A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 47. száma.





Dr. Rétvári Bence:
Nincs szükség külső szereplők irányítására

Dr. Gyuricza Csaba:
Migráció és tudásexport

Csapó Endre:
Közép-Európa nem volt, hanem lesz

Dr. Hidán Csaba:
Ez élethalálharc


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Mások tükrében méretkezem

A kortárs operaszerzők főleg egymásnak írnak

Sosem volt rajongótáborom
 

Míg Kiss B. Atilla Magyarországon az „új Bánk bán”, addig külföldön főleg kortárs és itthon kevésbé ismert operákban mutatkozik be. 2011 márciusában például egy ősbemutatóban, a párizsi Opera Bastille-ban énekelte Bruno Mantovani Akhmatova című operájának Lev Goumilev szerepét. Ennyire kedveled a kortárs operákat?
 

– Kihívásnak, feladatnak tartom ezeket a szerepeket, és célom, hogy ezekben a darabokban is a lehető legjobban teljesítsek. A Magyar Állami Operaházban először pont egy kortárs darabot énekeltem. Éppen Szokolay Szávitri című operáját készültek bemutatni a Thália Színházban. Kerényi Miklós Gábor volt a darab rendezője, akivel Kolozsvárott már dolgoztunk együtt. Ő vetette föl, hogy hívjanak meg Szattjaván szerepére. Nem sokkal rá egy újabb kortárs operában, Bozzay Attila Öt utolsó színében Ádámot énekelhettem. A darabot szintén Kerényi Miklós Gábor rendezte, a karmester pedig Medveczky Ádám volt. Ez oly annyira kortárs volt, hogy a szerző megírta az operát, de már nem élhette meg, mikor műve elnyerte a millenniumi operapályázat I. díját. Amikor ezt játszottuk, egyik volt luxemburgi tanárom, akit meghívtam az előadásra, azt mondta nekem: „látom nagy rajongótáborod van Budapesten.” Holott sosem volt ilyen táborom, hanem elnyerte a produkció a közönség kegyét, ahogy az alakításom is. Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés korban élünk abból a szempontból, hogy az összes nagy klasszikus szerző életművét megismerhetjük, s közben kortárs operák is születnek.
 
A kortárs operákat gyakran éri a melódia nélküliség vádja.
 

– Vannak olyan szerzők, akik igenis tudnak nagyon jó, és szép melódiákat írni. Őket viszont főleg a filmes szakma foglalkoztatja. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a film elég jól fizet. Így született meg külön a filmzene kategóriája. A kortárs operák szerzői viszont – hogy megmutassák zeneileg mennyire különállóak – főleg egymásnak írnak. A már említett Bruno Mantovani az egyik legfiatalabb és legfelkapottabb európai zeneszerző, aki a párizsi zeneakadémia vezetője lett. Amikor Akhmatova c. operája világpremierje előtt azt mondtam a szerzőnek, hogy „Bruno, mintha ez a fél frázis emlékeztetne valamire a zeneirodalomból”, azt felelte, hogy az képtelenség, mert ő csak újat ír, újító szándékkal komponál. Nem lehet azt sose tudni, mi indítja el a zeneszerzést. Lehet, hogy a világ pillanatnyi rezgései, a megérzett jövőkép, és olyanok is vannak, akik elhatározzák: olyat írtnak, ami még nem volt. Ez igen nehéz, mert már régen kimondták: „minden hangjegy foglalt”. Érdekességként lehet említeni, hogy Akhmatova orosz költőnő volt. Fia, az általam játszott Lev Goumilev pedig a keleti tudományos tanszéken tanult a leningrádi egyetemen, majd a régi török és hun népeket kutatta, később a sztálini rendszer foglya lett.
 
Kellemes feladat egy ilyen operát elénekelni? Vagy ez esetben inkább a színpadi játék a hangsúlyos?
 

– Nem, mert a kortárs művekben is elég nehéz feladatot támasztanak az énekesek elé, főleg ritmikailag. Ha már közelében vagyok a szerzői szándék megszólaltatásának, akkor már elégtételt érzek. Na igen, egyáltalán nem olyan nagy mérvű elégtételt, mint ha Puccinit vagy Verdit énekelnék. Az utóbbiak „kenik, olajozzák” az énekes torkát, míg egy kortárs darabnál megoldást kell találni a frázis megszólaltatására. Ez nem csak hangi, de szellemi feladat is.
 
