A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 21. száma.





Dr. Beneda Attila
család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkár

V. Németh Zsolt
környezetügyért,agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár

Dr. Hoffmann Tamás
Újbuda polgármestere

Dr. Kárpáti György
a Nemzet Sportolója, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Csallóközi vándorok

Hitünk, hogy az irodalom, legyen az klasszikus vagy kortárs, igenis érdekli a mai kor emberét, ha az előadó, mint a jó révész, biztonságosan és könnyedén viszi át utazóját a megértés partjára.

Mikor döntötte el, hogy létrehozza a Csavar Színházat? Hiszen régebben a Czajlik József nevével fémjelzett Epopteia társulatnak volt a tagja.
 

– Először a dunaszerdahelyi Szevasz Színháznak voltam a tagja, majd az Epopteiának, s mikor Czajlik József a Kassai Thália Színház vezetője lett, akkor jött létre 2009-ben a Csavar Színház. Addigra már elkészült néhány előadásunk, így a Helység kalapácsa és Villon balladáiból készült Megáldva és leköpve mindenütt. Továbbvittük az Epopteia „árván maradt” darabjait, így a Hogyan ettem kutyát címűt, mely Jevgenyij Griskovec, kortárs orosz író, színész első monodrámája. A dráma története gyermekien egyszerű. Egy ember, az Elbeszélő arról beszél, miként szolgált le három évet a csendes-óceáni flottánál. A szöveg ereje nem a mit?, hanem a hogyan mondja el? kérdésben rejlik. Viszont szükség volt arra, hogy ezeket az előadásokat külön szervezeti, színházi formában adjuk elő. Nem rendelkezünk kőszínházzal, de be kellett jegyeztetnünk magunkat, hogy tudják, kik az előadások gazdái. Tudunk pályázni is. A név pedig a csavargásból ered, csallóközi vándorok vagyunk. Igaz, már Mátyusföldön lakunk, de mind Csallóközben születtünk. Majd szép lassan megszülettek saját darabjaink, a Nagyidai cigányok, az improvizációs estünk, a népmese-feldolgozások, a Buda halála.
 
A színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös szenvedély 
Konkrétan mi a lényege a Csavar társulásnak?
 

– A Csavar Színház előadásai vándorelőadások, a legkisebb faluktól a legnagyobb városokig, illetve határokon túlra is próbáljuk elvinni elsősorban a magyar kultúrát, de sosem hagyjuk figyelmen kívül a körülöttünk élő nemzetek, nemzetiségek kultúráját sem. Hitünk, hogy az irodalom, legyen az klasszikus vagy kortárs, igenis érdekli a mai kor emberét, ha az előadó, mint a jó révész, biztonságosan és könnyedén viszi át utazóját a megértés partjára. Lope de Vegával együtt valljuk, hogy a színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös szenvedély.
 
Honnan toborozta a színészeket?
 

– Főleg a komáromi és a kassai színház művészeiből, és meg kell említeni Kis Szilvia, a társulás vezetőjének, feleségemnek nevét, aki szintén színész. A pozsonyi színművészeti egyetemen végzett művészek alkotják a színészgárdát, a zenészek pedig Mester László, Mester András, Pozsonyi András, Madarász András, akik többfajta stílust képviselnek. Tagságunk nem állandó, hanem a művészek produkciókra szerződnek, de mind diplomások, és nem amatőrök.
 
Ez a vándorszínész-élet hasonlít kissé a régi commedia dell’arte jelleghez?
 

– Valamelyest igen. Mi mindenhol játszunk, még kőszínházakban is. Nagy büszkeség számunkra, hogy tavaly a budapesti Nemzeti Színházban is előadhattuk egyik mesedarabunkat. A Veszprémi Petőfi Színházban öt éve, a soproni színházban négy éve, a Szkénében hat éve játszunk, ezenkívül számos pesti művelődési központban, Miskolcon, Nagykanizsán. A Nyírségben különösen kedvelnek bennünket. A nagyobb felvidéki városokban mind játszottunk. Voltunk már erdélyi, délvidéki turnén. Játszottunk Norvégiában, Svédországban, Olaszországban az ott élő magyaroknak.
 
Hatalmas kultúrkincset veszít el, aki feladja magyarságát
 

Ez akkor kulturális missziónak tekinthető?
 

