A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 42. száma.





Sör, motor, Luther
Reformáció 500

Menyhárt József
Felvidékre nem migránsokként érkeztünk

Életrajz egy 31 éves fiatalemberről


Mocsai Lajos
A magyar sportkultúra felélesztése a cél




MEGJELENT

a HAVI MAGYAR FÓRUM

10. száma.




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A kömlői toronyban

Pista barátomnak

Ősz felé jár az idő, bár néhanap még mindig izzasztó hőség van. Tart még a nyár vagy már elérkezett a gyümölcsszedés, levélhullás ideje?
Egy biztos jel arra mutat, hogy az utóbbi az igaz. Csendesebb lett a kertünk. A rigók, a cinegék és a csúfolódó rozsdafarkúak ugyan még mindig megszállottan falatoznak a hernyókból és a rovarokból, de a levegő akrobatái és a nagy méltósággal piros csizmában lépkedő arisztokraták, a fecskék és a gólyák már valahol messze hasítják a levegőt, hogy megmutathassák a fiacskáiknak a telelő helyüket.
Így vagyunk mi is, öregedő legények, azt hisszük, hogy tart még a nyár és kihúznánk magunkat peckesen, de már recseg-ropog a derekunk és kezdünk megbarátkozni a térd- és hátfájással, sőt időnként már hiányzik is az efféle nyű, ha néha elfelejt gyötörni bennünket.
Tehát nekünk is beköszöntött az ősz. Mit is tehet, mi marad az embernek ilyen korban, bicsaklós térddel, csúzos derékkal, ha már elszaladtak az évek felettünk?
Talán megmaradnak az emlékeink, a jó és rossz élmények, a gyermekkor, diákkor, szerelem, család és unokák - és lehet, hogy még egy újabb gyerekkor jön?
Ülök a szobámban, és nézem a szélben hajladozó diófát, amint zöld burkában rejtegeti a termését, mint egy-egy titkos üzenetet. Majd megpattan a burok és kipottyan belőle az érett dió, a titok, amit rejtegetett.
Az én emlékeimben is sorra nyílnak, kattannak a zárak, és a régen elfeledett emlékek burkai megrepednek és előbukkannak a réges-régi események.
Így történt hajdanán, jó tíz évvel a forradalom után, hogy néhányan merész útra szántuk el magunkat. Szülőmegyénkből, Hevesből messzi földre, Némethonnak a köznyelven csak NDK-nak nevezett részébe utaztunk.
Hosszú-hosszú szervezés, szaladgálás után egyszer csak a vonaton találtuk magunkat, aminek becsukták az ajtaját és nagy szusszanással elindult velünk a szerelvény, vitt bennünket hegyen-völgyön, ismeretlen tájakon.
Eleinte figyeltük a táblákat, Vác, Nógrádverőce, Kismaros. Akkor még nem gondoltam, hogy az idő múlásával majd itt lesz a szűkebb pátriám.
Azután megérkeztünk Szobra, a határállomásra, ahol riadtan néztünk a határőrökre és a vámosokra, mint a bokoralji kis rigó a kéjesen hunyorgó macskára.
A vonat pedig robogott, már majdnem száguldott velünk tovább, idegen falvak, városok mellett, majd még egy határállomás és még egy kis macerálás következett, és már ott is voltunk az úti célunknál, Drezdában.
Itt pedig mindenáron meg akarták mutatni nekünk a szocializmus építésének az eredményeit. És mi néztük, néztük volna az eredményt, de csak romokat láttunk mindenhol, amit a Szövetségesek bombázói tiszta jóindulatból, a demokrácia nagyobb dicsőségére idéztek elő.
Ezután a kis társaság járta a várost, megnéztük az épen maradt részeit, barangoltunk a Bastei sziklahasadékaiban, és ha találtunk egy jó sörözőt, onnét mindig virágos jókedvvel jött ki a vidám kis hevesi csapat.
