A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 47. száma.





Dr. Rétvári Bence:
Nincs szükség külső szereplők irányítására

Dr. Gyuricza Csaba:
Migráció és tudásexport

Csapó Endre:
Közép-Európa nem volt, hanem lesz

Dr. Hidán Csaba:
Ez élethalálharc


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Itt van újra, hogy „aki nem velünk az ellenünk”?

Kiss István Béla

Régi toposz, tapasztalat az antikommunista magyar közvéleményben, hogy az átváltozás Protesut is megszégyenítő gyakorlatának a mesterei: az SZDSZ és a hozzá tartozó, a párt bukása, Parlamentből való kiesése után is aktív szellemi holdudvar, valamint magukat balliberálisnak nevező tanítványaik. (A Jobbik mindennek csak tehetségtelen utánzását tudja produkálni, még ha olyan jeles mentorai vannak is, mint Heller Ágnes, vagy Kőszeg Ferenc, sőt, mecénásként Simicska Lajos). Eközben azonban, sokszor úgy tűnik, ők is túl sokat építenek a közvélemény amnéziás voltára, illetve oly mértékben túlbecsülik azt, hogy ez már szinte önlejáratás, öngól számba megy.
                        Azt, hogy rendkívül mocskos, az eddigieknél is Ron Werberibb hazugságokkal, rágalmakkal teletűzdelt kampány várható, többen előre jelezték már kormánypárti oldalon, amelynek persze az okai is ismertek, kár is lenne kitérni rájuk. Az egyik ilyen „tutti tippnek” látszó, ám egyre átlátszóbb rágalom a kormány állítólagos „oroszbarátsága”, a nyugatról is terjesztett orbáni „putyinizmus” vádja. Ez jelenik meg az „Állítsuk meg Moszkvát” szlogenben, melyet válasznak szánnak a moszkovitából lett brüsszeliták (emlékszünk még Orbán Viktor megállapítására, még ha azt hiszik is az önmagukat túlbecsülők és minket lebecsülők, hogy elfelejtettük, pedig szinte naponta szembesülünk ennek igazságával), amelyet persze az április 24-ei, az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetségéhez szervezett, csekély létszámú mini tüntetés (bár nem annak szánták) résztvevői is képviseltek. ’56 hóhérai, illetve szellemi és politikai örököseik, akik most a magyar szabadság bajnokainak tüntetik fel magukat, miközben antikommunista forradalmunk és szabadságharcunk hatvanadik évfordulójáról (is) mélyen hallgatnak, szívesen emlegetik Oroszország első emberének KGB-s múltját. Kettős mércével mérnek ebben is, mert a KGB járszalagán működő (másképp nem is lehetett) posztkommunista ávós-pufajkás magyar miniszterelnök ellen semmi kifogásuk sem volt. (Az ő múltja egy „na és?”-sel elintézhető, mellyel erről saját magát és híveit egyaránt meggyőzhetőnek gondolta, sajnos, nem is alaptalanul.) És Medgyessyt sem azért puccsolták meg az elvtársai, mert a KGB irányítása alatt álló ügynök, „szt” tiszt volt, hanem annak ellenére, miközben ők is tudták, hogy a „James Bond” effektus, vagyis, amivel előállt, hogy ő nem a KGB-nek, hanem ellene kémkedett, az a legpofátlanabb és legnevetségesebb hazugság.
                        A politikai elit mivoltát mindig külső, nagyhatalmi támogatással biztosító posztkommunista „gyülekezet” a támogatók megkeresésében is száznyolcvan fokot fordult. Kelet helyett nyugaton találta meg az abszolút igazodási pontot, mégpedig a „piszok, rothadó kapitalizmusban”, és annak vezető erejében, „az amerikai imperializmusban”.  Ez az abszolút igazodási pont pedig azt diktálja, hogy ha a fősodratú amerikai külpolitika most Putyinban és az ő Oroszországában látja a fő ellenséget, és egyelőre hiába várunk olyan fajta enyhülésre, amilyennek a kommunista Szovjetunió estében nem volt akadálya, akkor a politikai ellenfelet is ezzel lehet és kell eláztatni, ellehetetleníteni, hogy ők a Putyin-bérencek, akár igaz, akár nem. Csak éppen nem igaz, ehelyett az az igaz, amit Tőkéczki László történész mondott az Echo TV Civil kör című műsorának a minapi adásában: ahhoz, hogy gazdasági- kereskedelmi kapcsolatokat folytassunk valamelyik országgal, nem kell feltétlenül szeretni a politikai rendszerét, társadalmi berendezkedését. A posztelvtársak ezt persze (magukból, múltjukból kiindulva) e nélkül nem is tudják elképzelni, vagy ha igen, akkor tudatosan hazudnak, rágalmaznak. Ráadásul ebben is kettős mércével mérnek, mert ugyanezt