– Mivel munkánkért honoráriumot kapunk, így nem beszélhetünk misszióról. Természetesen nagyon sok jótékonysági rendezvényen lépünk fel, ami számunkra lényeges. Előfordult, hogy egy szegény család számára adtuk oda az est bevételét, 1800 eurót. Máskor balesetet szenvedő fiatalon, sportolókon, felvidéki magyar iskolákon segítettünk. Ráadásul a karitatív előadásokra a nézők többet fizetnek, mert tudják, hogy nemes célról van szó. Olyan szempontból viszont misszióról beszélhetünk, hogy a magyar irodalom nagyon fontos számunkra. Szó sincs róla, hogy megvetnénk más népek irodalmát, viszont annyira minőségi és jó a mi irodalmunk, hogy egy ember élete kevés ahhoz, hogy annak akár csak a 10%-át feldolgozzuk. A felvidéki magyarságnak pedig nagy szüksége van arra, hogy igenis lényeges megmaradni magyarnak, és nem kell elszlovákosodnunk. Már csak a kultúránk miatt is gyönyörű magyarnak lenni. Sajnos sok szülő azt hiszi, hogyha gyereke szlovák iskolába jár, akkor könnyebben érvényesülhet. Nekünk, művészeknek pedig azt kell állandóan bebizonyítanunk: hatalmas kultúrkincset veszít el, aki feladja magyarságát. Az ember kibírja egy hétig evés nélkül, de ha arra gondolok, hogy csak egy nap nem olvasok irodalmat, akkor szellemileg szegényebbnek érzem magam. Viszont, ha egy jó könyvbe beleolvasok a reggeli kávé mellett, akkor azzal megszépül az egész napom. Aki naponta olvas, annak megszépül az egész élete. Meg akarjuk értetni a felvidéki magyarokkal, hogy kultúránkat lényeges megőrizni. Persze lehet élni kultúra nélkül, de minek… Idegen népek nyelvét, kultúráját úgysem tudja teljes mértékben elsajátítani, aki magyarnak született. Legfeljebb a következő generáció, aki elszlovákosodik. Nekik a szlovák kultúra lesz a szellemi táplálékuk… Ezért döntöttünk úgy, hogy főleg a magyar irodalom kincseit visszük színre. Ehhez lényeges, hogy nagyon jó művészekkel dolgozzam együtt. Munkáinkat elismerésekkel díjazták. Tehát minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy színházunkban jó színészek és zenészek játszanak. Sokszor olyan darabot adunk elő, amit mások ritkán, vagy sosem. A Buda halálát például nem biztos, hogy bárki színpadra tűzné, mert veretes, régies, és a szövege elavultnak tűnhet sok modern színházcsináló szemében. Holott éppen az jelent nagy kihívást, hogy egy ilyen művet játszunk. Jól tudom, hogy a Toldi Arany János zseniális műve. De ha azt nem írta volna meg, akkor a Buda halála lenne Arany János legsikerültebb alkotása. Nekem pedig szükségem volt arra, hogy e nagy magyar történelmi játékot bemutassam.
 
Teszem fel, eszébe jut, hogy elő kéne adni a Nagyidai cigányokat, vagy a Buda halálát. Milyen út vezet az ötlettől a megvalósításig?
 

– Ha ezeket az elbeszélő műveket elejétől végéig felolvasnánk, az órákon át tartana. Ezért az első lépés a jó dramaturgia. Lényeges, hogy a színpadra alkalmazás ne másítsa meg a történetet. Legyen meg benne a fő mondanivaló. December elején játszottam a Nagyidai cigányokat, és újfent nagy volt a siker. Nyolc éve folyamatosan játszom ezt a művet, eddig 80 előadást értem el vele. Életem végéig szeretném játszani. Felvetődhet a kérdés, hogy ez nem unalmas-e? Nem, mert mindig újat és újat fedezek fel ebben a remekműben. Amikor először kezembe vettem a szöveget, tudtam, hogy ebből zseniális előadás lesz, mert még olvasva is lenyűgöző Arany János humora, annyira, hogy még a legnagyobb parodistákat is megszégyeníti. Ezeken az előadásokon, mintha egy kabarén ülne a közönség, úgy nevetnek. Ugyanakkor irodalmi darabot látnak, mégpedig Arany János tollából. Másfél órán át szinte egyedül vagyok a színpadon, és egyik zenész kollégám kísér hegedűn. Fontosnak tartom, hogy a 60. perc után „belecsempésszem” az előadásba Arany János nevét. Interaktív játékot is tartalmaz a darab, gyerekeket szólítok fel a színpadra, és egyes részeket velük játszok el. Azt akarom, hogy a nézőkben tudatosuljon, hogy nem én, a színész vagyok az első, hanem Arany János költészete. Úgy érzem, hogy a gyerekekkel jobban meg lehetne szerettetni a magyar irodalmat, ha először a költők, írók humoráról esne szó, s csak utána a komolyabb művekről. Ezért Arany, Csokonai és Petőfi humorát szeretném bemutatni a gyerekeknek. Visszatérve a dramaturgiára: ezeket az előadásokat körülbelül egy éven át írom meg, de utána 10 évig játsszuk. A helység kalapácsa 10 éve van repertoárunkon – ezért nem szabad kapkodni a dramatizálással. Bizony, igaza van önnek, mert a legközelebb a commedia dell’arte játékosaihoz állok, akik egész életen át ugyanazt a karaktert formálták meg. Gondoljunk bele, hogy ezt ők sem unták meg, mert előadásról előadásra fejlődtek. Azt természetesen nem tudom elérni, hogy 15 millió magyar láthassa a produkcióinkat, de azt igen, hogy ahol csak lehet, előadjuk a magyar irodalom remekműveit. Sőt egyes településekre visszatérünk ugyanazzal a darabbal, mert azóta felnőtt egy generáció. A repertoárról nem veszünk le semmit.
 
