A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Az építészet nyelve a nyelv építészete IV.

Jancsó Badacs Károly

A történelmi Magyarország épített hagyatékával és annak főleg 19. századi építészeti nyelvével szemben az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közül főleg Csehszlovákia és Románia területén hajtottak végre nagymérvű beavatkozásokat.

A második világháborút követően a szlovák építészet emancipációs törekvése felfedezte a monarchiabéli magyar építészeti nyelvet a Szlovákiában fekvő városok anyagában, melyben városainak tartományi, felső-magyarországi jellegét látta. Ezért a szocialista városfejlesztés szólama alatt megcélozta e feudálburzsuj hagyaték lehántását városairól, hogy a formálódó szlovák építészet nyelvezetével élve sajátos szocialista szlovák és modern jelleget adjon városainak. Ez azért is volt különös teljesítmény a szlovák építészet részéről, mivel a történelmi Magyarország területén az építészet nem hordozott olyan markáns magyar, illetve nagy-magyarországinak mondható jegyeket, mint a germán vagy angolszász a maguk országaiban, mivel Magyarország területén, a vármegyéiben, illetve történelmi tájegységeiben megvolt azon kultúrszuverenitás, mely az adott vidék kultúrsajátosságai, vallása, gazdagsága, elérhető építkezési anyaga szerint engedte fejlődni az építészetet, és e fejlődés nem feltétlenül nemzeti jelleghez köthető. A felső-magyarországi, azaz a szepesi, sárosi reneszánsz eltér az erdélyitől. Más az erdélyi szász városok építészete, mint a felvidéki bányavárosoké vagy a szepesi szász városoké, pedig németek emelték ezeket is és azokat is. Az eklektika és a szecesszió építészeti tobzódásában dúskáló dél-alföldi, illetve vajdasági nagyvárosok más jellegűek, mint a Dunántúl középkori hagyatékra emelt copf városai. Egy nyugat-felvidéki kisváros jellege is eltér egy alföldi mezővárosétól. Így a Szlovákia területén lévő felvidéki, felföldi városoknak is tájegységenként megvan, megvolt a saját jellegük. Ám amit az emancipálódó szocializmus kori szlovák építészet megkísérelt, az a szlovákiai városok városképének olyanná formálása, hogy az a lehető legjobban különüljön el a többi néhai monarchiabéli ország, a magyarországi területek építészetétől.
Eme egész Szlovákiát lefedő, az időben haladó elgondolásként végrehajtott városrendezés azóta kardinális szűk látókörű építészeti baklövésnek bizonyult, mely a társadalom szépérzékkel megáldott részének és a mai szlovák építész- és művészszakmának a pótolhatatlan kultúrveszteség feletti máig sajgó szívfájdalmát okozza. Nemcsak azon viszonylatban, ha a szlovákiaihoz képest nagyrészt épen maradt magyarországi városokkal hasonlítja össze saját városait, hanem abban a viszonylatban is, ha az érintetlen történelmi óvárosú cseh városokkal hasonlítja össze. Habár a két nemzet egy országot alkotott, a huszadik század második felében Csehszlovákiában lezajlott város- és óvárosrendezések csupán Szlovákia területét érintették. A két ország történelmi városrészeinek, óvárosainak állapota között markáns a különbség. Amíg Csehszlovákiában a szlovák országrészben városátformálás, illetve óvárosbontás zajlott, a cseh országrészben a csehek tataroztak és restauráltak.
A felvidéki városokon alkalmazott szlovákiai építészeti módszertan prizmáján keresztül vizsgálva a partiumi, bánáti és erdélyi városokat, azt észlelhetjük, hogy ott sem volt különb a történelmi Magyarország építészeti nyelvezetével való bánásmód. Az erdélyi városok épített anyagának második világháború utáni sorsa a felvidéki városok sorsával mutat kísérteties párhuzamot. A felvidéki, pontosabban csallóközi Dunaszerdahely majdhogynem teljes épületállományát elbontották. Ez nem különben zajlott le a székelyföldi Csíkszeredán is. Kimondottan magát a két várost tekintve azt észlelhetjük, hogy majdhogynem csak a nevükben rejlő szerda napi vásárjog és az ódon templomuk hirdeti már csupán a város ősi mivoltát. Mivel Dunaszerdahely a szinte tömbmagyar Csallóköz szíve, és Csíkszereda a székelység egyik jelentős városa, e két város épített anyagába való nagymérvű szocializmuskori építészeti beavatkozás minden bizonnyal ugyanazon ok miatt zajlott le.
