A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 47. száma.





Dr. Rétvári Bence:
Nincs szükség külső szereplők irányítására

Dr. Gyuricza Csaba:
Migráció és tudásexport

Csapó Endre:
Közép-Európa nem volt, hanem lesz

Dr. Hidán Csaba:
Ez élethalálharc


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Odafigyelnek ránk, ami nagyszerű érzés

80 éves Rejtő Ildikó kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, a Nemzet Sportolója

Percre pontosan érkezik a megbeszélt találkozóra. Vitalitása, energikussága alapján minimum 10 évet letagadhatna, emellett kedvessége és közvetlensége is magával ragadó személyiséggé teszi. Elképesztően sikeres pályafutását boldogan idézi fel, miközben edzőjéről és csapattársairól egyetlen esemény kapcsán sem feledkezik el. Sportrovatunk vendége csodálatos tőrvívónk, a kétszeres olimpiai bajnok Rejtő Ildikó, aki tokiói győzelmeiről, olimpiai szerepléséről, a magyar vívás jövőjéről és a Nemzet Sportolója cím rangjáról is nyilatkozott lapunk olvasói számára.

Közelmúltban ünnepelt 80. születésnapja alkalmából a Jóisten éltesse! Miként emlékezik vissza pályafutása kezdetére? Hogyan lett önből vívó?
– Kislánykoromban eléggé komoly gerincferdülést állapítottak meg nálam, így az orvosok azt javasolták, hogy sportoljak valamit. Az általános iskolai testnevelőtanárom, Nyári Magda egyben válogatott, híres vívónő is volt, és ő javasolta, hogy próbálkozzam meg a vívással. Azt is javasolta, hogy – a gerincferdülésem iránya miatt – balkezesként kezdjek vívni, mert a helyes testtartás kialakulásához számomra az volna az ideális. Mivel eredetileg balkezesnek születettem, csak az írásnál állítottak át a jobbkezességre, nem okozott gondot, hogy megtanuljak bal kézzel vívni. Először Nyári Magda volt az edzőm, aztán a Petőfi SE vívója lettem, ahol Gellért Alfréd, majd Nagy Árpád foglalkozott velem. Később aztán a mindenki által csak Szepi bácsiként ismert Hátszegi József lett a mesterem.
Hamar kiderült, hogy különlegesen tehetséges lesz a páston?
– A tehetségemre hamar felfigyeltek, igen, emlékszem, hogy mesterem és egy másik edző, Jekkelfalussy Piller György – akinél szintén pallérozódott egy ügyes vívólány, Szigeti Rózsa – fogadtak is arra, hogy melyikük versenyzője fogja többre vinni. Természetesen mindkét edző a saját tanítványára fogadott. Ma már elmondhatjuk, hogy végül Szepi bácsi nyert…
Még most is hallható, hogy milyen szeretettel beszél egykori mesteréről, akivel közel három évtizeden át dolgoztak együtt. Mi volt a titka annak, hogy ilyen hosszú ideig harmóniában tudtak együtt dolgozni?
– Legfőképpen a tisztelet. Mindvégig tiszteltem, nagyra becsültem őt, és ő is tisztelettel, szeretettel viszonyult hozzám. Több volt ez, mint mester és tanítványa kapcsolat, szinte a pótapukám volt… Szakmailag sem kell magyarázni, hogy jól tudtunk-e együtt dolgozni, vagy sem, hiszen sikerült eredményes versenyzőt nevelnie belőlem. Ám ennek ellenére azt mondom, hogy a kitűnő emberi kapcsolat volt az elsődleges oka a mindvégig fennmaradt jó viszonyunknak.
Öt olimpián lépett pástra a válogatott tagjaként, ami egyedülálló teljesítmény. Nyilvánvaló, hogy Tokió egy külön történet, de a másik négy olimpia miért maradt emlékezetes? Haladjunk időrendben: Róma?
– Mint első olimpia, amúgy is különleges helye van a szívemben, de ha figyelembe vesszük azt is, hogy csapatban ezüstérmesek lettünk a szovjetek mögött, akkor még inkább maradandó a római olimpia emléke.
Úgy gondolom, nem kérdéses, hogy Tokió egyedi élmény az összes olimpia közül. Kérem, elevenítsük fel együtt az 1964-es játékokat, kezdve az egyéni versennyel.
– Mivel az olimpia előtti évben megnyertem az egyéni világbajnokságot Gdanskban, így esélyesként utazhattam Tokióba, annál is inkább, mert az azt megelőző olimpiákon rendre úgy alakult, hogy az aktuális vb-címvédő lett a végső győztes. A tokiói olimpián harminckilencen indultunk az egyéni versenyben, a viadalt tíz páston bonyolították le. A csoportmérkőzések során kis híján kiestem, ám egy holtverseny miatti újravívás után végül sikerült továbbjutnom. Ezzel túl is voltam a nehezén, mert az egyenes kieséses szakaszban már jól ment a vívás. Gond nélkül bejutottam a négyes döntőbe, ahol ismét holtverseny alakult ki és hármunknak tovább kellett vívnunk. Mindkét vetélytársam – az olasz Ragno és a német Mees – ellen nyerni tudtam, így olimpiai bajnokként jöhettem le a pástról.
A csapatversenyt az egyéni verseny másnapján rendezték. Hogyan tudott felpörögni újra?
