A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 20. száma.





Németh Szilárd
a Fidesz országgyűlési frakcióvezető-helyettese

Dr. Máthé Áron
a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese

Schanda Tamás
európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár

Erdős Norbert
európai parlamenti képviselő


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




„Az volt a hivatásom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban!”

Beszélgetés Olofsson Placid Atyával

December 23-án 100 éves lett Olofsson Placid Atya, akinek élete maga a XX. század. Felszentelt bencés szerzetesként és tanárként tíz év kényszermunkára ítélték, amelyből kilenc évet le is töltött a Szovjetunióban. A Gulag foglya volt 1946 Karácsonyától 1955 novemberéig. Ott is Isten hűséges szolgája maradt, misézett, gyóntatott, áldoztatott, térített. Rabtársaival megfogalmazták a túlélés négy törvényét. Hazatérése után egészen a rendszerváltozásig csak titokban misézhetett, civil foglalkozása szerint előbb ládagyári munkás, majd egy kórházi mosoda vezetője volt. Nagy ajándék megismerni őt, beszélgetni vele, olvasni vagy hallgatni csodával felérő igaz történeteit, melyekből mindig a legváratlanabb pillanatban kacsint ránk az Isten. A Placid Atya manapság már fogalom. Ezt a kitüntetést azonban nem ingyen kapta. Élete, állhatatossága és hűséges kitartása tette őt azzá! Századik születésnapja alkalmából szerkesztőségünk a 2010-ben lapunknak adott életút-interjú újraközlésével tiszteleg előtte. Isten éltesse Olofsson Placid Atyát!

- Atya, önnek az egész élete különlegesen érdekes. Miként lett Isten szolgálója?
- Apai ágon svéd származású, mélyen hívő családból származom. Szüleink révén csodálatos gyermekkorban részesültünk nővéremmel együtt. Fontos megjegyezni, hogy koraszülött vagyok, hiszen 1916. december 23-án jöttem a világra, képtelen voltam megvárni a kis Jézuskát… Édesapám tanárember volt, de a régi vágású fajtából, aki nem tűrte volna el, hogy gyermeke bármilyen értelemben is protekciós legyen. Ezért az elemi iskola után – bár kézenfekvő lett volna – nem mehettem abba a gimnáziumba, ahol ő tanított. A közelben volt a Szent Benedek Bencés Gimnázium, oda íratott be. Csupa-csupa bencés tanár oktatott és nevelt bennünket, eszményi volt a légkör, ami nagyon megtetszett. Nekem nem volt olyan megvilágosodásom, mint például Szent Pálnak, mert én már egészen fiatalon éreztem, hogy pap leszek. Bár azt el kell mondani, hogy én igazából nem is szerzetes szerettem volna lenni, hanem ugyanolyan bencés tanár, mint akik engem is tanítottak.

- Mi a legmaradandóbb emléke a gimnáziumi évekből?
- Lehetetlen volna felsorolni, annyi ilyen van. Egész életemre kihatott ugyanakkor osztályfőnököm, Szunyogh Xaver Ferenc bölcselete, amit a Miatyánkkal kapcsolatban mondott, a klasszikus sort: „legyen meg a te akaratod”, úgy kell felfognunk, hogy „legyen meg a te üdvözítő akaratod”! Csak egy szó az eltérés, mégis hatalmas a tartalombeli különbség. Ezen gondolat szerint választottam az Isten szolgálatát, és jelentkeztem Pannonhalmára. Úgy érzetem ugyanis, hogy ezzel valósul meg Isten üdvözítő akarata.

- Mikor szentelték fel?
- Egyetemi tanulmányaim végén, 1939. június 18-án, Szombathelyen. Ekkor tudtam meg az új nevemet, amelyet a rendemtől kaptam: Placid atya. Nagyon örültem ennek a névnek, hiszen az eredeti Placid Szent Benedek kedvenc tanítványa volt. Összesen huszonhárman lettünk akkor pappá szentelve, aminek nagyon örült a szombathelyi megyéspüspök. Azzal példálózott, hogy Jézusnak csak tizenegy apostol adatott meg, neki pedig huszonhárom. Amikor a szentelés után visszatértem a kicsiny szállásomra, tömjénfüst, virág, misekönyv és stóla várt ott engem, amit a szombathelyi ferences testvérektől kaptunk. Csodálatos érzés volt ilyen lelkülettel kezdeni a papi szolgálatot.

