A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 42. száma.





Sör, motor, Luther
Reformáció 500

Menyhárt József
Felvidékre nem migránsokként érkeztünk

Életrajz egy 31 éves fiatalemberről


Mocsai Lajos
A magyar sportkultúra felélesztése a cél




MEGJELENT

a HAVI MAGYAR FÓRUM

10. száma.




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Kapuk emelkedjetek!

Balázs Lajos nagysármási református lelkész

A sokmilliárdnyi diódával díszített Kolozsvárt elhagyva és az estéli órákban keletre utazva, mindinkább elhatalmaskodik a korán beálló decemberi sötétség, de ugyanakkor előragyognak az égbolti csillagok. Milyen isteni csoda: parányi sziporkázó fényükkel át tudnak törni a kísérteties feketeségen és láttatni azt az eget, amelyen egykoron előragyogott a betlehemi gyermek csillaga. És ahogy haladunk mindinkább a Belső-Mezőség felé, annál inkább ritkulnak az ünnepi fények, de nem meghazudtolva azt a tényt, hogy a tanyavilág is igyekszik haladni a korral. Itt azonban nem lett annyira úrrá a hagyomány feletti elnyomás. Itt még lehet látni a csillagokat. A földi fények nem vakítanak el annyira, hogy ne lehessen észrevenni az égi sugarakat. Kolozsvártól hatvan kilométernyit utazva a dombos-völgyes tájon, kacskaringós utakon érkezünk meg Nagysármásra, a Belső-Mezőség egyetlen, tömbmagyarságot felölelő helységébe. A 120 évvel ezelőtt benépesített község időközben városi rangra emelkedett, vidéki jellegét azonban megőrizte. Arculatára nézve történt némi változás, de lakosai ugyanazok maradtak: földművesek, munkások, tanítók, tanárok, fiatalok és idősek, külföldre indulók és hazaérkezettek, vénleányok és agglegények, vegyes házasok és özvegyek, gazdagok és szegények és általában igen sok kilátástalan helyzetű. Gyönyörűséges templomának nincs párja a Mezőségen. Mind a háromszázharminchat ülőhelye foglalt a karácsonyestéken. Ellenben húsz évvel ezelőtt pótpadokat kellett bevinni, hogy mindenkinek meg legyen a kényelme, amíg kivárja a hosszú karácsonyesti műsor végét.
Az adventi időszak olyan cselekvő várakozást jelent a falusi ember számára, amelyben mindent előkészít magának, hogy jó ünnepe legyen. A nagy nyári hajrá után kell a testi-lelki pihenő. A bor már kiforrott. Főzi a gyümölcspálinkáját. A reggelenkénti sok disznósírásból arra lehet következtetni, hogy gazdagon terített asztalok lesznek, amelyet körül ülnek az idegenből hazatért családtagokkal.
Vannak azonban elesettebb családok is. Szegények, egyedüliek, öregek, elhagyatottak. Mindez a szórványsors számlájára róható fel. Ezekért indult be a magyarországi „Angyalok a Mezőségen” elnevezésű szeretetszolgálat. Köszönet ez úton is nekik és mindazoknak, akik adományaikkal sokakat megörvendeztetnek. Én tudom, hogy szükség van küldetésükre, mert „szegények mindenkor lesznek veletek” – Jézus mondása szerint. És igaza van. Milyen jó Jézus kezének lenni!
A falusi családokban mindig jelen vannak az idősebbek, akik megőrzik a múlt emlékeit, és továbbadják gyermekeiknek és unokáiknak. Ennek köszönhető, hogy ily módon a gyermekek bekapcsolódnak a karácsony lényegét kifejező hangulatba.
Nagyobb közösségünkben gyermekeinkkel foglalkozva az adventi időben, látom, mennyire tevékenyen készülődnek a karácsony megünneplésére. Öröm sugárzik arcaikról, amikor egy-egy karácsonyi verset kézhez kapnak, mert az a jó és szép vers, amit én adok nekik. Nem is kevés munka ez, de közben arra gondolok, hogy bárcsak sokkal több lenne! Az elmúlt húsz évben egyszázzal apadt az angyali csomagokat váró gyermekeink létszáma. Miközben velük foglalkozom, felidéződik bennem az én gyermekkorom adventje és Karácsonya. Az a reggel, amikor nem volt nehéz felébredni és szívrepesve keresgéltem párnám alatt. Nem feledkezett meg rólam az angyal! Tudtam egy jelentéktelenségnek is örülni. Akkor még nem éreztem az ünnep gyors elmúlását, a heródesi kor lélektipró előretörését, a gyermekgyilkosságban kicsúcsosodó megvalósulását. Milyen jó, hogy Jézust átmenekítették szülei, mint ahogy ma is sok édesanya és nagyanya kötelességének tartja megőrizni fiát és leányát vagy unokáit a világban dúló Antikrisztus ellenében. Tudok egy drága gyermekről, aki szórványkollégiumunk második osztályos bentlakója, akit megkérdeztem, hogy van-e karácsonyi verse, jár-e hittanórára? Azt a feleletet kaptam, hogy: „nálunk csak románul van a vallásóra, nincs aki adjon verset”. Ekkor jut eszembe, hogy e gyermek születése előtt négy évet szolgáltam a szórványtelepülésen, és akkor is csupán hat lélekből állott az egyházközség. Egy ifjú családban született fiú- és leánygyermek tartotta meg a lélekszámszintet mindmáig. Az édesanya átmenekítette gyermekeit a negyven kilométeres távolságból, hogy itt, ahol van még magyar oktatás, nyelvüket és hitüket megőrizhessék.
A gyermekeknek az ünnepre való előkészítése minden felnőttben felidézi és újra meg újra kellemessé teszi az évenkénti karácsonyünneplést. Egy kis időre gyermekekké leszünk azokkal együtt, akiknek nagy gonddal és szeretettel készítjük az angyali ajándékot. Milyen jó Isten követének lenni! És milyen jó volna az ünnep letelte után is megmaradni abban a lelkületben, amilyen egy kisgyermeké, mert ilyeneké az Istennek országa!
Felnőttnek és gyermeknek előkészülete a Szentestébe torkollik. Ekkor úgy vannak együtt a családok, mint soha máskor. Versmondás, gyermek és felnőtt éneklés, énekkar, zenekar – ezek mind köszöntik és dicsőítik azt, akiről az evangélium szól: Krisztus megszületését. Majd az áhítatos drága este a gyermekek örömében csúcsosodik ki: megkapják az angyali ajándékokat, amelyek mindegyike ugyanolyan tartalmú szokott lenni azért, hogy megérezzék: egyformán vannak szeretve.
A templomból való kijövetel után kezdődik el az örömhír kántáló énekekben való közlése. Az első hely, ahova belépnek és fogadják őket, az a lelkészi család. A „Csendes éj, szentséges éj…” világhírű szövegét és dallamát, melyet ma már minden vallási felekezet ismer és énekel, vagy a „Mennyből az angyal eljött hozzátok…” kezdetűt énekli a sorra belépő kántáló csoport. A régebbi keletű népi kántáló énekek ma már kezdenek feledésbe menni. A csoport tagjai közül egyvalaki bátorkodik és egy ilyenszerű mondókával toldja meg:
 