a kölcsönös gazdasági előnyöket hozó kapcsolattartást bizonyos nyugati országok, például Németország és az USA esetében természetesnek tartják. (Amit szabad Jupiternek…) És igaz az is, hogy bizonyos szempontból egy helycserés támadással visszatért hozzánk az ötvenes évek gyakorlata: még ha most nem jár is érte börtön vagy kivégzés: a kompromittálandó, ellehetetlenítendő politikai ellenfelet ki kell nevezni az ellenség ügynökének, mármint akit az igazodási pontból fő ellenségként megneveznek. Ez most éppen Putyin és Oroszország, de hiszen változhat ez még, ahogyan Tito, az amerikaiak láncos kutyája, és az ő Jugoszláviája hirtelen átalakultak a béketábor harcos tagjaivá. Lásd Orwell 1984-ét is, ahol a száznyolcvan fokos fordulat után azt kellett elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy az „angszoc” mindig is Óceánia ellen harcolt… Az ilyen agymosás persze ma (szerencsére csak) a „mindenható” (magát annak képzelő) sajtó feladata, amelyet különösen Udo Ulfkotte leleplező könyvei után egye nagyobb nehézségek árán lát el. (Remélhetőleg mégsem fogja ebben a tudat megszállására törekvő be- és átprogramozásban visszavenni hajdani szerepét a megfélemlítés önkényuralmi eszköze.)
                        Nem hiányoztak persze ebből a Kreml állítólagos növekvő hazai befolyása ellen szót emelő tüntetésből a trükkös, félrevezető hangok sem. Itt kell megemlítenünk Lányi András író, filozófus, egyetemi oktató fölszólalását, aki az irónia eszközével próbált hamis képet festeni az immár kétszer is kétharmados, illetve annak számító, Európában mindenképpen szokatlanul magas szavazati többséggel legitimált kormány politikájáról.  Azt ugyan készséggel elismerjük, hogy Lányi András már a Kádár-rendszerben is a nyugati imperialisták ügynökének minősült, ez azonban nem jogosítja őt fel arra csúsztatásra, arra az inszinuációra, hogy azt sugallja, a kormány szerint mindenki, aki Soros Györgyöt védi, az Soros-ügynök, és azt óhajtja, hogy terroristák árasszák el Európát. Őróla sem gondolja ezt senki a kormánykörökből, annyival inkább, vagy annyival kevésbé, hogy korábban úgy nyilatkozott: teljes egészében egyetért a magyar miniszterelnök bevándorláspolitikájával. (Ha csak idő közben meg nem változtatta ezt a véleményét is.) Az viszont annál inkább egyértelmű, hogy Soros és hívei mindazokat, akik az ő migrációs politikájának útjában állnak (s ebben élen jár a jelenlegi magyar kormány) most már nemcsak nacionalistáknak, náciknak, idegengyűlölőknek nevezik, hanem az aktuális fő ellenség, Putyin ügynökeinek is. Az előbbi minősítések éle már amúgy is kicsorbult, ezek a címkék és bélyegek erősen megkoptak, újakra van szükség. Viszont úgy tűnik, hogy akinek a Soros féle nyílt társadalom, az Európai Egyesült Államok koncepciója nem tetszik, az meg fogja kapni, ha még eddig nem kapta volna meg, hogy „orosz ügynöknek” fogják kinevezni, mert ezzel lehet leginkább hangulatot kelteni ellene az egypólusú világ urainak szája íze szerinti külpolitikai irányvonal szolgálatában. Abban persze van igazság, hogy aki nem akarja a migránsinváziót, az még nem biztos, hogy szereti Orbánt, mert még az sem biztos, hogy Sorost szereti. De ha „éles eszével átlátja azonnal a dolgok állását” (mint Petőfinél a Szélestenyerű Fejenagy), akkor könnyen rájön, hogy ha jót akar magának (is), kénytelen Orbánt jobban szeretni, mint az illegális bevándorlókat, akik között szép számmal voltak, vannak, és a továbbiakban is lehetnek elbújtatva terroristák.
                        A jelek szerint Lányi nem túlságosan szereti a magyar kormányfőt, sőt csatlakozik az Orbán-fóbiásokhoz ezzel a végtelenül hazug mondatával: „Szent Istvántól mostanáig mindenki tudta, hogy inkább nyugat felé kell fordulni, kivéve Orbán”. Egyrészt: bár mindenki tudta volna! A nagy és dicsőséges Szovjetunió lakájai, a balliberálisok (akikkel most teljesen egy követ fúj) szellemi és jogelődei mintha nem tudták volna, és meg is büntették azt, aki tudta és ki is merte mondani, vagy kiderült róla (Orbánt is beleértve). Másrészt: ezt csak azzal lehet elhitetni, aki nem figyelt a magyar miniszterelnök nyilatkozataira, illetve nem is ismeri őket, mert ezek éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak. Ami pedig Puzsér Róbert kirohanását illeti, aki szerint Orbán „kígyónyelvű gazember”, és aki azzal rágalmazza Orbánt, hogy jobban tetszik neki Moszkva, mint Brüsszel (bezzeg az igazhitű liberálisoknál fordítva van!), néhány dolgot neki is érdemes lenne megfontolnia. (Ha ugyan egyáltalán valóban jóhiszemű.)  