Eddig az volt a magyar szokás, hogy főleg azok énekelnek kortárs operákat, akik valamilyen okból a barokkra specializálódtak. Arra nem igen volt példa az elmúlt 20-30 évben, hogy valaki Kalaf, Stolzingi Walter, a mantovai herceg után kortárssal szenvedjen.
 

– Aki képes kiteljesedni a klasszikus repertoárban, nem érez arra késztetést, hogy a modernek felé kiránduljon. Ma viszont már nem biztos, hogy elég feladat jut klasszikus-romantikus szerepekből egy operaénekesnek, így kénytelen mást is énekelni. Itt Magyarországon a kortársakkal vártam ki a soromat arra, hogy klasszikusokat énekelhessek. Most ugyanez történik velem Nyugaton is, ahová nem sikerül nagy névként berobbanni a köztudatba, hanem ki kellett várni a soromat. El kell énekelnem előbb a kortárs, a kevésbé ismert szerzők műveit ahhoz, hogy egy nagyobb szerephez jussak. De azért külföldön általában olasz operához olasz vendéget hívnak, és így van ez a Wagner-művekkel is.
 
Mindemellett rockoperában is énekeltél. Gondolok itt a Szörényi Levente által jegyzett Árpád népére, amelyben Andrást énekelted. Levente Feke Pál volt, Árpád szelleme pedig Miller Lajos. Van átjárhatóság a műfajok között?
 

– Az én példám is mutatja, hogy van, hiszen énekeltem operetteket is. A szegedi szabadtéri színpadon a Cigányszerelemben én voltam Józsi cigány. Előtte a Mosoly országában, a Bajadérban, a János vitézben is énekeltem. Ha egy feladattal megtisztelnek és elvállalom, akkor a legtöbbet szeretném kihozni a szerepből.
 
Hogyan esett éppen rád a választása Szörényi Leventének?
 

– Miután Szörényi megnézte a Bánk bán film premier előtti díszvetítését, elmondta, hogy ír egy zeneművet, amiben számít rám. Akkor örömmel tettem eleget a felkérésnek. Így vállaltam el Andrást ebben az ún. misztikus operában. Nyáron volt az ősbemutatója a Művészetek Palotájában Karl Jenkins új kantátájának, amelyet Arany János balladája, a Walesi bárdok ihletett. Ebben a tenorszólót énekeltem, és Jenkins – visszautalva előbbi kérdésedre – már nem „szégyellt” dallamot, melódiát írni. Ez is elég szép zenei kirándulásom volt. Mondták ezután: milyen jó vagyok ebben a szerepkörben is. Meg kell fogalmazni a zenét, annak előadásmódját, s az, hogy milyen hangközök támasztják vagy éppen hogy nem támasztják alá az énekelendő dallamot, már a szakma pikantériájának kérdése.
 
Mága és verista hősök
 

Mága Zoltán műsoraiban is felléptél.
 

– Az újévi koncerten Bánk bán nagyáriáját adtam elő, és a tévés műsorban olasz dalokat énekeltem. Azt gondolom, hogy az éneklés nem cél, hanem egy színpadi műfaj kifejező eszköze. A szereplő pedig az énekhangján keresztül látja el a szerző által kijelölt feladatot. Természetesen minden egyes műfajnak megvannak a maga sajátosságai, és minden énekesnek más-más műfajhoz alkalmasabb a hangja.
 
Ennyi különböző típusú szereppel melyik fachba sorolod magad?
 

– Én mindig a mások tükrében tudom megméretni magam. A visszajelzésekből tudom meg leginkább, hogy mely szerepkör való nekem Ha az Operaházban a közönség reakcióját figyelem, akkor azt tapasztalom, hogy főleg a verista hősök megformálásával tudok sikereket elérni. Gondolok itt Puccini, Mascagni, Giordano operáira, de ettől függetlenül nagyon szívesen éneklem Verdi-operák hőstenor szerepeit.
 
Megkerülhetetlen a kérdés: Bánk bán. Úgy képzelem, hogy Bánk egy különleges szerep, kiemelkedik a többi közül. Most éppen az „ős-Bánkot” énekelted, ami kevésbé ismert.
 