– Könnyen, hiszen olimpiai bajnokként léphettem újra pástra, ráadásul többszörösen is motivált voltam. Mindenképpen szerettem volna jól vívni a csapatversenyben is. Ez volt a második csapatverseny az olimpiák történetében – 1960-ban Rómában rendeztek először ilyet – és egyértelműen a szovjetek számítottak favoritnak, szinte legyőzhetetlen volt az akkori szovjet csapat. Ez is plusz motivációt jelentett, hiszen úgy álltunk hozzá, hogy mikor győzzük le a verhetetlen szovjeteket, ha nem az olimpián, amellyel ráadásul visszavághatunk a római vereségért. A döntő körmérkőzése során, ha lehet, még az egyéninél is szorosabban alakultak a dolgok, a tusarány döntött a végső győztes kilétéről. Az utolsó, mindent eldöntő asszóban Dömölky Lídia és Sisova állt fel egymással szemben, és Lidinek mindenképpen győznie kellett. A 3:3–as részeredmény után jött a mindent eldöntő találat. Lidi bevitte a tust, de a bíró érvénytelennek nyilvánította azt. Lidi ettől sem roppant össze, a következőt is képes volt bevinni, amit már elfogadott a bíró is, így megnyertük az olimpiát csapatban is.
Mexikóváros?
– Mexikóvárosba ugyebár kétszeres címvédőként érkeztem, nagy reményekkel. Jól is ment a vívás, beverekedtem magam a döntőbe. Itt azonban egy olyan banális dolog jött közbe, amit ha nem én élek át, hanem más meséli, talán el sem hiszem. A döntő napján – éppen azért, hogy időben ott legyek és nyugodtan rá tudjak hangolódni az aranyért folytatott asszókra – úgy határoztam, hogy nem busszal, hanem külön taxival megyek a vívócsarnokba. A taxis sajnos azon az útvonalon akart a csarnokhoz jutni, amelyen a maratoni futás útvonala is ment, amelyet szintén ezen a napon rendeztek, és így természetesen az le volt zárva a közúti forgalom elől. Bár sikerült egy másik útvonalat találni, végül kis híján lekéstem a döntőt, ott már voltak, akik azt hitték, hogy meg sem érkezem. Bemelegíteni egy perc időm sem maradt, gyorsan beöltöztem, és már szólítottak is a pástra. Ha így vesszük, akkor a bronzérem miatt nincs miért szégyenkeznem, de azért máig ott motoszkál a fejemben, hogy vajon miként alakult volna a döntő, ha időben kiérek.
München és Montreal, a két utolsó olimpia?
– Münchenből rémisztő és tragikus emlék az izraeli sportolók elleni merénylet, még a csapatban szerzett ezüstérmet is elhomályosította ez a szörnyűség. Montreal viszont afféle olimpiai hattyúdalom volt, amely éremmel zárult, hiszen csapatban bronzérmesek lettünk. Mindent egybevetve öt olimpián képviselhettem a hazámat, valamennyin sikerült érmet nyernem, így nagyon jó emlékekkel gondolok vissza az olimpiai szereplésemre.
Számos elismerésben részesült pályafutása során. Hová sorolja ezek közül azt, hogy 2007-ben a Nemzet Sportolójává választották?
– Azt hiszem, a legnagyobb elismerésnek nevezhető ez a titulus. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy egyfajta megkoronázása lett sportolói pályámnak. Eleve a megnevezés, miszerint egy egész nemzet sportolója valaki, már önmagában hatalmas kitüntetés, amelynek értékét tovább növeli, hogy azon sporttársaitól kapja az ember, akik korábban már kiérdemelték ezt a rangos elismerést. Boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy én is a nemzet sportolója lehetek, már csak azért is, mert a magyar sportélet tucatszám rendelkezik olyan kimagasló eredményt elért sportemberekkel, akik ugyanúgy jogosan lehetnének a nemzet sportolói.
Kétszeres olimpiai bajnok vívóként és a Nemzet Sportolójaként mi a véleménye napjaink magyar vívóéletéről, versenyzőink eredményeiről?
– Azt hiszem, nem is lehet más véleményem, csak jó. Akár a riói olimpiát nézzük, ahol négy érmet, közte két aranyat nyertek a magyar vívók, akár a mostani Európa-bajnokságot vesszük alapul, elmondható, hogy továbbra is a világ élvonalában van a magyar vívás. Szerencsére manapság is jönnek újabb és újabb tehetségek, köztük olyan kiemelkedő klasszisok, mint az egyéni olimpiai bajnoki címét megvédeni képes Szilágyi Áron. Némi hiányérzetem talán a saját fegyvernemem terén van, kicsit fájlalom, hogy a női tőrben jelenleg nincs a világ közvetlen élvonalába tartozó vívónk. Ám mi, magyarok igazi vívónemzet vagyunk, így remélhető, hogy hamarosan a női tőrben is feltűnik egy újabb tehetségünk.
Igaz, hogy összejöttek a régi nagy csapat tagjai a jeles ünnep alkalmából?
– Igen, igaz, valóban összejárunk mind a mai napig, ám ehhez nem szükséges születésnapnak lennie, amúgy is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot egymással, jelen vagyunk egymás életében. Az egy más kérdés, hogy sajnálatos módon az utóbbi időben már a 80. születésnapok jelentették találkozásaink egyik apropóját, ami jelzi az idő múlását. Vívótársaimon kívül a MOB is szervezett egy köszöntést a tiszteletünkre. A többes szám azért indokolt, mert a 75 éves Schmitt Pállal együtt köszöntöttek bennünket. Emellett, képzelje el, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úrtól is kaptam egy szívélyes hangú levelet, amelyben megköszönte eredményeimet, és azt, hogy dicsőséget szereztem Magyarországnak. Külön meglepetés volt, hogy levelében nem csupán jó egészséget, de jó kertészkedést is kívánt nekem. Valóban a kertészkedés a leginkább kedvelt tevékenységem, és az, hogy ez egy miniszterelnöki levélben is benne van, azt mutatja, hogy odafigyelnek ránk, tényleg szívből jövően elismerik teljesítményünket. Ez nagyszerű érzés.


