A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 03. száma.





Dr. Beneda Attila
család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkár

Dr. Szűcs Lajos
országgyűlési képviselő, a MOHOSZ elnöke

Csáky Pál
a Magyar Közösség Pártja európai parlamenti képviselője

Dr. Hankó Zoltán
a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnöke


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A tisztesség ára

Bang-Jensen

1998 és 2004 között jelent meg az Igazunk ’56 című folyóirat, amit Rácz Sándor József azért alapított, hogy a szabadságharcosok megírják a forradalom igaz történetét. A szerkesztőbizottság tagja volt Domokos Kázmér is, aki felhívásunkhoz örömmel csatlakozott, és ezúttal Rozgonyi Oszkár egykor megjelent cikkét bocsátotta rendelkezésünkre.

Miután a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a győztes magyar forradalmat, Hammarskjöld, az Egyesült Nemzetek Szervezetének akkori főtitkára több ízben felszólította a Szovjetuniót és a Kádár–rezsimet, hogy tegyék lehetővé az ő vagy az általa kijelölt „vizsgáló csoport” számára, hogy a helyszínen győződhessenek meg mindarról, ami Magyarországon végbement.
December 4–én a budapesti bábkormány megbízottja közölte az ENSZ Közgyűléssel, hogy „kormánya készen áll a főtitkár fogadására”, csupán az időpont meghatározására kért „egy kis haladékot”. A moszkvai diplomácia megszokott módszereinek megszokott trükkje volt ez, amit jól ismer a világ, – egyszerűen hazugság.
Hammarskjöldnek be kellett látnia, hogy tervezett útja végleg elmarad, így az 1957. január 10–én a Közgyűlés megalakította az úgynevezett Ötös Bizottságot, pontos nevén a Magyar Probléma Különbizottságát, azzal a céllal, hogy a magyar forradalom eseményeit kivizsgálja, különös tekintettel a szovjet fegyveres beavatkozás tényére.
Az Ötös Bizottság főtitkára az angol Jordan, titkára pedig a dán Bang-Jensen volt.
A Bizottság alapos és jelentős munkájának zömét Bang-Jensen végezte Európában és Amerikában 111 tanú kihallgatásával.
1957–ben, egy márciusi napon, munkahelyemen táviratot kaptam Povl Bang-Jensen aláírással, melyben arra kért, hogy a magyar forradalom eseményeivel kapcsolatban személyes tanúvallomásomat a megadott időpontban és helyen tegyem meg.
Povl Bang-Jensen külső megjelenésre is impozáns volt. Magas, karcsú termetével, jó kiállásával azonnal magára vonta a környezet figyelmét. Jó modorával, finom, egyszerű beszédstílusával nemcsak őszinteség és barátságosság jelét adta, de azonnal elárulta, hogy magas szintű moralista is.
Forradalmunk eseményeivel kapcsolatban egyaránt nagy érdeklődéssel kérdezősködött a spontán felkelés történelmi okairól, a forradalom kezdeti eseményeiről, a szovjet hadsereg magatartásáról, a Kádár–rezsim bábkormány jellegéről, majd pedig a szabadságharcosok fogságba hurcolásának bizonyítékairól és a forradalmi munkástanácsok bátor, de kilátástalan politikai küzdelméről.
Akkor már kirajzolódott a forradalom három szakasza. Az első a magyar nemzet győztes forradalma, melyet az országban állomásozó szovjet csapatok harci bevetése sem tudott megakadályozni. A második szakaszban a Szovjetunió – biztonságos kivonulásának előkészítését hazudva – több mint 2000 tankját zúdította az országra és leverte a győztes forradalmat.
A harmadik szakasz beszélgetésünk időpontjában még folyamatban volt, melyet a még küzdő munkástanácsok kilátástalan harca fémjelzett.
