mai konferencia is szegényebb volna, hanem arra a minden, szervesen fejlődő irodalomban mindenkor szükséges dühre gondolok, amellyel minden új nemzedéknek neki kell rontania annak, aminek a kezdősebességét köszönheti. Az apa elleni lázadás végzetesen hiányzik az ötvenhat utáni magyar irodalomból.
Ez nagyobb hiány, mint gondolnánk. Mert az apa-fiú pörben sohasem az a fontos, hogy melyikőjüknek van igaza és ez soha nem is derül ki, hiszen teljesen téves volna az a felfogás, hogy feltétlenül a fiúnak van igaza, mert ő a későbbi és a korszerűbb, s még az sem áll meg, hogy az ő ellenkezése korszerűbb, s még az sem áll meg, hogy az ő ellenkezése úgynevezett túllépés, mert az irodalomban nincs túllépés. Goethén, Ady Endrén, Szabó Dezsőn, Németh Lászlón nem lehet túllépni, nem lehet őket meghaladni, hiába mondja ki ezt egy feldühödött nemzedék. A hiány, a közösség vesztesége viszont éppen ennek a meghaladási szándéknak, ennek az eltörlési dühnek az elmaradásából származik. A szabad embernek az a gőgje, magabiztossága és mindent merése, korlátlansága hiányzik a nemzet életéből, amelyik mindig éppen a legnagyobbak feletti törvényt ülésre tesz kísérletet. Mert a folytonos tisztelgésből csak gyéren keletkezik új gondolat, új eszme, irodalom. Szükség volna a bátor vagdalkozókra, akik ismerik és a teljes magukba olvasztással, minden sejtjének felhasználásával, a bánya teljes kimerítésével együtt szinte meggyűlölik a toronyteljesítményt. Ez az apa-fiú harcolás mindig forradalom. E nélkül a forradalom nélkül nincs egyetlen nemzeti irodalomban sem teremtődés, e nélkül egy irodalom nem lehet szabad és független. Nem terem, hanem csak teljesít.
Németh Lászlóra vagy Szabó Dezsőre azért nem lehetett egy-egy elsőszülött fiú dühével rárontani, mert egész életében üldözött volt. Ennek az üldözésnek különböző állomásai voltak. Egyszer elhallgatás, másszor fizikai kiszorítás, kiéheztetés, ledorongolás, majd édesgetés, cenzúrázott kiadások és megbocsátó ünneplések, fanyalgással odalökött tál lencsék, ahogyan Adyt visszafogadta Hatvany Lajos a duk-duk affér után. Németh Lászlónak is úgy lett megbocsátva a szárszói beszéd, hogy nem beszéltek róla. Mindannyian átéltünk egy korszakot, amelyben az volt a hatalom nagylelkűsége, hogy nem értette meg, és eltemette egy-egy író, s egy- egy gondolkozó legfontosabb gondolatait. Cinikus elnézés volt ez. S amennyiben a gondolkodó vállalta, hogy nem ismétli meg maga sem lényeges mondandóit, nem mondja el tíz, húsz vagy harminc évvel később, akkor az alapgondolat életfogytiglani elzárása fejében maga részt vehet az irodalmi s egyéb termelésben, s jut neki valami az elosztásból is.
Németh László minden szárszói jövendölése beteljesült, a Kisebbségben minden a magyarság belső visszaszorulására vonatkozó elemzése megtörtént, de a két gondolatmenet ma a szabadság vagy az állítólagos szabadság idején is csak egy kicsiny, irodalomértő és rajongónak mondható tábor tudatában szerepel, s még sok idetartozóéban is félénk függelékként. Annak ellenére, hogy a történelem szóról szóra teljesítette Németh előrevetítéseit. Még Ignotusnál is kisebb lelkű fűszer- és (szovjet) gyarmatáru-kereskedők bocsátották meg neki látszólag, hogy le merte írni a Nyugat pápájáról, hogy nem volt költő és nem volt több egy kis akarnoknál. Mellesleg ennél sokkal finomabban és megértőbben írta meg. De mert meg merte írni már 1927-ben, hogy kiket képvisel és miért Ignotus és társasága, s ebből következően miben áll a küzdelem, s kit illet a hegemónia a magyar irodalomban és a magyar életben, soha nem bocsátották meg neki, hogy rámutatott egy tényre.
A Németh László-kérdés epicentrumában vagyunk. Eljött az idő, hogy most már ne mentegessük és magyarázgassuk - félre - az író legfontosabb meglátásait, félreszorítására a személyében, az eltévelyedéseiben keresve mentséget a félreszorítók számára, hanem mondjuk ki végre: üldözése, elföldelése, alaptételeinek félremagyarázása azért történt, mert rámutatott az igazságra.