- Ekkor már küszöbön állt a második világháború…
- Igen, hamarosan kitört a világégés. Papként is rendkívül nehéz évek voltak ezek, hiszen tábori lelkészként is szolgáltam, előbb Székesfehérváron, majd Komáromban. Amikor leszereltek, Sopronban lettem tanár. Itt a bölcselet mellett világnézeti előadásokat is tartottam, például a nemzetiszocializmusról is. Amikor a németek megszállták az országot, egy ideig még Sopronban maradtam, majd Pápára helyezett a rendem. A világháborút követően Budapestre helyeztek, mondván: úgyis pesti gyerek vagyok. A Jóisten kegyelméből éppen a Rigó utcai bencés iskola tanára lettem, ahol korábban tanultam. Az iskola 1933-as tablóján még, mint végzős diák, szerepelek, az 1946-os tablón pedig már, mint érettségiztető tanár. Az írásbeli érettségit ugyanis még én vezettem a diákoknak. A szóbelit is én vezettem volna, ám a Jóisten másként határozott…

- Ekkor hurcolták el a Gulag-ra?
- Nem, ekkor még „csak” letartóztattak…

- Milyen alapon?
- Kicsit korábbra nyúlik vissza ennek az oka. 1945-ben Serédi Jusztinian kinevezett a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának. Az ő utasítására részt vettem az 1945 őszén tartott választásokon is, Slachta Margit pártjának listáján. Mandátumot is nyertem, ám azt azonnal átadtam, ugyanis nem is állt szándékomban a Parlamentbe kerülni. A kampányban azonban részt vettem, több választási gyűlésen is szónokoltam, a Knézich utcában például „Placid atya beszél a demokráciáról” címmel meghirdetett, önálló előadásom volt. Ez a tevékenységem adta a későbbi vádak alapját.

- Nyilván koholt vádak voltak ezek, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy Atya bárki ellen is uszította volna az embereket…
- Persze, hogy nem. Ám a kommunisták nem felejtettek el, szálka maradtam a szemükben. Előadásaim mellett ugyanis lelkigyakorlatokat is tartottam, amelyeknek sokfelé híre ment. Egész sajtókampány indult ellenem, amit a rendem is érzékelt. Éppen ezért 1946 tavaszán átvezényeltek Pannonhalmára, és ott lettem tanár. Június 5-én este éppen az Aida egyik áriáját hallgattuk az egyik osztállyal, amikor hallottuk, hogy egy autó jön felfelé a Szent Márton hegyre. Akkoriban ez még alig-alig fordult elő, így feltűnő volt. Rövid idő múlva betoppant hozzám két géppisztolyos fiatalember. Házkutatás – közölték. Bár semmit nem találtak, mégis volt letartóztatási parancsuk is ellenem. Olyan naivak voltunk, hiszen akkor még alig-alig tartóztattak le egyházi személyeket. Én sem gondoltam semmi komoly dologra, nem is éreztem bűnösnek magam.

- Hová vitték a géppisztolyos fogdmegek?
- Egyenesen Budapestre, az Andrássy út 60-ba. Arról persze addigra már hallottam egyet, s mást… Az előbb említett naivitásomra jellemző, hogy itt még engedélyt kértem, hogy kimehessek misézni a közeli Szent István Bazilikába. Bár papi ruhámat ekkor még nem vették el, mégis hirtelen senki és semmi lettem. Odakint fiatal korom ellenére hatvannyolc diák megsüvegelt bencés tanára voltam, idebent pedig egy fogoly, akivel bárki, bármit megtehet.

- Milyen volt a bánásmód Atyával szemben?
- Belöktek egy magánzárkába, amely most egy kiállító-terem a Terror Házában, közepén egy szalmazsákkal. A kiállítás rendezőinek már mondtam is, hogy ez bizony nem hiteles, mert akkor szalmazsákról szó sem volt… A puszta földön aludtam, már amikor hagyták. Mert kihallgatás kihallgatást követett, amelynek során többször az arcomba vágták, hogy tudhatom jól, miért vagyok itt. Ijesztő dolgokat láttam. Egy alkalommal például Kiss Szaléz atyát vitték vérbe fagyott állapotban kihallgatásra… Később a kommunisták ki is végezték. Akkoriban Rajk László volt a belügyminiszter. Még eltemethetik egy párszor, de én magam akkor sem fogom szentté avatni! Voltak azért rendes emberek is. Egyszer az egyik fegyőr becsúsztatott valamit a zárkámba, majd halkan odasziszegte: a feleségem küldi. Egy kis darab szalonna volt a csomagban. Ettől az őrtől még egyszer kaptam ugyanilyen csomagot. Hogy mit jelentett akkor és ott ez a két darabka szalonna, azt nehéz lenne szavakkal elmondani…

- Gondolom, hogy nagyon félt!
- Érdekes, de félni nem féltem. Inkább azt szerettem volna megtudni, hogy vajon mi lehet a Jóisten akarata ezzel az egésszel? Korábban a főapát úr mindig közvetítette az isteni akaratot, de ugye nem ő tartóztatott le, ezért bajban voltam… Arra törekedtem még nagyon, hogy a rendemnek nehogy kárt okozzak. Három hétig voltam az Andrássy út 60-ban, aztán a Markó utcába kerültem. Innen vittek a Vilma királynő úton (ma Városligeti fasor) lévő szovjet parancsnokságra. Itt vették el tőlem a zsolozsmás könyvemet, amelyet addig végig megtarthattam, ugyanakkor a ruhám továbbra is rajtam maradhatott. Megkezdődtek ugyanakkor a verések. A kihallgató tiszt egy jókora gumicsővel vert, amelynek nyomait még sokáig magamon viseltem. 1946 szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ahol a magszállók hadbírósága is székelt. Soha senki nem látogathatott, sőt, még hivatalból kirendelt ügyvédet sem kaptam, mondván: nincs rá szükségem, annyira egyértelmű a bűnösségem.

