A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 33. száma.





Dr. Nagy István
a Földmûvelésügyi Minisztérium parlamenti államtitkára

Szemereyné Pataki Klaudia
Kecskemét megyei jogú város polgármestere

Takács Szabolcs Ferenc
a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára

Makk Attila
belsőépítész, grafikus


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A labdarúgás lényege a foci volna

A korábbi kiváló középpályás, Nagy Antal 60 éves lett

A Szabolcs-megyei faluban, ahonnan indult, a labdarúgásnak központi szerepe volt. Mint mondja, pályafutását a tanulmányai is befolyásolták, és mindig pozitívan. Bár játékosként válogatottságig vitte, sőt a nemzeti együttes csapatkapitánya is lett, és légiós élete után jelentős külföldi tapasztalatokkal felvértezve, tettvággyal telítve tért haza, meglátásaira, vezetői kvalitásaira nem tartott igényt a magyar futball. Annak ellenére, hogy ez máig fájó, mély sebet ejtett rajta, a sportágat ma is imádja, és szívből szurkol minden magyar focisikerért. Sportrovatunk vendége a 60. születésnapját ünneplő Nagy Antal, akivel a jeles ünnep kapcsán nemcsak pályafutása szép és kevésbé szép emlékeiről beszélgettünk, de korosztálya „elfelejtésének” fájdalmát és a labdarúgás lényegét is kiveséztük.

