A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 03. száma.





Dr. Beneda Attila
család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkár

Dr. Szűcs Lajos
országgyűlési képviselő, a MOHOSZ elnöke

Csáky Pál
a Magyar Közösség Pártja európai parlamenti képviselője

Dr. Hankó Zoltán
a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnöke


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Gloria victis 1956

Szakolczay Lajos irodalomtörténész, művészeti író

1956 októberének fáklyája nem csupán nekünk, magyaroknak, de a szájtátó és csodálkozó, később az elismeréssel sem fukarkodó világnak ugyancsak biztos pont.

Letiprásában is győzedelmes forradalmunk hatvan éves. S 1956 októberének fáklyája nem csupán nekünk, magyaroknak, de a szájtátó és csodálkozó, később az elismeréssel sem fukarkodó világnak ugyancsak biztos pont. A szabadság Himalájája, ahonnan nézve – nincs az a távcső, amely ne mutatná – „emelkedő nemzetként” ráismertünk önmagunkra. És hiába megannyi orosz lánctalpas hadosztály, szembe mertünk menni a Gonosszal. Puskával a tüzet okádó ágyúk ellen.
Ez volt az a tizenegy nap, amikor a pesti srác, nem törődvén a túlerővel, megleckéztette a zsarnokot. Az idegent és annak hazai kiszolgálóit. Testéből épített barikádot, s ezért is lett szent hely a Corvin köz éppúgy, mint a Széna tér. Miért is? Mert itt feszítették meg Krisztust. Márai Sándor távolról is megérezte – nagy verse, a Menyből az angyal erről regél –, a „csendes éjbe” betörő gyalázatot: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország”.
Hitegethették harcosainkat, hogy jön a nagy segítség – különösen Amerika járt élen a mézes madzag húzogatásában –, ám a világ ránk sem hederített. A vérfolyam viszont új életet teremtett. Olyat, amelyben minden bilincs ellenére egy kissé föl lehetett egyenesedni. Ha a nemzetek nem is, szellemi embereik – főképp a költők és az írók – főt hajtottak véráldozatunk előtt. Albert Camus például így írt: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”.
Tollas Tibor, a „füves kert” költőinek egyik jelese pedig – akkor már a müncheni Nemzetőr főszerkesztőjeként – az egész világ költőinek lelkiismeretére hagyatkozva megrázó antológiát szerkesztett. A Gloria victis (Nemzetőr, München, 1966) nem más, mint az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Az eddig öt kiadást megért gyűjtemény (az ötödik megjelenést a lakiteleki Antológia Kiadó gondozta) azért is fontos könyv, mert hű tükre a forradalmunk melletti gondolatoknak.
Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália, Ázsia (Malajzia, Vietnam), Afrika (Algéria, Nigéria, Kenya) és a „vasfüggöny” mögötti országok költői, mert egyenes volt a gerincük, és hittek az igaz szó erejében, olyan áttörhetetlen védőbástyát alkottak, amelyről visszapattant a forradalmunkat besározni igyekvő minden gyalázat. A klasszikus nevek értékirányulást és magatartásformát is jelölnek, hiszen a francia Jean Cocteau, Jules Supervielle, Pierre Emmanuel, a lengyel Czeslav Milosz, Zbigniew Herbert, a norvég Arnulf Overland, a spanyol Salvador de Madariaga és az amerikai Edward Estlin Cummings életműve magában hordozza a szinte kozmikussá váló szabadságeszmény minden formáját. De a kevésbé ismert lírikusok főhajtása sem lebecsülendő, lásd az orosz A. Petrov helyi színének Magyarországra átcsapó erejét: „A Ljubjanka pincebörtönében / mennyi víz folyt el, s mennyi, mennyi vér”.