- Mi volt a közvetlen vád Atya ellen?
- A szovjet büntető törvénykönyv hírhedt, 58-as paragrafusa alapján ítéltek el. Annak három cikkelye ellen is vétettem a szovjetek szerint. A 2-es, a 8-as és a 11-es cikkelyben leírtakat „bizonyították rám”.

- Mit takarnak ezek a cikkelyek?
- A kettes cikkely egyértelmű: antibolsevista propaganda. Ezt bizony tagadni sem tudtam. Aligha volt egyetlen olyan paptársam, aki rózsacsokorral várta volna a szovjet tankokat… A nyolcas cikkely már izgalmasabb: terrorcselekmény. Indoklásként elhangzott: tömegmészárlásra uszítottam az embereket. Történt ugyanis, hogy az egyik politikai rendezvényen valaki megkérdezte tőlem: mit szólok ahhoz, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Válaszként azt mondtam: ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére. Ezt aztán a Conti utcában úgy értelmezték, hogy én rossz módszernek tartom, ha csak egy szovjet katonát ölnek meg, tehát tömegmészárlásra uszítottam.

- Te jó ég…
- Kérem, ne lepődjön meg, jómagam kilenc év Gulag-rabság után rájöttem, hogy a szovjet embert nehéz kiismerni…

- Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy mi állt a 11-es cikkelyben…
- Pedig én szívesen elmondom: az összeesküvés vádja. Csupa olyan emberrel akartak összehozni, akiket életemben nem is láttam. Erre azt felelték, hogy az összeesküvés magasiskolája, amikor ismeretlen emberekkel szövetkezik valaki. Ám később ezt a vádat visszavonták… Bennem azóta is munkálkodik a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm volt nekem a szovjet büntetőtörvénykönyvhöz?

- Bár ügyvédje nem lehetett, önmagát nem tudta, vagy legalábbis nem próbálta megvédeni?
- Dehogynem. Kijelentettem az utolsó szó jogán, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz, hiszen én a hadseregben tábori lelkész voltam csupán. A hadbíróság elnöke, Roszinszkij ezredes azonban nagyon értelmes, intelligens ember volt. A következőt felelte: „Értse meg, nekünk nem azokkal van bajunk, akik korábban nyilasok voltak, most meg kommunisták. Nekünk azokkal van bajunk, akik korábban nem voltak nyilasok, most pedig nem kommunisták!” Ez világos beszéd volt, ez ellen már nem lehetett semmi érvem… Tíz év kényszermunkára ítéltek, amelyet a Szovjetunióban, azon belül a Gulag-on kellett letöltenem. Kissé furcsa módon, Sopronkőhidán keresztül jutottam a Szovjetunióba, de mint később kiderült, ezt a Jóisten nem véletlenül rendezte így. Sopronkőhidáról 1946 Karácsonya előtt két nappal marhavagonokba tuszkoltak bennünket, éppen úgy, mint egykor a zsidókat a németek. Nem jelentettek be semmit, az volt a lényeg, hogy érezzük: pókfonalnál is vékonyabb szálon függ az életünk. A körülmények embertelenek voltak. Tatabánya környékén vették el a reverendámat, ekkor fosztottak meg papi ruházatomtól. Az járt a fejemben, hogy akármit is tesznek velem, felszentelt pap vagyok, és ezt nem vehetik el tőlem. 1946. december 24-én léptük át a magyar-szovjet határt. Hajnali öt órakor megállt a szerelvény Munkácson, ahol behallatszott a harangszó. Hárman voltunk magyarok egymás mellett a vagonban, és elimádkoztuk a Szentolvasónak azt a tizedét, hogy: „akit te Szent Szűz a világra hoztál”. Különös volt tehát ez a Karácsonyom…

- Rögtön a büntetése letöltési helyére vitték?
- Nem, de ez nem is volt szokás. Mindenkit valamelyik nagyméretű, úgynevezett gyűjtőtáborba hurcoltak először, és ott döntöttek az illető későbbi sorsa felől. Bennünket Lembergbe szállítottak, ahol szintén működött egy gyűjtőtábor. Legalább harmincezer fogoly tartózkodott itt egy időben. Négy csoportra osztottak bennünket, egészségi állapotunk alapján. A legerősebbeket a magadáni aranybányába, vagy a narilszki kénbányába vitték. A második csoportba sorolt foglyok vagy Karagandába vagy fel északra, a Jeges-tengerhez kerültek. A harmadik csoportba soroltakat – közéjük tartoztam én is – fakitermelésre „szakosították”, míg a fizikailag leggyengébbek valamelyik gyárban kötöttek ki.

