A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Egy volt kitelepített 56-os élményei

dr. Tápay Miklós

Engem és családomat életre szólóan érintett a kommunista rendszer embertelensége. Édesapám osztrák származású volt és a családja a 19. század végén költözött Újpestre, Bécsújhelyről. 1914 júniusában érettségizett egy osztrák hadapródiskolából. Érettségi után a közös hadseregben (KUK) szolgált, végigharcolta az I. Világháború 4 évét. Utána választhatott az osztrák vagy a magyar hadsereg között, de Ő a magyart választotta, bár az anyanyelve német volt, családja a pesti német újságot (Pester Lloyd) olvasta és otthon is németül beszéltek.
Én, miután egy horthysta tiszt családjába születtem, a marxista ideológia szerint osztályellenségnek számítottam és 1951. június 29-én családommal együtt kitelepítettek a Kisvárda melletti Dombrád községbe (Szabolcs-Szatmár megye). Az onnan 6 kilométerre levő Barackosi Állami Gazdaságban mintaistállót építettem éhbérért. Akkor még csak szigorló orvos voltam, 1 évvel a végzettségem előtt. A nagy orvoshiányra való tekintettel engem 1951 novemberében a kitelepítés alól mentesítettek, hogy tanulmányaimat befejezhessem. Családom azonban ottmaradt 1953 júniusáig, mikor Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt a kitelepítési rendszert megszüntették, de a kitelepítettek budapesti otthonukba vissza nem térhettek. – Az orvosi egyetemet 1952 decemberében fejeztem be és a Ceglédi Járási Tanács Kórháza újonnan létesített gyermekosztályán kezdtem 4 éves szakorvosi képesítésem.
1956-ban, 28½ éves orvosként, 4 éves szakorvosi képzésem végén voltam. A kórház dolgozói tudták, hogy kitelepítésből jöttem oda és, hogy minden vasárnap templomba megyek. Így nem ért váratlanul, hogy a forradalom alatt engem választottak a kórház forradalmi bizottsága elnökévé. Ebben a tisztségben két dolgot tettem: 1) Levetettem a kórház bejárata fölötti vörös csillagot és 2) Utasítottam a párttitkárnőt, hogy ossza ki mindenkinek a káderlapját, hogy megtudják, mit is gondolt róluk a párt. (A káderlapokat a személyzeti osztályon a párttitkárnő, mint titkos iratokat őrzött.) – Az én káderlapom azzal kezdődött, hogy ’Mélyen vallásos és teljesen megbízhatatlan’. Ezzel tudtam meg, hogy egy visszatérő kommunista rendszerben számomra ott jövő nincs.
Ottani orvosi működésem egyik érdekes része volt a Járási Egészségügyi Szolgálatban (JESZ) való részvétel, mikor a szülész-nőgyógyász kollegával, hetente, 1-2 nagyobb környéki helységben a helyi családi orvosok diagnosztikai problémáit segítettünk megoldani. Így jártunk ki, többek között, Ceglédbercelre és Jászkarajenőre, ahol a szülőkkel beszélve hallhattam panaszaikat és láthattam életkörülményeiket is. – A Jászkarajenőre vezető út jobb oldalán, Ceglédtől kb. 1 kilométerre volt egy szovjet páncélos laktanya, az út baloldalán pedig a tiszteknek néhány épülete. – A tankok egy része (6-8 tank), hetente a város Pest felöli végén levő vásártérre vonult ki gyakorlatozni, pár órára, miközben lánctalpaikkal felszaggatták az utcák burkolatát. A Jászkarajenői út a kórházam kertje mellett vezetett így első emeleti vizsgálati szobámból jól láthattam a tankokat.
Október 23-án, délben a rádióból értesültem, hogy Piros László belügyminiszter a diákküldöttségek lengyel szimpátia-tüntetését – a közrend biztosítására hivatkozva – betiltotta. Miután a tüntető tömegek felvonulása azonban már megkezdődött, délután 2:35-kor, ezt a tilalmat visszavonta. (Ez egy rendkívül meglepő bejelentésnek számított és a kormány részéről a bizonytalanságnak és gyengeségnek volt a jele.) Amikor ezt meghallottam, az a gondolat futott át az agyamon, hogy mi ez, kezd a rendszer meginogni?! (Ekkor kórházi szolgálati szobámban levő rádiómat a folyosóra tettem, hangosra állítva, hogy mindenki jól hallhassa, mi is történik Pesten.
Ezen a napon, délután 3 körül nem 6-8, hanem legalább 70-80 tank felvonulását láthattam a pesti út irányába. Miután délután 5 körül ezek a tankok még mindig nem tértek vissza, kórházi telefonomon felhívtam Horkay György barátom, volt gimnáziumi osztálytársamat és közöltem vele, hogy ezek a tankok valószínűleg Pestre mentek és oda kb. este 6-7 körül fognak megérkezni. Tudva a zavaros és pattanásig feszült helyzetet, én egy katonai beavatkozás kezdetét gyanítottam és barátomnak, aki a Kosztolányi Dezső téren lakott, azt tanácsoltam, hogy menjen a közelükben lévő Közértbe és vegyen 5-6 napra való élelmet, mert ’cifra cirkusznak’ nézhetünk elébe. – Ezek a tankok délután 5-re elérték Budapest-Soroksár térségét és este 7-kor valóban beavatkoztak a pesti harcokba. – Mint később kitudódott, ezek voltak a hírhedt ceglédi 92. Szovjet Páncélos Hadosztály tankjai, melyek a Székesfehérvári 2. Mechanizált Szovjet Hadosztállyal együtt, vérbe fojtották forradalmunkat.
Mikor 1957. február 15-én vagy 16-án a ’légi hídon’ át Amerikába érkeztem, a 60 ezres Camp-Kilmer-i (New Jersey állam) katonai barakk-táborában töltött első éjszaka utáni reggelen, az Amerikai Hírszerző Szolgálat (CIA) katonai autója jött értem és vitt az ottani irodájukba. Ott a Ceglédi 92. Páncélos Hadosztállyal kapcsolatban, tolmácsnő segítségével, kérdeztek mindenről, amit ceglédi tartózkodásom során láttam és tapasztaltam. (A tolmácsnő, mint később kiderült, egy 45-ös menekült magyar családból való, kint született orvosnő volt, aki a Cincinnati-i Gyermekkórház Kardiológiai Osztályán dogozott, mikor én a gyermekgyógyászati szakvizsgámhoz szükséges időt töltöttem ott, így kollégák lettünk. Beszélgetésünk során, egyszer magamról, mint menekültről beszéltem. Erre ő azt kérdezte: ’Hát maga meddig marad még menekült?’ Erre én csak azt feleltem: ’Valószínűleg életem végéig!’ – Mint ahogy ez is volt az igazság…