A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 42. száma.





Sör, motor, Luther
Reformáció 500

Menyhárt József
Felvidékre nem migránsokként érkeztünk

Életrajz egy 31 éves fiatalemberről


Mocsai Lajos
A magyar sportkultúra felélesztése a cél




MEGJELENT

a HAVI MAGYAR FÓRUM

10. száma.




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




​Menjek vagy maradjak?

Märle Tamás

Vajon mit találna az az interneten, aki épp okostelefonján böngészi a külföldi állásajánlatokat és lakásárakat, ha puszta kíváncsiságból rákeresne, az a kétszázezer miért mondta azt, amit ő? Hogy itt nem lehet élni.

Itt nem lehet élni. Mondták jó száz évvel ezelőtt az Újvilágba kitántorgók, és mondják azóta is oly sokan. Engedjék meg, hogy rovatunk zárásaként ezzel a fájdalmas aktualitással bíró párhuzammal foglalkozzunk. Az évforduló kapcsán hála Istennek igen sok helyen megmutathatták magukat a még élő ’56-osok, a lapunkban publikálók közül is voltak, akik jelezték, hogy a helyi iskola vendégül látta őket és szavaikat igen nagy érdeklődés övezte. Az emlékév végén, a legújabb kori népvándorlás idején, amelynek a növekedő magyar kivándorlás is része, érdemes volna arról is beszélni, hogy miért hagyta el az országot 1956 novemberétől kezdve 200 000 ember, többségében fiatalok, akik pótolhatatlan űrt hagytak maguk után.
Vajon mit találna az az interneten, aki épp okostelefonján böngészi a külföldi állásajánlatokat és lakásárakat, ha puszta kíváncsiságból rákeresne, az a kétszázezer miért mondta azt, amit ő? Hogy itt nem lehet élni.
Történelmi áttekintésünkből most zárjuk ki Pongrátz Gergelyt és a hozzá hasonló sorsúakat, hiszen egyértelmű, hogy ők tényleg nem élhettek volna itt tovább. Vizsgáljuk meg ezért azt, hogy milyen körülmények között éltek elődeink 1956. október 23-a előtt.
Akkor diktatúra volt. Több százezer ember ellen folyt eljárás, több tízezer ember került börtönbe, internáló- vagy munkatáborba. Megszűnt a magántulajdon, helyette államosítás, téeszesítés, kötelező beszolgáltatás és ezrek eljárás nélküli kitelepítése folyt. EU-s és efféle pályázatok szóba se kerültek, helyette a Szovjetunió megtiltotta a Marshall-segély elfogadását.
Bár a hatalom majdnem mindenki számára biztosított munkát, de a béreket alacsonyan tartotta, és aki nem kapott munkát, az nem is kaphatott soha. A reálbér 1952-ben 20 százalékkal volt alacsonyabb az 1950. évinél, és csupán csak 66 százaléka volt az 1938. évinek. A fizetésekhez képest magasak voltak a fogyasztói árak és folyamatosan emelkedtek. Ehhez vegyük hozzá a drasztikusan növekvő adót, a terménybeszolgáltatási terheket, egyéb elvonásokat, ami még mindig nem elég, hiszen gyakorlatilag kötelezővé tették az államkölcsönjegyzést, vagyis a békekölcsönt. (Összesen 5,6 milliárd forintot vontak el az emberektől az 1949 és 1954 közötti békekölcsön-jegyzési kampány keretében!) A borzasztóan alacsony fizetések mellett pedig a kreativitás és a szorgalom sem térült meg a munkahelyeken, munkateljesítménytől függetlenül jártak időnként a béren kívüli juttatások.
Azt is mondhatnánk, hogy mire is költötték volna, ha több pénzük lett volna? Az alapvető élelmezési és ruházati cikkek rendszeresen beszerezhetetlenné váltak. A ritkán kapható iparcikkek ára az egekbe szökött. Még aki megengedhette volna magának a drágább öltözködést, az is lódenkabátban és svájcisapkában járt. Sem az ausztriai síelés, sem a horvátországi nyaralás költségeivel nem kellett bajlódni, az 1950-es évek elején szinte senki sem mehetett külföldre, alig néhány ezer ember lépte át a határt nem hivatalos kiküldetésben, ahogy Magyarországra is alig több mint tízezer turista látogatott évente.
Az emberek otthon maradtak. A lakások többsége egyszobás, félkomfortos vagy komfort nélküli volt.
Kevesebb, mint felében volt villany, mintegy hatodában vezetékes víz, s tizedében fürdőszoba. A dolgozó nép kormánya pedig messze nem tudott lakást biztosítani mindenkinek, például az első generációs munkásoknak sem. A városi lakáshiány miatt 1949 és 1956 között kiterjedtté vált a nagy lakások megosztásával kialakított társbérlet, továbbra is létezett az „ágyrajárás”, de sokakat az embertelen munkásszállásokon ért az éjszaka nap, mint nap.
Hatvan év elteltével nehéz összevetni az 50-es éveket korunkkal, azonban tovább élesedik a kép, ha történelmi környezetébe helyezzük a mai és a hatvan évvel ezelőtti életkörülményeket. Amíg most az elmúlt húsz évet tekintve egyértelműen fejlődésről, javuló életszínvonalról beszélhetünk, addig ne feledjük, hogy az 50-es évek Magyarországa jóval elmaradt a 30-as évekétől.
Vajon mindezeket szem előtt tartva, megállja a helyét az az állítás manapság, hogy itt nem lehet élni? Tisztában vagyok vele, hogy a nyugati fizetések vagy egészségügyi szolgáltatások nem lesznek kevésbé vonzóak, azért, amiért elődeinknek ilyen keserves volt az életük. Azonban sorsuk megismerése talán elgondolkodtat bennünket arról, hogy miként döntsünk a címben foglalt kérdésről.