- Az egykori Szovjetunió a tajga országa volt, hatalmas terület állt tehát rendelkezésre a fakitermelésre…
- Így van, én Moszkvától keletre, 900 kilométerre kerültem, a Brjanszki-erdőbe. Kujbisev tartomány, Mordovia autonóm köztársaság. Ennek fővárosa Szaranszk, de ez tőlünk harminc kilométerre volt, és mi sosem jártunk ott. Ezen a környéken harminchat láger működött, több mint ötvenezer fogollyal. A táborok között gyakran cserélgették a foglyokat, hogy sehol ne melegedhessen meg az ember, ne ismerhesse igazán ki magát. Itt persze már nem Olofsson Placid bencés szerzetes és tanár voltam, hanem a „876-os számú, nép ellensége”…

- Ezek szerint ugyanúgy számozták önöket, mint a náci táborok foglyait?
- Igen, de nekünk nem a bőrünkbe került a szám, hanem a ruhánkon viseltük. Én meg is kaptam a katonától, aki a ruhámra meszelte a számomat, hogy szerencsés ember vagyok. Nagy zsugás volt ez a katona, szeretett huszonegyezni is, az én számaimat pedig, ha összeadjuk, éppen huszonegyet kapunk. Erre célzott a szerencsével. Nem szóltam vissza, de arra gondoltam, hogy ennél azért kissé szerencsésebb állapotot is képes lennék elviselni… Pedig, mint kiderült, a katonának igaza volt. Tényleg szerencsés voltam, hiszen keveseknek adatott meg, hogy különösebb betegség nélkül túléljenek ennyi időt a Gulag-on, ráadásul komolyabb betegségek nélkül.

- Milyenek voltak a körülmények?
- Nagyon rosszak, ám az ember sok mindent meg tud szokni. Nemcsak a tábori körülmények voltak rosszak, hanem az időjárás is. Hosszú és hideg tél, amelyben ugyanúgy dolgoznunk kellett. A Brjanszki-erdő jórészt nyírfaerdő volt, azt kellett kitermelnünk. Nem akármilyen fák voltak itt, több évszázados, hatalmas törzsű fehér nyírfák, amelyeket hárman is alig bírtunk átkarolni. Mindehhez borzalmas kosztot kaptunk. Egysíkú táplálékunk nagyrészt káposztalevesből és szójakenyérből állt. Utóbbi legalább tápláló volt… Éhen halni ugyan nem hagytak bennünket, arra vigyáztak, de valójában éheztünk. Jómagam például 42 kilóra fogytam le. Annyira legyengültünk, hogy még a latrinán is tartanunk kellett egymást, nehogy beleessünk… Fürdési lehetőség nem állt rendelkezésünkre, mindössze hathetenként egyszer kaptunk öt perc zuhanyozási időt, amelyhez egy kis darabka szappant adtak.

- Mindvégig fakitermelőként dolgozott?
- Nem, a közel tíz év alatt a legkülönfélébb munkákat végeztették velem. Napos voltam a barakkban, takarítottam is. Emellett dolgoztam a varrodában, ahol szétment pufajkákból varrtunk harisnyákat. Szabásmintákat is rajzoltam, ez alapján fűrészelték ki az anyagokat a bútorokhoz is. De dolgoztam az asztalosműhelyben is, ahol ládákat kellett csiszolni. Itt támadt az a félreértés, amelynek köszönhetően aztán évekig festőként foglalkoztattak.

- Festőként? Mi okozta a félreértést?
- Miután az asztalosműhelyben nem tudtam mindig teljesíteni a normát, előfordult, hogy nem kaptam vacsorát. Ezért a műhelyben dolgozó ukránokat időnként lefestettem kicsi, kartocskának hívott lapokra. Ezekért cserébe ők nekem adták levesüket. Emiatt úgy hitték, festő vagyok. Egyszer, amikor büntetőzónába vittek, álltam a sor végén és vártam. Odajött a táborparancsnok és megkérdezte, mi a foglalkozásom. Helyettem egy lengyel fogolytársam felelt, aki látta néhány „kartocskámat”: festő. Milyen festő? – jött az újabb kérdés. A fenének se volt kedve barakkokat festeni, ezért rávágtam, hogy „portretyiszt”, azaz portréfestő. Ez lett a szerencsém, mert másnaptól festhettem. Hát, az első néhány portrém kétségbeejtő volt, de aztán szép lassan belejöttem. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy huszonháromszoros gyilkos, szovjet rabtársam kért meg, hogy fessek neki egy szép női arcot. Én kérem egy gyáva kukac vagyok, egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani… Szerencsére tetszett neki a kép. „Szeretném neked megköszönni, de semmim nincs. Tudod mit? Ha téged valaki bántani akarna, csak szólj nekem!” – mondta erre. Így lett testőröm a lágerben, aki bizony többet ért, mint a négy őrtorony a géppisztolyos őrökkel…

- Papi hivatásának gyakorlásáról, gondolom, szó sem lehetett.
- Hivatalosan valóban nem… Egyébként viszont igen, olyannyira, hogy papként valódi isteni csodákat éltem át a Gulag-on.

