A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 20. száma.





Németh Szilárd
a Fidesz országgyűlési frakcióvezető-helyettese

Dr. Máthé Áron
a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese

Schanda Tamás
európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár

Erdős Norbert
európai parlamenti képviselő


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A megdicsőült és a szenvedő Egyház ünnepe

P. Reisz Pál OFM

Mindenszentek ünnepe
November 1., a megdicsőült Egyház ünnepe. A szenvedő Egyház ünnepe a halottak napja. Az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek, helytállnak. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról, mely a földön élő lelkek közössége, szenvedő Egyházról, mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas Egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentek ünnepén mindazon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba.
 
Halottak napja
Sajátos jellegű emlékezési nap. Az első nyom, amikor sevillai Izidor püspök (636) szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek. Halottak napjának tulajdonképpeni keletkezése, amikor Odilo, Cluny apátja 998-ban a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést írja elő minden kolostorában november 2-án. E gyakorlat a 12. és 13. században egész Európában elterjedt. Ezért emlékezünk e napon a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé. Halottak napjának eszméjét megismerjük az egyik aznapi mise könyörgéséből: Hallgasd meg esedezésünket jóságos Istenünk, hogy amint erős hittel valljuk Fiad feltámadását a halálból, ugyanúgy erős reménnyel várjuk elhunyt gyermekeid föltámadását is. Előestéjén, mindenszentek ünnepének második vecsernyéje után, a temetőben vagy a templomban szokás áhítatot tartani a halottakért. Azok a keresztény hívek, akik a temetőt áhítatos lélekkel látogatják, és legalább lélekben imádkoznak a megholtakért, november 1-jétől 8-áig minden nap (a szokott feltételek mellett: gyónás, áldozás és imádság a pápa szándékára – például egy Miatyánk és egy Hiszekegy elmondása) teljes, az év többi napjain részleges búcsút nyerhetnek a szenvedő lelkekért.
 
Elmélkedés a gyász napjaira
Méltán hullanak azoknak a könnyei, akik életük során közel voltak ahhoz, aki eltávozott. Ha ez az eltávozás ráadásul tragikusan és hirtelen történt, e váratlan esemény megrendíti nemcsak hozzátartozóit, családjának itt maradt tagjait, hanem azokat is, akik csak távolról ismerték az elhunytat, és életének közvetlenül nem voltak részesei. Ahogy az lenni szokott, az ismerősök, a barátok, munkatársak valamennyien osztoznak a hozzátartozók fájdalmában. Nem is lennének igazi keresztények, ha nem élnék át fájdalmukat. Miben keressenek vigasztalást az itt maradottak? Sokan az időt emlegetik, amely majd orvosolja sebeiket. Azonban tudnunk kell, hogy vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak, amelyek az idő kötésén is átvéreznek. Nem érhetjük be a természet vigaszával. „Ne szomorkodjunk, mint akiknek nincs reményük.” (Tessz 4,13) Mi keresztények hiszünk abban – és ez reményünk alapja –, hogy Jézus, a feltámadott az, aki szeretetében befogad minket örök országába. „Ne legyen nyugtalan a szívetek!…” (Jn 14,1) Mi hiszünk Jézus ígéretében. Ez a mi vigaszunk. Ezért időnket nem azzal töltjük, hogy keressük a hamis okokat, amelyekkel a sokszor értelmetlennek tűnő halált akarjuk megmagyarázni. Ehelyett inkább imádkozunk és felajánljuk az elhunytért a szentmise áldozatot. Igaz, hogy amikor eltávozik valaki – különösen akkor, ha drasztikusnak tűnő, gyors léptekkel teszi –, az itt maradott szeretteit elfoghatja a kétség. Mindent megtettek-e érte? És minél inkább közel voltak az elhunythoz, annál erősebb az aggodalom, a kétely. Pedig nincs szükség erre, nincs értelme az önmarcangolásnak. Krisztus biztató szava éppen arról győz meg minket, hogy benne bízzunk. Igaz, hogy a halál mély szakadék, amely elválasztja az élők és holtak országát. De ha emberileg nincs is megoldás, a hit erejében van. A Feltámadotton keresztül elérhetjük eltávozott testvérünket, Jézus Krisztuson keresztül megragadhatjuk az ő kezét, átölelhetjük vállát, van biztos reményünk és fogódzónk, hogy testvérünket, a halálában is utolérve, megölelhetjük Krisztus Urunkon keresztül. Lehetséges, hogy felül kell vizsgálnunk imádságainkat is. Imánk értelmét és erejét újból végig kell gondolnunk. Mert szívesen mondjuk azt, hogy ha valami bajból szerencsésen megmenekültünk: megsegített a jó Isten. Sokszor hozzátéve: meg a Szűzanya. És ha nem menekültünk meg a bajból, és aki nem élte túl a katasztrófát, azt elhagyta az őrzőangyala, azt elhagyta a Szűzanya, azt elhagyta az Isten? Igaz, hogy amikor elmúltak a bajok a fejünk felül, akkor mondhatjuk, hogy a gondviselés még ad lehetőséget, Istennek még van velünk ezen a világon is szándéka. Tehát hálásak lehetünk megmenekülésünkért, megköszönhetjük Isten kitüntető jóságát, mert életben tartott. Azonban például az, aki olyan fájdalmasan gyorsan, és hirtelen, esetleg szerencsétlenség, baleset következtében távozott, nem ezt az utat járta. De nem hagyta el őt sem az Isten, a Szűzanya, az őrzőangyala, hanem Istennek más tervei voltak vele. Ilyenkor imánk, az égiek közbenjárása az eltávozottnak nem az e világi útját egyengetik, hanem az örök életbe vezető útját. Látnunk kell, el kell fogadnunk azt, hogy emberi életünk véges, és a megváltás ténye ellenére is véges marad. Imánk és Krisztus megváltó keresztáldozata és feltámadása nem az emberi lét töredékes, véges mivoltát szünteti meg, hanem azt szolgálja, hogy az emberi élet összhangba kerüljön Isten akaratával. Imánk nem kioktatni akarja az Istent, hanem az ima közel visz minket szeretetünk legfönségesebb tárgyához, a személyes, szentháromságos egy Istenhez.
A szeretet az, amely áthidalja a szakadékot az e világ és a túlvilág között. A szeretet a költészetben is felveti az örökkévalóság problémáját. Az Énekek énekében olvassuk: „A szeretet erősebb, mint a halál.” (8,6) Az a szeretet győzi le a halált, amely szenvedésével, kereszthalálával megváltja a világot, és feltámadásával bizonyítja hatalmát. Krisztus szeretete az, amely legyőzte a halált, mert szeretetből vállalta el megváltásunkat. És ha általa, benne győzni tudott a szeretet a halál felett, akkor ebből a győzelemből valamennyiünknek jut, aki szeretetben követi őt. Reményünk ebben gyökeredzik, ezért imádkozunk eltávozott testvéreink örök boldogságáért.