A versek nem kevés része átok-, illetve könyörgő imaként szolgál. Jules Superville például így fejezi be Magyar barátainkhoz című versét: „könyörgünk értetek”. A költeményekben gyakran föltűnnek a hazánkra, történelmünkre és dicső októberünkre utaló hely-, illetve családnevek (Budapest, Szent István, Maléter Pál, Nagy Imre, Mindszenty József stb.), s nemkülönben ott van bennük metaforikus gazdagsággal állandó toposzként a kivérzésünk szentségére utaló vér. S avval, hogy nem egy külföldi lírikus (megnevezve is) magyar írótársaihoz intézi szavait – Pierre Emmanuel Illyés Gyulát szólítja meg, Alain Bosquet Képes Gézát, Jean Cocteau Gara Lászlót, Ronald Perry pedig Kocsis Gábort –, a személyesség mint az együtt gondolkodás hitele kap hangot.
Emanuel másik verse a címével (A budapesti mosoly) ellentétben nagyon is számon kérő hangot üt meg: „– Ki lőttél, olvasni / tudsz-e, idegen? / Saját szabadságod / ölöd e helyen” (Nyéki Lajos fordítása). Vele szemben Arnulf Överland pedig nem az idegent, hanem saját magát ostorozza. Magyarország 1956-ban című versének döbbenetes kezdése nem másról szól, mint a világméretűre kiterjesztett együttérzésről, ilyetén módon a felelősségvállalásról. „Ha elfeledjük Magyarországot, marad-e / jogunk élni, / s ki fog küzdeni majd / éppen miértünk?” (Sulyok Vince fordítása)
A különféle formavariációk még érdekesebbé teszik a szabadság siratását. Ezek közül az egyik a gyermek elringatására szolgáló bölcsődal. Ám ennek is több fokozata van. Amíg az ugyancsak norvég Halvor J. Sandsdalen az álomban leli meg a védőhálót – „aludj hát, gyermek, / többé ne félj” – így a Magyar bölcsődal egyik refrénje –, addig az osztrák lírikus, Christine Busta biblikus kitekintéssel súlyosítja a nem is annyira könnyű álmot. A Magyarország árnyékában – Bölcsődal 1956 novemberében – című költemény befejezése mindennél többet mond a tragédiáról: „Álmodj kisfiam, / Ábel sírba’ van / Kain ott pihen vele, / Ősanyánk két gyermeke… / Álmodj kisfiam” (Tinódi József fordítása).
A hömpölygő lágyságnak is van ereje, hiszen Salvador de Madariaga Budapesti sírfelirata megremegtet – „– Alkonyat, égesd el síromon lángoló gyertyádat. / Ó, hajnal, harmatozd be síromat tiszta könnyeiddel” (Tollas Tibor fordítása) –, és az apokaliptikus látomásokba hajló az A harag napjai is. Libero di Libero olasz költő már avval megadta a könyörtelen igazságra való törekvés alaphangját, hogy nagy versét – „Október, október, vér-szüret, / magyarok mustja: ürömmel kevert” (Nyéki Lajos fordítása) –, Anna Achmatovának, Borisz Paszternáknak és más orosz költőknek ajánlotta. A szabadságukból ugyancsak kitagadottaknak, evvel jelezve, hogy minő különbség van a szovjet ármádia hernyótalpasai és az orosz szellem kiválóságai között.
A Gloria victis attól ugyancsak értékes vállalkozás, hogy a magyarított versek sokszor eredeti magyar versként hatnak. S ez a nyugati magyar irodalom – ők szabadságban tevékenykedhettek – költőit, fordítóit dicséri. Tollas Tibortól Határ Győzőig és Gömöri Györgyig, Thinsz Gézától Kocsis Gáborig és Vitéz Györgyig, Kerényi Károlytól Siklós Istvánig és Sulyok Vincéig, Makkai Ádámtól Lőkkös Antalig és Nyéki Lajosig hosszú azon költők sora, akik szívjóságukat adván az idegennek, őrködtek a minőségen.
Avval, hogy a glóbusz kicsije és nagyja magáénak érezte véráldozattal megváltott forradalmunkat, a szabadságvágyat illetően kitágult a világ. Még Hondurasból, Felipe E. Rojas tollából is érkezett féltő szó: Aggódó ének a magyar néphez. „Polgárai a nagyvilágnak! / Budapesten sötétek az árnyak, / sötétje rágja csontunk, lelkünk… / Magyarország, mi nem felejtünk” (Rónai Zoltán fordítása).