– Igen, hiszen a közismert Bánk bán egy átirat, ami az 1930-as években készült. Az átdolgozás óta az eredetit már nem énekelték. Oberfrank Géza készített egy lemezfelvételt, amelynek a zenei anyaga az eredeti, viszont a szöveget a karnagy úr átdolgozta azért, mert úgy hírlik, azért kellett a 20. század elején átírni a Bánkot, mert rossz volt a prozódiája. Holott nem rosszabb a szövege, mint pl. egy Mozart-operának. Abban az időben azt nézték a szerzők, hogy az operák megfeleljenek ún. zenei formai követelményeknek. Kolozsvárott az eredetihez hasonló variációt játsszák, de igen meghúzva, míg a debreceni állt a legközelebb az eredetihez mind mennyiségben, mind minőségben. Ezt a debreceni produkciót adtuk elő a dél-lengyelországi Bytom város nyári fesztiváljának nyitányaként. Ennek az előadásnak hatalmas sikere volt, állva tapsoltak a nézőtéren.
 
Tehát nem udvarias taps volt.
 

– Egyáltalán nem. A lengyeleknél nem szokás udvariasságból tapsolni. Ha valaki nem úgy teljesít, ahogy azt elvárják, akkor rövid „illemtaps” után felállnak, és hazamennek. A Bánk után viszont kitartó, hosszan tartó tapsvihar volt. A darab megértéshez bizonyára hozzájárulhatott a közép-európai sorsszerűség is. A Bánk bán egy jó darab, amit ha jól elénekelnek, sikert arat.
 
Ha ez így van, akkor a menedzselés hiánya az, hogy Nyugaton alig ismert ez az opera? A cseh Janacek jóval ismertebb Erkelnél.
 

– Bizonyára a menedzselés hiánya a legfőbb probléma. Janaceknek viszont van egy sajátos zenei nyelvezete, és olyan zenét írt, ami egyedülállóvá teszi. A cseh népzenét is beépíti a műveibe úgy, mint nálunk Bartók Béla vagy Kodály Zoltán. Erkel Ferenc viszont a zenei romantika korában élt, és ezen izmus stílusjegyeit kellett alkalmaznia. Ezzel együtt a magyar verbunkot is bevitte az operáiba, és a hangszerelése is kifejezetten magyar. Akkor lehetett valaki jegyzett operaszerző, ha a nyugati formáknak megfelelt. Vannak, akik azzal vádolják Erkelt, hogy Donizettitől vett át formákat, ez nem igaz. A korszellemnek megfelelően írt zenét. Egy romantikus kornak a szellemiségében komponált Erkel. A Bánk bán témája egyébként nem csak magyar szerzőket vonzott. A híres mesterdalnok, Hans Sachs is írt a történetből egy elég hosszú drámát, ahogy egy itáliai szerző is. Egyesek a politikai, mások a családi vonalat helyezték előtérbe. Vannak, akik azt mondják, hogy túl nemzeties témáról van szó, ezért nem sikerült a Bánk bánnak nemzetközi sikert elérni. Ez azért nem igaz, mert Borogyin Igor hercegében és Verdi Nabuccójában is a hazafiasság a fő téma. A Bánk bánnak ott lenne a helye a világszerte játszott operák sorában. Premierekre sokszor vittem ajándékként Bánk bán-filmeket. Miután megnézték, meghallgatták, felkapták a fejüket: „milyen nagyszerű ez a történet, milyen nagyszerű a zene, kár, hogy eddig nem ismertük.”
 
Bánk bán szerepét még harmadéves egyetemistaként énekelhetted el Gyulán. Nem tartottál attól, hogy összehasonlítanak Simándy Józseffel?
 

– Ahogy már mondtam: a mások tükrében méretkezem. Remek tanárnőm volt Erdélyben: a tapasztalt és nagyszerű művész, Kriza Ágnes. Amikor azt mondta nekem: kezdj el foglalkozni a Bánk bánnal, akkor nem tettem föl kérdéseket, hogy kik voltak az elődök. Vagy hogy szabad-e egyáltalán őket követnem. Tanárnőm azt mondta, hogy hangomhoz illik ez a szerep, s mikor ezt tanultam, még nem is volt bemutatkozási lehetőségem. Amikor úgy éreztem, hogy tudom a szerepet, előadtam kolozsvári karmestereknek és rendezőknek, de akkor sem azzal törődtem, hogy összehasonlítanak-e majd másokkal. A feladat és a lehetőség felől közelítettem meg ezt a szerepet. Hiszen megadatott nekem az a lehetőség, hogy Gyulán, Erkel városában, a várban elénekelhessem a Bánk bánt. Az énekes elődök kérdése sokkal inkább konkretizálódott, mikor a film felvételére került sor. Akkor már úgy közelítettem a feladathoz, hogy szándékosan nem hallgattam sokat a nagy elődöktől, így nem lettem epigon, hanem az alapján dolgoztam ki a szerepet, hogy nekem mit mond Erkel zenéje. Nagyon fontosnak tartom, hogy az előadóművészetben a szerzői szándék mellett a személyes tapasztalatokból gyűjtött élmények szólaljanak meg. Csak akkor hiteles egy szerep, ha azt személyes hangon tudják előadni.
 