– Hogyan kötött életre szóló szerelmet a labdarúgással?
– Egy Szabolcs megyei faluból, Nagyhalászról származom. Annak idején arrafelé nem volt túlzottan sok kitörési lehetőség, leginkább a foci volt az, amiben ki lehetett tűnni. Különösen úgy, hogy a kéthetente zajló bajnoki meccs volt a község első számú eseménye. Szinte minden falubeli fiúgyerek focizott, így az utánpótlás mindig adott volt.
– Hamar kitűnt, hogy a sok futballozó ifjú között ön különösen tehetséges?
– Igen, hamar, amire a legékesebb bizonyíték az volt, hogy amíg a velem egykorú srácok még az ifiben talán, ha szerepet kaptak, engem 15 évesen már a megyei első osztályban szereplő felnőtt csapatba is beállítottak. Nem játszottam azonban túl sokáig Nagyhalászon, mert időközben Nyíregyházára mentem középiskolába és így csakhamar átkerültem a másodosztályban szereplő Nyíregyházi Spartacushoz. Itt játszottam az érettségiig, majd előfelvételis lettem a Műszaki Egyetemen. Ekkor kerültem fel Pestre.
– És a pesti nagy csapatok közül miért éppen a Honvéd játékosa lett?
– Az volt akkoriban a szokás, hogy az egyetemi előfelvételiseket bevonultatták katonának, rám is ez várt. Egyértelmű volt, hogy a Honvéd labdarúgójaként lehetett volna a legjobb sorom katonaként, ami nyilván fontos szempont volt, s bár több csapat is hívott játszani, közülük én végül ezért választottam a Honvédot. Egyébként az is elmondható, hogy a tanulmányaim nagyban hozzájárultak pályafutásom alakulásához, hiszen a középiskola kezdetekor váltottam, és lettem a Nyíregyháza játékosa, a sikeres műegyetemi felvételi pedig a fővárosba költözést jelentette, ami egyben együtt járt azzal, hogy a Honvédhoz szerződtem.
– Mindezek ellenére mégis a Szeged színeiben lett élvonalbeli játékos. Miért?
– Ennek egyszerű az oka: a Honvéd kerete igen erős volt, így odaszerződésem után a felnőtt csapatban még csak kupameccseken jutottam szóhoz. Mivel az egyetemi előfelvételiseket annak idején Szegedre vonultatták be, a Szegednek pedig éppen egy olyan, fiatal játékosra volt akkor szüksége, mint amilyen én voltam, így az 1975–76-os szezon tavaszi idényére már lényegében alapember lettem. Ennek révén némi rutinnal a tarsolyomban tértem vissza a Honvédhoz 1976 nyarán. Onnantól kezdve aztán éppen tíz éven át voltam a piros-fehérek oszlopos tagja. Érdekes, de éppen nemrégiben gondoltam végig, hogy az én pályafutásom különleges volt abból a szempontból, hogy vagy alapember voltam, vagy nem játszottam. Ez így volt a Honvédban is, és így a válogatottban is, ahol már 1979-ben bemutatkoztam, ám aztán több évnek kellett eltelnie, amíg ismét visszakerültem. Amikor viszont visszakerültem, 1983-tól kezdve kirobbanthatatlan lettem, sőt a mexikói világbajnokságon – Nyilasi Tibor kiesése miatt – már a nemzeti együttes csapatkapitánya is voltam.
– Hogyan tudott Mezey György annyira jó és ütőképes válogatottat létrehozni? Mi volt az utolsó magyar sikercsapat titka?
– A szövetségi kapitány személye, Mezey György volt a csapat sikereinek első számú oka. Kitűnő érzékkel válogatta ugyanis össze a csapatot, és nagyszerű játékrendszert talált ki számunkra. Minden posztra megtalálta azokat a játékosokat, akik egyrészt emberileg is beleillettek a csapatba, másrészt pedig szakmailag is képesek voltak végrehajtani a rájuk bízott feladatokat. Sokan néztek megrökönyödve, amikor Garaba, Kardos, Róth és az én személyemben egyszerre beállított a csapatba négy középső védőt. Ám mivel hajszálpontosan megkoreografált feladatunk volt, álmunkból felkeltve is tudtuk, hogy kinek, mikor és milyen módon kell kisegítenie a társát, hogyan indítsuk el a középpályás letámadást, így szép lassan annyira összeállt a játékunk, hogy minden meccsen győzelmi esélyekkel léphettünk pályára. Sokat számított az, hogy akkoriban még megoldható volt a válogatott gyakori összetartása. Három éven át a spanyolországi Benidormban töltöttük a január nagy részét, ahol volt mód a Mezey György által kitalált játékelemek megismerésére és begyakorlására. Külön jól jött ki a lépés olyan értelemben is, hogy éppen 1984 őszére, a vb-selejtezők kezdetére állt igazán össze a játékunk, így a fontos tétmeccsek mindegyikét megnyertük. Ennek eredményeként Európából elsőként jutottunk ki a mexikói világbajnokságra, már 1985 áprilisának közepén, a bécsi győzelem után biztos volt, hogy vb-résztvevők vagyunk. Az 1985-ös év végén vezettük az európai válogatottak ranglistáját, a nem hivatalos világranglistán harmadikok voltunk, Mezey Györgyöt pedig az év szövetségi kapitányává választották. Hogy a világbajnokság nem úgy sikerült, ahogyan azt mindannyian vártuk, reméltük, az egy más kérdés, ám azt senki nem veheti el attól a csapattól, hogy napjainkig mi vagyunk az utolsó magyar válogatott, amelyről az egész világon elismeréssel beszéltek.