A Németh László-ellenes háború, a kiszorítás és a félreállítás, a magányra ítélés sokkal kevésbé volt egyéni tulajdonságokkal, egy robusztus alkatú ember összeférhetetlenségével magyarázható, mint Szabó Dezső félreállítása, kiszorítása és magányra ítélése, kiéheztetése. Németh halk szavú, megértő természetű és a csapásokat türelemmel viselő, keresztyén természetű ember volt. Vele éppen ezt fordították szembe: nőies, sokat beszél magáról, minden drámájának önmaga a hőse. Baja lett az is, hogy a beleérzésnek és az azonosulásnak olyan asszonyi tulajdonságaival is rendelkezett, mint ami az Iszony nőalakjának és az Égető Eszter megteremtésének volt előfeltétele. Végül is minden erényét ki kellett fordítani ahhoz, hogy ne kelljen elismerni a század különleges, egyedülálló teljesítményét, a nemzet örökkön égő géniuszát. Középiskoláinkban ma, valamint egyetemeinken külön Németh-kurzusoknak kellene lenniök a magyar irodalom órák mellett vagy azoknak keretében, és még akkor sem tudnánk számbavenni és magunkba hasonítani mindazt, amire tanít és nevel, és amit a magyar létezésből felmutat. A minőség forradalma a magyarság megtartó gondolata. Soha nem volt rá nagyobb szükség, mint ma, amikor a minőség göngyölegkénti szupermarketbe szétterítésének siralmas korát éljük.
Németh Lászlót olvasva vagy művéről beszélve, vitázva állandóan és következetesen egyetlen kérdés tolul föl: hová jutottunk? Mi magyar írók, mi magyarok a saját hazánkban. Sorskérdéseink nemcsak az ő sötétlően pontos szavával, hanem mindenkor féltő szeretetével fordulnak elénk, mint egy kanyar után felbukkanó kőkereszt. A kisebbségi helyzetből eljutottunk az alávetettség helyzetébe. Már nem az a kérdés, amit szintén Németh vetett fel, hogy egy, a nemzetet részben magához asszimiláló kisebbség a maga pénzhatalmával betölti-e azt az űrt, amit a lusta nemzet, a népi gyökerű értelmiség nélkül élő nemzet otthagy neki, hanem az, hogy ez a kisebbség milyen hegemón hatalomra tesz szert a politika, a gazdaság, a pénzügy és a kultúra, sőt az irodalom elfoglalásával. Németh az üresen maradt helyek betöltését, még ha nem is ízlésesen történt, bocsánatos bűnnek tartotta.
A hatalomra törő erőszakot már nem. Mostanra ez is bekövetkezett.
Fodor András, a legközelibb fiatal barát jegyezte fel, s ezt Domokos Mátyás, a legavatottabb Németh-kutató, az íróval és műveivel folyamatosan együtt utazó, Németh„magyar utasa" emelte ki Írósors című kötetének zárszavában, hogy Németh Sajkódon már 1965-ben kimondta: „folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalommar. Ez a mondat természetesen a Fodor-naplók megjelenéséig csak igen szűk körben lappangott és a kiemelését is csak 1999-ben kapta meg, Domokos által. Viszont azóta a felcserélés megtörtént. Ma a magyar nyelvű magyarországi irodalom korát éljük.
Németh eszméinek a teljes magyarságba való leszivárgására, pontosabban szétszivárgására a művére huszonöt évvel ezelőtt pontot tevő halál óta lett volna mód és alkalom, idő. Nem történt meg. Nincs benne az oktatásban és nincs benne a magyar értelmiség tudatában sem. Következésképp talán Teleki Pál, Bárdossy László vagy éppenséggel a kettős táncot járó Kállay Miklós volt az utolsó olyan miniszterelnök, akinek akár ellenfélként is volt valamiféle némethes sorskérdés-fertőzöttsége. Antall József tudta Szabó Dezsőt, ápolta a sírját és szerette, de a sorsa nem mélymagyar politikára fogta, hanem ellenkezőleg. A mai hatalombirtokosoknak pedig egyszerűen nincs benne a tudatában az a tragikus sorsfelfogás, ami Németh László életművének lényege. A mai menedzserektől, politikai brókerektől és show-manektől pedig teljességgel idegen minden, ami Németh László-i. Magyarországon ma sokan és sokat beszélnek magyarságtudatról, nemzeti gondolkodásról, de a legfontosabb magyar gondolkodók legfontosabb gondolatai nincsenek benne a lelkükben. Örökölték megvert, bebörtönzött, üldözött, huszadik századi középosztályunknak a félelmét, amelyet a sorskérdések feszegetésekor kellett éreznie a szellemi és sokszor valóságos gumibotütések nyomán. A magyar értelmiséget először megtanították félni Németh László - és mások - emlegetésétől, szóba hozásától, megtanulásától és felhasználásától, és aztán erre a félelemre ráborították a feledés vastag, kemény guanóját, és ma élvezik a helyzetet: milyen jól elvan a magyarság a legfontosabb gondolatai, felismerései nélkül, milyen szépen és mennyi pénzével hódol a magyar nyelvű idegen irodalomnak, tánczenének, show-műsornak.
A hazát tőlük visszaszerezni, a földet megtartani, a magyar népet életben tartani a magyar irodalom hegemón helyzetének visszaállítása nélkül, a magyar irodalom visszaszerzése nélkül nem lehet. Itt nincs prioritás, itt egyidejűség van, mert a legmélyebb magyarságunk magunkba írása nélkül nem hiszünk, nem hihetünk magunkban és e nélkül a hit nélkül semmilyen harc nem vívható meg. Fegyver nélkül harcolni kilátástalan, de lehet. Lélek nélkül nem is lehet. S lelkünk hatalmas, jobbik fele itt van előttünk, ingyen elébünk áldozva a drámákban, a regényekben. A minőség forradalmában, az egyszer volt Németh Lászlóban.