- Kérem, meséljen ezek közül néhányat!
- A Szovjetunióban nem ünneplik a Karácsonyt, csak „Jolka”, azaz Fenyő-ünnep és „Gyed moróz”, azaz Télapó van. Ezért aztán a Gulag-on december 24-e is mindig munkanap volt. Mi viszont, magyar foglyok, az egyik évben összebeszéltünk, hogy ha törik, ha szakad, megünnepeljük a Karácsonyt. Egyik főnökömtől – akinek volt egy beteg, négy éves kislánya – engedélyt kértem, hogy hadd készítsek neki Jolkát. Természetesen megengedte, így miután a Fenyő-ünnep később volt, ez a Jolka lett a mi karácsonyfánk. Kenyérdarabkákat bedörzsöltünk egy kis gerezd fokhagymával, az lett a kolbász, a havi cukoradagomat pedig rászórtam a kenyérből gyúrt galacsinokra, az lett a sütemény. Két fogolytársunk az áramfejlesztőnél volt szolgálatban ezen az estén, ők vállalták, hogy rövidzárlatot okoznak. Ilyenkor ugyanis színes rakétákat lőttek a magasba az őrtoronyból. Ez pótolta számunkra a csillagszórót. Mi pedig a fa mellett állva imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk. Éppen az ünnepi pillanatban nyitott be az ajtón Ivan Fagyejevics Szolovjov, Sztálin-díjas költő. Nem szólt semmit, csak állt az ajtóban egy ideig, majd elment. Biztosak voltunk abban, hogy jelentést tesz a parancsnokságon, hogy valami összeesküvést látott. Másnap, amikor találkoztunk, ő jött oda hozzám és a következőket mondta: „Tudod, engem ateistának neveltek. De az, hogy ti ilyen körülmények között, a hitetekre alapozva mosolyogni tudtok, számomra a lehető legnagyobb istenérv!” A lábam is földbe gyökerezett… Húsvétunk is volt, ami emlékezetesre sikerült. 1954 Húsvétvasárnap hajnalán misét terveztünk a kultúrteremben. A hónunk alatt csempésztük ki a ruhánkat, mert ébresztő előtt nem lehetett felöltözve kimenni. Már éppen az oltárhoz „öltöztettem” az asztalt, amikor benyitott két őrjáraton lévő fegyőr. Hirtelen ötlettől vezérelve felkiáltottam oroszul: Krisztus feltámadt! Ez ott bevett szokás, amire az a felelet, hogy valóban feltámadt. Az idősebbik fegyőr így is válaszolt. Nekem sem kellett több, meghívtam őket, hogy vegyenek részt a feltámadási szentmisén, mert mi éppen ahhoz készülődünk. Még az idősebbik fegyőr magyarázkodott: „Nem maradhatunk, mert az ellenőrző utunkat folytatni kell. De ne énekeljenek túl hangosan!” Napokig vártuk a büntetést, hiszen ébresztő előtt vagy húsz magyar összegyűlt, engedély nélkül. A hajunk szála sem görbült meg, holott egy héttel később a román pópát sötétzárkába csukták, amikor az ortodox húsvét alkalmából énekelt. Egyik fogolytársunk, aki pedig saját állítása szerint 1916-ban, a keresztelőjén látott utoljára templomot, odajött hozzám: „Atya, ezt magyarázd meg Isten nélkül!” Csak annyit feleltem: „Én már régen leszoktam arról, hogy bármit is Isten nélkül akarjak megmagyarázni…”