Oroszországgal nem vagyunk egy szövetségi rendszerben, így meg sem kísérelheti, hogy beavatkozzon a magyar belpolitikába, ellentétben Brüsszellel és Washingtonnal (EU+ NATO). Legfeljebb titkosszolgálati információkat gyűjthet rólunk, mint ahogy más országokról is, és éppen nem a Fidesz politikusok, hanem a jobbikos KGBéla segítségével. (A magyar külpolitika csupán egy közeli nagyhatalomnak kijáró tiszteletet adja meg neki, miközben sokkalta jobban függ a CIA vagy Soros György profi hálózatától, mint a középhatalommá visszasüllyedt Oroszország nem éppen felénk irányuló erőlködéseitől.) Annak a közel félmilliós békemenetnek a tagjai, akik nem Lányi és Puzsér, hanem Orbán mögött állnak, nem véletlenül vitték a menet élén a „Nem leszünk gyarmat!” feliratú táblát. (Amúgy is komikus, hogy a posztelvtársak, akik elvtárs korukban a szovjetgyarmatosítást szolgálták, most az orosz gyarmatosítástól féltik az országot, mert egy Oroszországgal szemben álló szuperhatalom kollaboráns elitjét képezik.) És ha történetesen ez a gyarmatosító és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére irányuló szándék oly mértékben fölerősödik, hogy Magyarország (netán más posztszovjet országokhoz hasonlóan) a Brexit példáját lesz kénytelen követni, valószínűleg az sem fog, legalább is, amíg Orbán lesz a magyar politika irányítója, kelet felé fordulást jelenteni. Ennek a térségnek elég sok oka van rá, hogy semleges legyen, és hogy Magyarország valamilyen formában a nekünk, magyaroknak oly kedves harmadik utat kövesse vagy próbálja meg követni. (Azt az elképzelést, hogy kompország ne kössön ki sehol, e sorok írójának is módjában állt egyszer a Magyar Nemzet olvasóival megosztani, természetesen még jóval a „simicskás fordulat” előtt.)
                         A transzatlanti politika feltétel nélküli támogatói, akik hajlamosak arra, hogy nem létező morális fölényüket fitogtassák, vegyék figyelembe csupán a következő egyszerű tényeket. 1.Az USA Ukrajna politikája megszegte Gorbacsovnak tett ígéretét, hogy a NATO nem fog Oroszország határáig terjeszkedni. 2. A Krím annektálása vajon nem volt-e sokkal inkább önvédelmi reakció, mint a mérleg másik serpenyőjében az USA világcsendőr szerepének forszírozása, például Irak egy hazug „casus belli” („tömegpusztító fegyvereket birtokol”) alapján történő lerohanása? 3.És végül: tudnak-e Putyin retorikájában (mert az sem mellékes!) olyan jellegű pökhendi, aljas kijelentéséről, miszerint Amerika sikeres katonai akciójáért „megérte” a félmillió iraki gyermek éhhalála? (Madlen Ollbright amerikai külügyminiszter.) Továbbá lássák be (bár az Orbán-fóbia nem a belátásról szól), hogy nem Putyin akarja megdönteni a jelenlegi magyar kormányt, akár puccsal, erőszakkal, polgárháború árán, szabad választások nélkül is, hanem azok, akiknek fenyegetéseit hovatovább komolyan kell vennünk. Meg hogy ez a kormány és ez a kormányfő még végveszélyben sem fordulna Putyinhoz, hogy mentse meg az erőszaktól, de hiába is tenné.  Mert attól még, hogy Soros György nemcsak az angol fontot, hanem az orosz rubelt is bedöntötte, az orosz elnök nem feltétlenül fog úgy gondolkodni, hogy „az ellenségem ellensége a barátom”. Annyira semmiképpen, hogy kockázatot vállaljon vagy áldozatot hozzon érte. Magyarországon nem él orosz ajkú kisebbség. Csak remélhetjük, hogy az itteni ellenzékkel és bizonyos nyugati támogatóival ellentétben nem fogja az „aki nem velünk, az ellenünk logikáját követni.”
                        Mindennek tükrében még visszataszítóbbnak érezzük a minden nagyhatalmi függést lazítani vagy attól szabadulni akaró Magyarország számára ennek az ötvenes évekbeli, Rákosi elvtárs nevével fémjelzett „aki nem velünk, az ellenünk!” mentalitásnak a reneszánszát.