A második szakasznál jegyezte meg Bang-Jensen: „Igen, ez a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem volt!”
Kis fekete fedelű noteszába még kisebb, mondhatnám miniatűr ceruzájával szorgalmasan jegyzetelt tovább, és amikor jelentősebb adatot kapott tőlem, megállt és tréfálkozva mondta: „Ez olyan nagy hír, hogy nem fér bele a jegyzetembe!”
Ilyen „nagy hír” volt számára a szovjet hadsereg parancsnokával történt találkozásomnak az az epizódja, amikor leplezetlenül elismerték, hogy hadifoglyokat szállítanak a Szovjetunióba.
Nem tudták letagadni. Sarokba lettek szorítva egy 1956. november 21–én rendezett „meggyőző” tanácskozáson, amelyen munkástanácsok elnökei vettek részt. Ugyanis többen szemtanúként bizonyítottuk a deportálás tényét, melyet a szolnoki vasútállomáson figyeltünk meg.
Batov tábornok vezérkari főnöke kemény hangsúllyal hozta tudomásunkra, hogy: „Igenis a Szovjetunióba szállítjuk őket, mert ők a mi hadifoglyaink! És nyugodjanak meg, ha a büntetésüket letöltötték, ugyanúgy hazatérnek, mint a II. világháború hadifoglyai.”
Az egyik munkástanács elnöke (egy hölgy) azonnal felszólalt: „Hát, ha Önök hadifoglyokat szednek össze, akkor mi hadiállapotban vagyunk egymással!?”
„Hogy maguk mit gondolnak, az a maguk dolga!” – válaszolt zavartan az ezredes, mire Batov tábornok vágott közbe és igyekezett kimagyarázkodni a kényes csapdából. Ekkor jómagam húztam elő a „Népszabadság” – úgy emlékszem – két nappal korábbi számát, mely Kádár rádióbeszédét tartalmazta, és felolvastam belőle azt a részletet, hogy: „…ellenséges rémhírterjesztés az, hogy a szovjet hadsereg hadifoglyokat ejt és szállít el az országból…”
Erre a tábornok is veszített joviális diplomatikusságából és kijelentette, hogy: „Bennünket nem érdekel, hogy mit mond Kádár. Ebben az országban két hatalom van! Az egyik mi vagyunk (és közben agyondekorált mellét veregette), a másik meg maguk (két mutatóujjával mutatva ránk, színészies vigyorral, mint aki élvezi, hogy milyen érdekeset talált mondani).”
Bang-Jensen mély figyelemmel jegyzetelt és csak akkor derült enyhe mosolyra arca, amikor beszámolómban oda jutottam, hogy: „…És képzelje ezt a társalgást módomban volt 1956. november 28–án Kádárnak előadnom, amikor iparágunk munkástanácsainak követelését tártuk elő neki, a parlament alagsorában levő miniszterelnöki irodájában (a fenti szobák oroszok számára voltak lefoglalva).”
Az itt következő kérdés–felelet sorozat azt a tényt erősítette meg, melyre Batov tábornok célzott, miszerint Kádárnak csak bábszerepe volt. Állandóan azt ismételgette, hogy a munkásság vegye fel a termelő munkát és majd „ha helyreáll a rend, az oroszok úgyis kivonulnak”. (Eszerint a Kádár óhajtotta rend 25 éve sem állt helyre!)
Egyébként Kádárnál hivatkoztunk a K. Grebennyik gárdavezérőrnagy aláírásával megjelent falragaszokra (és annak egy példányát át is adtam Bang-Jensennek), melyek egyértelműen bizonyították a szovjet katonai megszállás és az általuk gyakorolt elnyomás tényét. Erre is, mint minden más kérdésre, Kádárnak csak semmitmondó, pártzsargontól hemzsegő megjegyzése volt. „És benyomásai alapján milyen véleményt alkotott Kádárról?” Ekkor letette kis noteszát és mintegy ezzel is új téma megnyitását jelezte.