- A hétköznapokon mégis hogyan tudott Atya misézni?
- Amikor csak mód nyílt rá, miséztem, mert a Jóisten mindig úgy intézte, hogy sikerüljön. Ezek során is történtek elképesztő esetek. Nem volt például borom és ostyám, márpedig ezek nélkül misét sem lehet tartani. Igen ám, de voltak kaukázusi fogolytársaim, akiknek időnként küldtek néhány szem szőlőt, ami ott nemzeti eledel. Egy olasz rabtársam, Pater Leoni ferences atya pedig tudatta velem, hogy 1942-ben született egy pápai határozat, miszerint elegendő pusztán a szőlőnek a leve is a miséhez, ha nincs mód kiérlelt bort szerezni. Ez tehát megoldódott. Ostya is lett. Először a litván társaimtól kaptam oplatkát – ez egy ostyából készült speciális eledelük – ám ez hamar elfogyott. Ekkor ismét csoda történt. Ugyanis az egyik zsidó fogolytársam hitbeli okok miatt nem evett kenyeret, csak az otthonról kapott maceszt. Megkértem, szerezzen nekem is. Két kiló maceszt küldetett nekem, így megtörtént az a páratlan esemény, hogy a Gulag egyik táborában egy magyar katolikus pap a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézett! Mi ez, ha nem Isten elképesztő csodája?
- Mikor volt módja a szentmiséket elmondani?
- Ó, hát az előbbiekhez képest ez már egyszerű volt. Hamar rájöttem, hogy ha lefekvés előtt megiszom két pohár vizet, akkor hajnali két óra felé automatikusan felébredek. Az ágyamon, hason fekve, anyaszült meztelenül, poloskákat kergetve, vagyis nem éppen ideális feltételek között, de misét mondtam, aminek ugyanolyan értéke volt, mintha a Szent István Bazilikában mondhattam volna. Nyolc éven át, éjszakáról-éjszakára megtartottam így a szentmisét, és bár összegyűlni a barakkban nem lehetett, a közelemben lévők imádkozni is tudtak, sőt, áldoztam és áldoztattam is a felszentelt ostya és macesz jóvoltából. Ez hatalmas erőt adott a hívő fogolytársaknak is. Később hozzájutottam egy vazelinos dobozhoz, amelyet alaposan kitisztítottam, és abban már magamnál is tarthattam az oltáriszentséget. Motozások alkalmával a kezemben tartottam, így sosem vették észre, pedig állandóan motoztak bennünket, annak ellenére, hogy semmink sem volt… A lényeg, hogy miután az oltáriszentség így már állandóan nálam volt, számos alkalommal módom nyílt arra, hogy napközben is áldoztassam azokat, akik szerették volna. Isten pedig gondoskodott arról, hogy sose legyen ebből semmi bajom!

- Több helyen olvastam, hogy Placid Atyához köthető a túlélés négy szabálya. Kérném, hogy most nekünk mondja el ezt a négy szabályt.
- Pontosítással szeretném kezdeni, ugyanis ezeket nem egyedül én találtam ki, hanem magyar fogolytársaimmal közösen fogalmaztuk meg a Gulag-on. Hamar ráeszméltünk, hogy itt a cél csak egy lehet: emberként túlélni a meghurcoltatásunkat. Ebben benne volt az is, hogy erkölcsileg meghatároztuk, mit lehet és mit nem? Egymást meglopni például semmilyen ürüggyel nem volt megengedhető. A négy pont a következőkből állt: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni, mert az gyengíti az embert. 2. Az öröm létfeltétele a túlélésnek, ezért észre kell venni az apró örömöket is. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk a fogva tartóinknál. Ez is mozgósítja az életenergiákat. 4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb: azaz higgyünk és bízzunk rendületlenül a Jóistenben, és akkor rájövünk, hogy ő is ugyanúgy akarja a mi túlélésünket. Ez volt a túlélés négy szabálya nekünk, a Gulag-on.

- Miként sikerült szabadulnia a rabságból?
- Túl voltunk Sztálin halálán, amikor első ízben politikai foglyok is kaptak amnesztiát. Sokan szabadultak közülünk is, én nem. Ez volt talán a legnehezebb időszak számomra. Két évvel később, 1955. szeptember 24-én hívattak a parancsnokságra, ahol aláíratták velünk a repatriálást. Amnesztiáról vagy rehabilitálásról szó sem volt, de persze ennek is nagyon örültünk. 1955. november 9-én indultunk útnak, és éppen tíz nap alatt értük el Csapot, a magyar határt. Ez a tíz napos utazás is adott egy döbbenetes élményt. Hazafelé tartva sokat beszélgettünk egymással, és itt már szószóló lettem. Elmondtam, hogy új életet kell kezdenünk, gyűlölet és bosszúvágy nélkül kell édes hazánk földjére lépnünk. Az egyik társunk erre szó szerint azt felelte: „csak legyen még egyszer géppisztoly a kezemben, a csecsemőnek se fogok kegyelmezni”. Lembergbe érve megtudtuk, hogy az egyik fogolytársunk belázasodott, és olyan rossz állapotba került, hogy ott kell tartani a lembergi kórházban, nem jöhet velünk tovább. Később értesültünk arról, hogy meghalt a lembergi kórházban. Ez a társunk ugyanaz volt, aki a géppisztolyos kijelentést tette… Nem lépett többé a haza földjére… Az egyik fogolytársam így szólt hozzám: „Atya, úgy látszik, nem lehet játszani az Istennel!”