Pályafutásod Erdélyben kezdődött. Nemzetközi, magyarországi, vagy erdélyi karrierre vágytál?
 

– Ez igen érdekes, mert az élet sokkal hamarabb kínálta számomra a lehetőségeket, mintsem, vágyaimat megfogalmazhattam volna. Nem is értem rá álmodozni, mert az egyik felkérés jött a másik után. Negyedévesen már a Rigoletto hercegét énekeltem, majd a Bohéméletet, és Verdi Requiemjének tenor szólóját. Nem úgy indultam el ezen a pályán, hogy ügynököket kerestem vagy különböző versenyeken indultam el, hanem a kapott feladatok eléneklésével. Az, hogy Erdélyben negyedévesen megszakítottam tanulmányaimat, a Mozart Akadémia és a luxemburgi ösztöndíj miatt történt. Ezután mentem vissza Kolozsvárra diplomázni és mesterképzésben is részt vettem.
 
Közben jöttek Magyarországról a felkérések.
 

– Előbb Szegeden énekeltem a Pillangókisasszony Pinkertonját, ezt győri szerződések követték. Ezután kezdtem el Budapesten énekelni. Közben vendégszerepeltem egy brassói társulattal Németországban, s ezután kaptam nemzetközi felkéréseket. Én sosem kerestem ügynökségeket, hanem engem találtak meg ügynökök.
 
Maradjunk egy kissé még a zenei tanulmányoknál. Felvidéki operaénekesek mondták, hogy ők nem a Kodály-módszer szerint tanultak és ezt hiányolják is. Mi a helyzet Erdélyben?
 

– Romániában kiforrott egy francia mintájú modell, és annak alapján tanultunk mi is. Nem volt külön erdélyi vagy magyar zenei tanterv. Alkalmazkodnunk kellett a többség szabályrendszeréhez. Néhány tantárgyat magyarul tanultunk, de akkor is az országos modul szerint. De nem vagyok rosszabb énekes, hogy – sajnos – nem a Kodály-módszer alapján tanultam. A franciaországi Nantes-ban találkoztam egy magyarul beszélő hölggyel, akinek az volt a vágya, hogy a Kodály-módszert átültesse a francia zenekultúrába, népdalirodalomba. A hölgy összegyűjtötte a francia népdalokat, lett ebből egy ötkötetes, módszertannal ellátott gyűjtemény, ami sajnos abszolúte nem keltette föl a helyi zenészek érdeklődését.
 
Ha már Kodályról beszélünk: énekeltél a Székely fonóban?
 

– Hogyne! Ez volt az első bemutatkozásom Budapesten; a kolozsvári társulattal léptünk föl a tavaszi fesztiválon a ’90-es évek elején.
 
Elismertségre vágyom inkább, és nem ismertségre
 

A Bánk-film ismertséget is hozott számodra?
 

– Csak a szakmán belül. Mert azt nem mondhatom, hogy a premier után mindenki rám köszönt. A Bánk bán egy rétegfilm lett, attól függetlenül, hogy százezer nézője volt a filmnek, ami igen jó arányt jelent itt Magyarországon. Nem hozott tehát ez a film olyan ismertséget, amitől celeb lennék. Szerencsére, mert erre nem is vágyom. Elismertségre vágyom inkább, és nem ismertségre.
 
Énekeltél vígoperában is?
 

– Egyszer igen, mert volt szerencsém a Pomádé király új ruhájában Dani szerepét elénekelni. Fontosnak tartom, hogy a sok komor és véres dráma után kissé feltöltődjünk. Könnyedebb szerepben tudunk ilyenkor „lazítani”.
 
Azt mondják, hogy a szerepet akkor kell elénekelni, amikor arra lehetőség van. De! Mennyire tudsz így vigyázni a hangodra is?
 

– Egy nagyon érzékeny egyensúlyról van szó, de ha kellőképpen kordában tartjuk a hangunkat, akkor nincs gond. Nem sok szerepet adtam vissza, de például egy veretes Wagner-operát is. Bevallom, most már bánom. Az énekes felelőssége az, miként kufárkodik a hangszálaival.
 
Hogyan látod: áru lett a művészet, és a művész is?
 

