A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 47. száma.





Dr. Rétvári Bence:
Nincs szükség külső szereplők irányítására

Dr. Gyuricza Csaba:
Migráció és tudásexport

Csapó Endre:
Közép-Európa nem volt, hanem lesz

Dr. Hidán Csaba:
Ez élethalálharc


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Átszöktünk a határon, hogy harcoljunk a szovjetek ellen

A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a Szeku

1956 novemberében, mikor a szovjetek elindultak vérbe fojtani szabadságharcunkat, négy baróti középiskolás úgy határozott, hogy átszöknek a román–magyar határon és beállnak a forradalmárok közé, a magyar ügy szolgálatában. A hős baróti diákok közül hárman meghaltak, a most 76 éves Józsa Árpád Csaba maradt életben, aki elmondta: „Bevittek a nagyváradi Securitatéhoz. Alig aludtunk el, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát. Mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan terhelő vallomást szednek ki belőlem.”

Hogyan emlékszik vissza a forradalmi napokra?
 
– A forradalom és szabadságharc idején a baróti középiskola tanulója voltam, a tizedik osztályba jártam. Bentlakásosok voltunk. Emlékszem, nevelőnk, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött közölte, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Ekkor kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. November 4-én ismét jött a nevelőnk, de már tragikus hírrel. A szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Azt mondtuk, igen, ez a mi időnk, éppen most kell tenni valamit. Most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, nekivágunk a határnak.
 
Kidolgoztak valamilyen tervet?
 

– Összeírtuk, mire van szükségünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, a határ menti Érkörtvélyesre. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra.
 
Ez pontosan mikor volt?
 
– 1956. november 8-án este. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról. Úgy viselkedtünk, mint ahogyan a diákok szoktak. Másnap kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és nagy volt a riadókészültség. Két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon. A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. No de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan, idegesen és tanácstalanul néztünk egymásra. Én és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvan méternyi távolságban követnek minket. Tervünk szerint mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban átléptünk Magyarországra.
 
Mi történt társaival?
 
– Történetüket csak szabadulásom után ismertem meg. 1961-ben találkoztam Kováccsal, aki beismerte, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz. A baróti társaim közül már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna-deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik fáma arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Szerette a magyar irodalmat, sőt maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon: „Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…” Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg. A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
 
S mi lett az önök sorsa?
 
– Naivak voltunk, elfogtak minket. 1957. március 14-én tartóztattak le, Bíró Benjaminnal együtt, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Éppen március 15. volt. Bevittek a nagyváradi Securitatéhoz. Egyedül voltam a cellában. Alig aludtunk el, felébresztettek, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát, olyan dolgot is elárul, amit nem kellene. A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a Szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt. Mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi Securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket. Tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: „Tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség.” Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
 
Medveczky Attila