Egy szó mint száz, kezdtük feltalálni magunkat ebben a hajdan szebb napokat látott városban.
Egyszer, egy napsütötte délután szép gangosan sétálgattunk a városban, amikor a dohányos társainknak elfogyott a szívnivalójuk. Találtunk az egyik mellékutcában egy kis trafikot, ahol szép komótosan választottunk cigit a kínálatból.
A kiszolgálás lassan ment, mert a trafikosnak tőből hiányzott a jobb karja, így a megmaradt ballal szolgálta ki a bagósokat, míg én szétnéztem az apró boltocskában, ahol a dohányárun és néhány szelet csokoládén és pár zacskó cukorkán kívül árultak képeslapokat és bélyegeket is.
Még egy diplomaszerű okirat is függött a falon, tudatva a tulajdonos nevét, amiből csak a keresztnevét, Wilhelmet jegyeztem meg.
A barátaim a szívnivalójukkal együtt elmentek a közeli sörözőbe füstölögni, én pedig ott maradtam még egy kicsit néhány képeslapot és bélyeget venni.
Wilhelmmel pedig tört németségem dacára egészen jól megértettük egymást. Lelkesen ajánlgatta az anzikszokat, amiket úgy fotografáltak, hogy a romok ne látszódjanak.
És ekkor furcsa dolgok kezdtek történni, amik miatt ezt a réges-régi utazást papírra vetettem.
-Bélyeget is kérek a lapokra – mondtam neki.
-Melyik országba fogod küldeni a lapokat, honnan jöttetek ide? – kérdezte.
Én pedig büszkén feleltem neki.
-Magyarországból jöttünk, ennek a sokat szenvedett országnak egy szép megyéjéből – mondtam nagy pátosszal.
Wilhelm látható izgalommal forgatta a megmaradt bal keze ujjaival a német nép nagy vezérét ábrázoló bélyegeket.
-Melyik megyéből jöttetek? – kérdezte sürgetve.
-Heves megyéből – ha ugyan ez mond neked valamit.
-Tudom, hol van – kiáltotta hevesen Wilhelm -, tudom! Füzesabony, Besenyő – és az ép kezével megragadta és rángatni kezdte a kabátomat.
-Nem Füzesabony, nem Besenyőtelek, hanem Kömlő a szülőfalum – feleltem.
A szegény trafikosba mintha villám csapott volna, hevesen mutogatott a bal kezével a hiányzó jobbja helyére, majd lerogyott a székre és keservesen zokogni kezdett.
Zavaros szavaiból kivettem, hogy a háború alatt a kömlői templom tornyából mint golyószóróst a tiszanánai határ felől érkező oroszok kilőtték. A jobb keze ott maradt, de ő valami csoda folytán megmenekült.
Wilhelm a pultra borulva még sokáig zokogott, majd az összemaszatolt képeslapokat és bélyegeket kicserélte és becsomagolta. Fizettem és egy kis suta mozdulattal kezet fogtunk, én a jobb kezemet nyújtva, ő pedig a balt.
Kijöttem a kis boltocskából, ő pedig ott maradt az emlékeivel. Engem pedig, aki talán annyi idős voltam akkor, mint amennyi ő lehetett annak idején a kömlői toronyban, a társaimmal együtt visszahozott a fekete vonat szép hazánkba.
De nyár végén, ősz elején sokszor gondolok arra a háborútól gyötört félkarú emberre, akinek a másik karja ott porladozik a kömlői temetőben, aki ott előttem kisírta a bánatát, és talán akkor ért véget neki a háború, amikor ezeket a könnyeket előttem elhullajtotta.
Édesapám emléke is előbukkan ekkor, aki szintén kivette részét a háború borzalmaiból, de neki nem volt szerencséje. S az apa nélkül maradt fia csak reméli, hogy a jeltelen sírján, valahol a Don-kanyarban neki is nyílik olykor egy szál virág.
Ilyekor bizony az én szememet is elönti a könny.

Körömi Ferenc