– Sajnos a művészet is a piaci szabályok szerint működik, így az operajátszás is. Üzleti típusú szerződések mentén jönnek létre az együttműködések, fellépések, és az ügynökségek kapcsolatrendszerei sok mindent meghatároznak. Ezen túl viszont a művészi követelményeknek kell megfelelni.
 
Partnereid közül a magyar operaélet kiváló énekesein kívül megemlíthető Jelena Obrazcova és Montserrat Caballé is. Milyen volt ilyen sztárokkal együtt énekelni?
 

– Egy bizonyos korig, és tapasztalási szintig igen sokat jelent nagynevű énekesekkel együtt énekelni. Egy fiatal énekes azt gondolja magáról, ha méltóvá vált arra, hogy egy nagyszerű, híresség partnere lehet, az a jövője garanciája. Egy idő után pedig szinte természetesnek számít, ha neves énekesekkel lehetünk egy színpadon. Az lenne a jó, ha a fiatal énekesek a nagy elődök, a nagy mesterek mellett tudnák kinőni magukat.
 
Nálad is voltak ilyen nagy mesterek?
 

– Miller Lajos, Sólyom-Nagy Sándor és Marton Éva mellett sokat jelentett énekelni a Bánk bánban. Medveczky Ádám, Lukács Ervin és Oberfrank Géza karmestereknek is sokat köszönhetek. Ádámmal mutatkoztam be az Aidában, és ő erősített meg benne, hogy eléggé érett vagyok Radames szerepére. Wagner Nürnbergi mesterdalnoka is arról szól, hogy az új mesternek is meg kell felelnie a kritériumoknak, a szabályoknak, és nem szabad megszakítani a láncot. Kolozsvárott tapasztaltam, hogy a román rendszer egyre jobban el akarta sorvasztani a magyar művészképzést. Elsősorban a magyart, másodsorban az országosat. Nem képeztek fiatal művészeket, az idősek kiöregedtek, ezért megszakadt a lánc. Ez hatalmas probléma, mert az erdélyi iskola, az erdélyi muzsikusképzés nagyon eredményes volt.
 
Létezik külön erdélyi iskola?
 

– Létezik, pontosabban létezett, hiszen éppen Erdélyben találkozott egymással a nyugati és a keleti vonulat, így nagyon gazdag volt ennek az országrésznek a kultúrkincse. Román részről a görög, a bizánci, a szláv, végül a francia, míg magyar részről a német, az osztrák hatások domináltak.
 
Elfogadnál egy hosszabb időre szóló külföldi szerződést?
 

– Pályakezdőként még elfogadtam volna, de már nem. Egyszer már elhagytam a hazámat, Erdélyt. Nem állt szándékomban, így rendeltetett. Sajnos elég ritkán tudok hazamenni, annyira el vagyok látva feladatokkal.
 
Mennyire volt nehéz megszokni a budapesti, már-már kozmopolita környezetet?
 

– Emlékszem, hogy elég nehéz volt igényelni útlevelet, és számunkra ünnep volt az, mikor átjöhettünk Magyarországra. Olyan tulajdonságokkal ruháztam föl Budapestet és az országot is, amivel talán valamikor régen rendelkezett. Rá kellett jönnöm, hogy jó és rossz emberek egyaránt élnek a határ innenső és túlsó oldalán is.
 
Bukarestben töltöttem a katonai éveimet, ott magyarnak számítottam, s ahogy átkerültem Budapestre, már románoznak.
 

Még eddig nem „románoztak le”?
 

– Dehogynem! A Bakáts téren, szabadtéren vendégként énekeltem a Don Carlos címszerepét. Sajnos egy technikai ok miatt lekéstem a jelenésemet. Az egyik díszletmunkás a hátam mögött ezt mondta: „No ez a … román lekéste a jelenetét. Ezután nem teheti be a lábát Magyarországra.” Bukarestben töltöttem a katonai éveimet, ott magyarnak számítottam, s ahogy átkerültem Budapestre, már románoznak.
 
Az ominózus decemberi népszavazás előtt gondoltál arra, hogy ilyen eredmény születhet?
 
– Tartottam ettől, mert láttam a kampányt, az ellenkampányt is. Sajnos megvezették a magyarság egy részét, mert nem voltak eléggé felkészültek. Szemellenzővel járnak az emberek, tán azért, hogy ne terhelje őket a felelősség. Ez szomorú, mert az ilyen ember megeszi a maszlagot.
 
Medveczky Attila