- Milyen emlékei vannak a hazatérésről?
- Magyarországra érve Nyíregyházán töltöttük az első éjszakát, itt géppisztolyos őrök között vittek be minket az egykori lovassági laktanyába. Elmondható, hogy kölcsönösen nem tudtuk, mit gondoljunk a helyzetről. Mi, foglyok – amikor megláttuk a terített asztalt, rajta az egyszerű, de nagyszerű vacsorával – arra gondoltunk, hogy ez a siralomház, az utolsó vacsoránk, és holnap reggel visznek bennünket a kivégzőosztag elé. Fogadóbizottságunk pedig – mint később kiderült – azért volt velünk olyan udvarias, mert el sem tudták képzelni, hogy a nagy Szovjetunióból csak úgy simán, hazaengednek bárkit is.

- Ezt hogy érti Atya?
- Úgy, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik is, de azt hitték rólunk: jelenteni fogunk majd a szovjet elvtársaknak.

- Édesanyjával miként találkozott először? Tudta egyáltalán, hogy még él?
- Tudta, igen, mert a Gulag-rabság legutolsó évében már volt lehetőségünk levelet váltani. Addig, vagyis nyolc évig, nem lehetett biztos abban, hogy élek, csak a hitére támaszkodhatott. Hazatérésem utáni első találkozásunk 1955. november 25-én történt. Késő este, Nyíregyházáról érkeztem a Bartók Béla úti lakásunkhoz. Nem mertem felmenni, féltem, hogy idős édesanyámat megviseli a hirtelen találkozás és még baja esik szegénynek. Nem akartam rendőrrel találkozni, ezért elvetettem annak lehetőségét, hogy az utcán töltöm az éjszakát. Ismét segített az Isten: odamentem egy ballonkabátos úrhoz a Móricz Zsigmond körtéren. Elmondtam a problémámat, mire ő kezet nyújtott: Sághegyi György vagyok, 1953-ban szabadultam a Gulag-ról… Mondanom sem kell, vállalta, hogy segít, ami abból állt, hogy becsengetett édesanyámhoz, és közölte vele, hogy találkozott a fiával, aki él, jól van, és hamarosan hazaérkezik. Még aznap este megölelhettem az én drága édesanyámat!

- Hogyan sikerült visszailleszkednie az itteni életbe?
- Megbélyegzett ember voltam, sem tanárként, sem pedig papként nem kaptam működési engedélyt. A félreállított papok jórészt mind az egyház kötelékén belül maradtak, ám én nem akartam részt venni olyan papi gyűléseken, ahol békepapok szónokolnak, nem akartam olyan körleveleket felolvasni, amelyeket az Állami Egyházügyi Hivatal fogalmazott meg. Sárközi Pál pannonhalmi főapát azt tanácsolta, álljak meg a magam lábán, és én eszerint is cselekedtem. Pesterzsébetre, egy ládagyárba kerültem, az egyik fűrészgép mellé dolgozni.

- Felszentelt papként és bencés tanárként – ha jól értem – segédmunkás lett a kommunista Magyarországon?
- Igen, valóban így történt. Őszintén mondom: számomra mindezek ellenére a legfőbb gondot az jelentette, hogy hol fogok tudni hajnalban misézni, hiszen a munkaidőm reggel hat órakor kezdődött. Végül persze kiderült, megint kár volt aggódnom, hiszen hozzájutottam egy tábori püspök teljes kápolnájához, azaz egy miseruha, egy kehely, egy cibórium és egy ereklyetartó került hozzám. Munkába indulás előtt, otthon az édesanyámnak miséztem, hiszen ehhez továbbra is megvolt a jogom. Utána indultam dolgozni…

- Meddig dolgozott a ládagyárban?
- Majdnem két évet. Ezután – egy üzemi balesetet követően – az ORFI-ba mentem, mert azt hallottam, hogy ott mindig van felvétel betegszállítói munkára. Így is volt, ám miközben a felvételi irodán ültem, kiderült, hogy megüresedett a mosodavezetői állás. Mivel tudták, hogy bencés tanár vagyok – mindig úgy kezdtem a bemutatkozást, hogy bencés tanár vagyok és tíz évet ültem a Gulag-on, az volt ugyanis az elvem, hogy jobb előbb túlesni ezen, mintsem később legyen ebből kellemetlenség – felajánlották a mosodavezetői munkakört. Bennünket Pannonhalmán annak idején úgy neveltek, hogy bármibe fogunk is bele, azt csináljuk száz százalékosan. Ezt az elvet igyekeztem követni mosodásként is. Letettem több szakvizsgát is, végül művezetői képesítést szereztem a tisztítószakmában. Az ORFI-ból tizenkét év után átmentem a Korányi Tüdőszanatóriumba, ahol a munkaköröm a régi maradt. Mosodavezetőként mindkét helyen igyekeztem mindig emberségesen bánni a beosztottaimmal.