„Az átlagosnál csiszoltabb, de szimpla pártfunkcionárius benyomást kaptam róla. Megtörtnek, színtelennek látszott. Személyisége egyáltalán nem tűnt vezető egyéniségnek.” Ez volt röviden a válaszom és meg kell vallanom, hogy akkor bizonyos részvétet tudott kelteni maga iránt, amikor Batov tábornok szavait idéztem neki: „Bennünket nem érdekel, hogy mit mond Kádár…”, mert Kádár idegesen és zavartan kezeit tördelve így szólt hozzánk, egy–egy szavát idegesen ismételve: „Hát látják barátaim (!?), hogy milyen helyzetben vagyok! Legalább maguk segítsenek! Majd meglátják…” És aztán jött ismét a pártzsargon maszlagolása.
Jellemleírása be is bizonyosodott: akik velem voltak ezen az emlékezetes találkozón és otthon maradtak, mindannyian 8 évi fegyházbüntetést szenvedtek át, egyik bajtársunkat pedig, aki Kádár sopánkodásaira így bíztatta őt: „Miniszterelnök úr, ne tűrje az ilyen megaláztatást, hanem mondjon le…!” – raboskodásának negyedik esztendejében tudtuk meg – egyszerűen agyonverték a börtönben.
Ezt már nem mondhattam el Povl Bang-Jensennek, mert akkor már ő is hősi halott volt.
Mert, hogyan is gördültek az események?
Az Ötös Bizottság jelentését az ENSZ–közgyűlés 1957. szeptember 10–én 85 százalékos többséggel elfogadta és ezzel munkáját be is fejezte. Bang Jensen viszont továbbra is az érdeklődés középpontjában maradt, mivel az ő feladata volt a kihallgatott 111 56–os menekült tanú nevének és címének megőrzése. A szovjet delegáció követelte a névsor kiadását a főtitkárságtól. Bang Jensen azonban megtagadta a lista átadását, kijelentvén, hogy a kihallgatott tanúknak ígéretet tettek, hogy nevüket titokban tartják, mert kiadásuk nemcsak őt bélyegezné szószegőnek, hanem a szovjet delegáció révén a tanúk élete is veszélybe kerülhetne.
A szovjet delegáció állandó követelését arra alapozta, hogy Bang-Jensen, mint ENSZ alkalmazott nem tarthatja birtokában az ENSZ iratait.
Ő pedig adott szavát nem másította meg…
A küzdelem sokáig folyt, míg egy napon, 1958 januárjában, a Bizottság elégette a listát az ENSZ épületében. Ezzel megpecsételődött Bang-Jensen sorsa is. Az ENSZ fegyelmi eljárást indított ellene, melynek folytán állását 1958 júliusában elvesztette. Fellebbezését is elutasították.
De ez sem volt elég!
1959. november 23–án búcsúzott el családjától utoljára, munkájába indulva. 26–án akadtak rá átlőtt fejjel New York mellett, az egyik parkban, kezében saját pisztolyával.
Halálának oka és körülményei nem lettek kivizsgálva. Állítólag felesége beleegyezése nélkül hamvasztották el holttestét és nagy sietve már november 28–án Dániába szállították.
Akárhogy is halt meg Bang-Jensen, megölték vagy a halálba zavarták, mindenképpen a magyar forradalom tanúiért történt bátor kiállása eredményezte tragédiáját, és így ő is az 1956–os Magyar Szabadságharc hősi halottja.
Zárszóként még csak annyit, hogy a Magyar Szabadságharcos Világszövetség a 25. évfordulóra készülődve, Bang-Jensennek méltó emlék felállítását határozta el. Ennek keretében egy nemzetközileg ismert magyar szabadságharcos újságíró összeköttetései révén a közelmúltban kapcsolatot keresett Koppenhágában Bang-Jensen családjával, a dán külügyminisztérium útján.
Nem merték azt állítani, hogy nem hallották a nevet, de elzárkóztak minden felvilágosítástól. Látszott, hogy nemkívánatos Bang-Jensen emlékével foglalkozni: detente–klíma (itt: megalkuvó – a szerk.) járja Nyugat–Európában, melyet egyszerűen úgy kell tolmácsolnunk, hogy a szovjet terror térnyerése ijesztően növekszik.
A jövő szabad magyar Budapestjének minden bizonnyal egyik legmegbecsültebb emlékműve lesz majd a Bang-Jensen–szobor. Addig is őrizzük nemes emlékét a magyar szívekben.
 
Rozgonyi Oszkár