Kerek a kalács,
horgas a disznóláb.
Ne szundikálj gazda,
tégy bort az asztalra!
Ha nincs az asztalon, menj a pincébe!
Boldog karácsonyi ünnepeket!

 
Sajnos, a fiatalok kevésbé verődnek össze kántáló csoporttá. Még húsz évvel ezelőtt gyakorolták a házalást, de mára már egyszerűen szégyellik. Nem általánosan mondom ezt, mivel vannak mezőségi vidékek, falvak, ahol nemcsak a templom az ünnepi színtér, hanem templommá szentelődik mindenki otthona – legalábbis ezen az esten – az áhítatos pillanatok által. Ellenben, nincsen olyan helysége a Mezőségnek, ahol ne kolindálnának. Csak oda nem mennek be, ahol zárt kapukat találnak. És ilyenkor nem illik bezárni a kapukat hisz, örömhírt hoz mindenki. („Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket… hadd menjen be a dicsőség királya!” Zsolt 24,7.)
A hétköznapok szürkeségét semmi nem ragyogja be annyira, mint a karácsonyi együtt ünneplés alkalma. A Megváltó születésével kapuk nyílnak a felekezetek és más nyelven beszélők között, ember és társa között. A mennyei szózat visszhangra talál közöttünk és mi tárt kapukkal fogadjuk a béke hírnökeit, dicsőítve azt, aki újra és újra megszülethet a kitárt szívekben.