- Mikor válhatott ismét Placid Atyává hivatalosan is?
- Sokáig csak titokban misézhettem, például a Thököly úti domonkos templomban, vagy vidéken, a Kalász Szövetség rendezvényein. 1975-től rendszeresen kisegítettem a budai Szent Imre templomban, amikor Kozma György atya külföldre ment és káplán nélkül maradt a plébánia. Szerencsére Szabó Géza akkori plébánost sosem vették elő azért, mert odavett engem. Hozzáteszem, hivatalosan nem lettem kinevezve káplánná. Amióta nyugdíjba mentem, nincs szabadidőm, mert sok lett a tennivalóm. Felnőtt katekézist vezetek, jegyes oktatást tartok, esketek, temetek, sőt, lelkigyakorlatokat és zarándokutakat is vezetek. Ez utóbbihoz számtalan élményem kapcsolódik, hiszen különböző zarándokutak lelki vezetőjeként eljutottam Lourdes-ba, Fatimába, Montserrat-ba és a Szentföldre is. Huszonegy zarándoklatot vezettem, többnyire busszal utaztunk. A szentföldi zarándoklat életem egyik legnagyobb élménye. Jézus életének egyes helyszíneit jártuk be: Názáretet, Jeruzsálemet, a Tábor-hegyet és a Genezáreti tavat. A názáreti bazilikában ott miséztem, ahol egykor Jézus háza állott. A Genezáreti tavon, egy hajóúton, elénekeltük a magyar himnuszt. Felejthetetlen emlék, hasonlóan II. János Pál pápával való találkozásomhoz, amelyre 1996-ban, Pannonhalmán került sor. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy idős fejjel még ilyen élményekben lehetett részem nekem, az egykori Gulag-rabnak!

- A történelmi változások bekövetkezésekor, vagy azóta bármikor rehabilitálták legalább Atyát?
- Én magam nem kértem rehabilitációt sem a rendemtől, sem az egyháztól, sem a hazámtól. Végül is, ne felejtsük el, engem a szovjet hadbíróság ítélt el. Kaptam ugyanakkor egy stencilezett papírt a Szovjet Legfelsőbb Katonai Bíróságtól, amelyben közlik, hogy a perünkben elítélt valamennyi vádlottat felmentik a vádak alól. Nem tudom, ez rehabilitáció-e vagy sem, szerintem nem. Bár meg kell mondanom, odáig még nem süllyedtem, hogy Moszkva rehabilitáljon…

- Miközben hallgattam önt, mindvégig magával ragadott, hogy ilyen hátborzongató dolgokról milyen derűvel tud mesélni. Befejezésül azt szeretném megkérdezni Olofsson Placid Atyától, hogy honnét ez a derű, ez a vidámság? Hogyan képes ennyire pozitívan visszaemlékezni élete Gulag-on töltött időszakára?
- Senkit ne tévesszen meg az, ha derűsen hall beszélni a Gulag-on eltöltött évekről, mert ez nem a borzalmaknak szól, hanem a túlélés Isten általi csodáinak. Mert a túlélés egyenlő a csodával. A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulag turistaút volt. Nem volt az! Igaz, hogy gázkamrákat nem működtettek, de itt is pusztították az embereket. Csak itt kemény munkával. A Gulag-ra került rabok 78,3 százaléka elpusztult. Ezért mondom, hogy csoda, ha valaki hazatért a szovjet fogságból. Beszélgetésünk során említettem ugyanakkor azt is, hogy sokáig nem tudtam, mi a Jóisten akarata velem, azzal, hogy rabbá váltam. Azt is említettem, hogy Sopronkőhida érintésével kerültem a Gulag-ra. Itt, Sopronkőhidán üzent nekem a Jóisten. Az egyik rabtársam megkérdezte tőlem, hogy én énekeltem-e a Conti utcai szovjet hadi börtön folyosóján? Igen, én – válaszoltam. Az történt ugyanis, hogy a szovjet börtönben, rám, mint papra bízták a legalantasabb munkát, a WC-k pucolását és a folyosók felmosását. Eközben pedig én egy magyar nóta dallamára elénekeltem, hogy itt egy katolikus pap takarítja a folyosót, és aki gyónni akar, az bánja meg bűneit, én pedig feloldozom. Tudtam, hogy halálraítéltek is raboskodnak ott. Szóval Sopronkőhidán azt mondta nekem ez a rabtársam a zuhany alatt, aki szintén a Conti utcából került oda: „Nem tudod, mit jelentett nekünk a halálkamrában az éneked! Amikor meghallottunk, összenéztünk, hogy milyen csodálatos az Isten! És ha a sorsunkkal, meg a géppisztolyos őrökkel nem is tudunk megbékélni, legalább vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában!” Ekkor megérthettem végre, mi az Úristen feladata velem. Én nem tanár lettem, mint ahogyan terveztem. Nekem az volt a hivatásom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt az én feladatom a Gulag-on töltött tíz éven át is. Miután erre rádöbbentett az Isten, hiába voltam Gulag-rab, én voltam legboldogabb ember az egész Szovjetunióban!

Kovács Attila