– Annak ellenére, hogy az 1986-os vb nem úgy alakult, amint azt mindenki szerette volna, sikeres játékosmúltjára, valamint a megszerzett nemzetközi tapasztalataira tekintettel, kézenfekvő lett volna, hogy visszavonulását követően vezetői szinten is szerepet vállaljon a magyar fociban, ám ez mégsem következett be. Miért?
– Egykori játékostársaimmal és barátaimmal – Esterházy Marcival, Sallai Sanyival, Andrusch Józsival, Bodonyi Bélával – karöltve szerettünk volna új irányvonalat behozni és meghonosítani a magyar fociban. Légiósként eltöltött éveink során mindvégig igyekeztünk nyitott szemmel járni és fogékonyak voltunk azokra a módszerekre, amelyekkel Nyugat-Európában már akkor is dolgoztak. Amikor hazajöttünk, azt gondoltuk, szükség lesz ránk és arra a tudásra, amelyet odakint magunkba szívtunk. Ma már kijelenthető: naivak voltunk. Úgy álltak hozzánk, hogy nehogy már mi, az egykori, éppen csak visszavonult játékosok akarjunk okoskodni, vagy pláne esetleg új irányokat szabni, hiszen minden jó úgy, ahogyan van. Ideig-óráig még próbálkoztunk, ám egy idő után rá kellett jönnünk, hogy nincs ránk szüksége a focinak, nem érdemes erőltetni a vezetői szintű visszatérésünket.
– Nem tudom kikerülni, hogy meg ne kérdezzem: érez emiatt haragot, fájdalmat, vagy már túl van rajta és megbékélt ezzel a helyzettel?
– A felszínen természetesen elfogadtam ezt, belenyugodtam, mert hát mi mást is tehettem volna? Ám ha őszintén felelek, akkor be kell vallanom, hogy soha nem tudom igazán megbocsátani, amiért háromszor is földre kényszerítették a generációnkat.
– Hogy érti azt, hogy háromszor?
– Mexikó után volt az első, amikor a népharag miatt szinte világgá kergettek bennünket, élen a kapitányunkkal. Egy csapásra el lett felejtve, hogy előtte milyen ragyogó eredményeink voltak, milyen magas szintre sikerült eljutnunk. Amikor 1988 nyarán közfelkiáltásra ismét Mezey Gyuri lett a kapitány, hamar megtaláltuk a régi ösvényt. Ismét elindultunk volna felfelé, megnyertük az első vb-selejtezőt Észak-Írország ellen, amikor jogtalanul kirobbantották a bundabotrányt. Ismét szétesett a csapatunk. A harmadik lefejezésünk meg akkor következett be, amikor – nagyjából egy időben – visszavonultunk, és szerepet vállaltunk volna immáron vezetőként. Egyértelműen éreztették velünk, hogy nem kellünk.
– Végignéztem a mexikói válogatott névsorát, és azt láttam, hogy az egykori sikercsapatból alig valaki van jelen a futballban, legtöbbjük teljesen eltávolodott a sportágtól. Mi erről a véleménye?
– Ez egy nonszensz helyzet, hiszen szerte a világon az a jellemző, hogy akik játékosként eredményesek, azok – amennyiben van ilyen ambíciójuk – vezetőként vagy edzőként is lehetőséget kapnak. Nekünk ez valamiért nem adatott meg, és anélkül, hogy saját személyünket túlértékelném, biztosra veszem, hogy ez is a magyar foci mélyrepülésének okai között van, hiszen kimaradt egy generáció, amelynek tapasztalatai, tudása igenis hiányzik az egészből. Összességében is elmondható, hogy a labdarúgás alapjaiban változott meg itthon. Egyfajta megélhetési amatörizmus burjánzott el, amelynek leplezésére sok látszattevékenység zajlik, amit ráadásul igyekeznek jól kommunikálni. Sok tekintetben próbálunk profinak látszani, csak a lényeg veszik el: a játék maga. Pedig sosem szabadna elfelejteni a lényeget: a labdarúgás a fociról szól, azt meg a játékosok játsszák.
– Közeleg a nagy nap, a hatvanadik születésnapja. Tervez valami nagyszabású ünnepséget?
– Semmi különlegesség nem lesz, nem tervezek ilyesmit. Szép ünnep a 60. születésnap, de akkora feneket azért nem kerítek neki. Éppen elég, ha szeretteim és legközelebbi barátaim felköszöntenek. Ennek szellemében viszonylag szűk körben ünnepelem meg a kerek évfordulót. Azt is szeretném elmondani, hogy bár barátaimmal manapság már inkább teniszezni járunk, a futballt a mai napig nagyon szeretem, a magyar foci sikereiért pedig szívvel-lélekkel szorítok. Az Európa-bajnokság hangulata, és a válogatott játéka engem is magával ragadott, boldog voltam, hogy 1986 után ismét nagy tornán szerepel csapatunk. Nagyon drukkolok a fiúknak, hogy vegyék sikerrel a vb-selejtezőket is!
 
Kovács Attila