Pajtaszínházat tervezünk
 
Azt említette, hogy nincs kőszínházuk, de hol tárolják a díszleteket?
 

– Látja, éppen ez a gondunk, mert 14 darabot játszunk, és a mi kis otthonunkba, garázsunkba nagyon nehezen férnek már be a díszletek, jelmezek. Ezért a következő lépés, hogy egy olyan ingatlanra tegyünk szert, ami nemcsak raktár, de előadótér is. Hatalmas álmunk, amit nagyon szeretnénk megvalósítani, a hetényi pajtaszínház – ennek megvalósítására pályázunk majd, és magánszemélyek, cégek segítségét kérjük. Szarvas József barátom több éve működteti a viszáki pajtaszínházat, ahol évente játszom – innen ered az ötlet. Egy pajtában az a jó, hogy nagyon kevés költséggel jár a fenntartása. Nyáron szeretnénk elindítani az építkezést.
 
Amennyiben a nézők egy bizonyos jelenetet nem kellőképpen fogadnak, akkor átírnak néhány mondatot vagy improvizálnak?
 

– Szoktunk improvizálni is, de mindig jelezzük, hogy ezt már nem a szerző írta, hanem improvizáció következik a témára. A nagyidai cigányoknál és A helység kalapácsánál nem fordul elő, hogy a nézők nem értik vagy nem megfelelően reagálnak, mert olyan nagy tapasztalattal rendelkezünk. A Buda halála már tragikus mű, és ilyenkor az a jó, ha a közönség döbbenten üli végig az előadást, és utána az emberek szinte szóhoz sem jutnak. Sajnos ma a színházművészet ott tart, hogy még a gyenge premiereket is megtapsolják, vagy illemből, vagy azért, mert jó a darab marketingje. Ez nem jelenti azt, hogy lényegtelen a reakció. Mi az előadások után nem rohanunk haza, hanem beszélgetünk a nézőkkel, s akkor derül ki igazán, hogy mennyire tetszett nekik a produkció. A siker fokmérőjét az is jelenti, hogy visszahívnak-e minket az adott településre. Ezek az előadások olyanok, mint a saját gyermekeim. Nem attól válik valami rutinossá, hogy egy témát ezerszer játszol el, te lehetsz rutinos a bemutatón is. A mű a cifra szolga. Mindegy, hogy mit mondok a színpadon. Az én művészetem az, amit a mozdulataimmal, gesztusaimmal és a szerepformálásommal csinálok. Szinte mindegy, hogy milyen szöveget mondok. Rutinossá nem az által válik valami, hogy négyszázszor játssza el a színész. Mint ahogy abban sem hiszek, hogy egy nap nem lehet két előadást játszani.
 
Mit jelentett, hogy 2015-ben megkapta a Dosky (Deszkák)-díjat férfi színész kategóriában?
 

– Egy színművész számára az éltető elem mindenekelőtt a közönségsiker, amiben szabadúszóként, hála Istennek hetente részesülhetek, de a szakmai elismerés az, ami megkoronázza a pályát. A szlovák színházi szakma legrangosabb díja egyszersmind elégtételt is jelent nekem, hiszen visszaigazolása annak a megfeszített munkának, amit már több mint egy évtizede napról napra végzünk. Köszönet jár mindenért mindenkori társaimnak, nem utolsó sorban életem párjának, gyermekeim anyjának, kitűnő kollégámnak, Kis Szilviának is.
 
Sosem vágyott a sztárságra?
 

– A színészek közül mindenki arra vágyik, hogy ismert legyen, hogy sztár legyen. Egyfajta kis sóvárgás még mindig van bennem, de már nem akkora, mint huszonévesen. Látom, hogy mivel jár a nagy népszerűség. Be tudok ülni egy kávézóba anélkül, hogy „művész úr, adjon egy aláírást”. Nem szedik szét a hétköznapjaimat. Amikor fönn vagyok a színpadon, nem az jár a fejemben, hogy sztár vagyok-e vagy sem. Az érdekel, hogy tetszik-e az embereknek, amit csinálok. Tulajdonképpen mi mindig elkerültük azt, hogy a középpontban legyünk. Elköltöztünk egy kis faluba. Mindig fontos volt számunkra, hogy a nyugalmunk meglegyen. Főleg a gyerekek miatt. A feleségemet kiválasztották a Jóban rosszban egyik szerepére, egy éves forgatás, rengeteg pénz lett volna, mégsem vállalta el. Ha valaki sztárszínész akar lenni, az mindig fővároscentrikus. Ráadásul nem érzem magam kisebbnek, mint akármelyik „sztárkollégám”. Tisztában vagyok azzal, hogy engem a sors ide rendelt, őket pedig oda. Én a felvidéki magyarok színésze vagyok. Legtöbben itt ismernek, itt szeretnek, és a legtöbbet itthon játszom.
 
Medveczky Attila