REJTŐ ILDIKÓ
Budapesten született 1937. május 11-én.
Sikerei: kétszeres olimpiai bajnok (egyéni és csapat, Tokió – 1964), ötszörös világbajnok (csapatban Budapest – 1959, csapatban Buenos Aires – 1962, egyéniben Gdansk – 1963, csapatban Montreal – 1967, csapatban Göteborg – 1973). Háromszoros olimpiai ezüstérmes (mindhárom csapatban: Róma – 1960, Mexikóváros – 1968, München – 1972), kétszeres olimpiai bronzérmes (egyéniben Mexikóváros – 1968, csapatban 1976 – Montreal). Hétszeres világbajnoki ezüstérmes, háromszoros világbajnoki bronzérmes. Többszörös világbajnoki helyezett. BEK győztes (1970). 18-szoros magyar bajnok (egyéni: 1958, 1961, 1962, 1969, 1970, 1972, csapat: 1961, 1963, 1965, 1966, 1967, 1969, 1970, 1971, 1974, 1977, 1978, 1980).
Egyéb elismerései: Az év magyar sportolója (1963, 1964), öt alkalommal lett Az év magyar vívója (1964, 1968, 1969, 1970, 1971), NOB Olimpiai Érdemérem (2000), a Nemzet Sportolója (2007).