Éspedig azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben bontsa meg a városok ódon utcaszöveteit, melyek e városok hagyományos városközösségeit tartották össze. Az ily módon eredeti lakókörnyezetükből kiszakított, szerteköltöztetett lakóközösségeket a város helyét elfoglaló új lakótelepeken már könnyebben ellenőrizték és idegenítették el egymástól emígyen a hatóságok. A hagyományos, évszázadok alatt kialakult városi társadalmak, magyar városi társadalmak szétverésére, felhígítására, semlegesítésére kiválóan tudott szolgálni az időben ez az ajándéknak láttatott városrendezési beavatkozás mindkét város esetében. Dunaszerdahelyen egy egyedi építészeti megoldást hozott e szocializmus kori városgyalulás. Az óváros teljes lebontása után az egyedül árválkodó szerdahelyi Anjou-kori templomot lakótelepi panelházakkal bástyázták körül. A nyomasztó funkcionalista ölelés, amelybe bezárták az egyházi épületet, nemcsak annak elrejtésére szolgált, de arra is, hogy a templombejárattal szembeni lakások kényelméből a csehszlovák rendőrség besúgói megfigyelhessék és feljegyezhessék azok nevét, kik a templomban tartott szentmisén részt vettek. Ezen építészeti megoldás a Kárpát-medencében még az erdélyi Aranyosgyéresen is megfigyelhető, ám a panelházak olyan mérvű bilincse, mely Szerdahelyen nehezedik rá a templomra példátlan, mint ahogy azon városgyalulás is, mely e két fentebb említett, Magyarhon határain kívül eső, szinte tömbmagyarságú történelmi magyar tájegység jelentős városait érte.
Az, ami még külön megpaprikázza az erdélyi városok építészeti nyelvével szembeni magatartást ezen és az ehhez hasonló városbontásokon kívül, az az erdélyi városok hagyományos központja melletti román központ, román tér kiépítése. A román tér jelenségében kezd kibontakozni a román építészeti nyelv, mint reakció a magyar, illetve erdélyi építészeti nyelvre. Ennek egyik leglátványosabb példáját Kolozsvárott élheti meg a látogató. Korán, a húszas évek elején kezdték meg a román hatóságok az akkori Bocskai téren az Istenszülő elszenderedése ortodox katedrális kiépítését. A román székesegyház kiépítése által a tér a román hívőket és a román életet kezdte tömöríteni maga körül, miről a népnyelv román térré keresztelte. A bizánci jellegű, hatvan méter magasságot meghaladó karcsú bazilikával a Bocskai, mai nevén Avram Iancu tér a kolozsvári főtér ellensúlya lett. A gótikus Szent Mihály-templommal és Fadrusz János Mátyás király-szobrával díszelgő és pompás polgárházakkal körülvett főtér, mely a város évszázados központját képezi, mindig is a hagyományos kolozsvári magyar városközösség életterét képezte. Ezért a népnyelvben e tér a magyar előnevet nyerte el. A főtér magyar térként való felfogása a köznép tudatában nem alakult volna ki, ha a huszadik század húszas éveiben nem épül ki a román életet tömörítő Avram Iancu tér.
Az Istenszülő elszenderedése székesegyház hasonlóan, mint a Szent Mihály-templom is a néki otthont adó tér közepén helyezkedik el. Monumentalitása vitathatatlan. Úgyszintén mint a román népi hős Avram Iancu 1993-ban felállított szobráé, mely a székesegyház előtti elhelyezésével Mátyás szobrának a Szent Mihály-templom falánál való elhelyezését másolja. Az ihlet, mely a román fennhatóságnak sugallta e tér kialakítását, nyilvánvaló. Habár a monumentalitást a román hatóságok a tér kiépítésénél elérték, az nem párosul azon bájjal és kecsességgel, melyet a város mindenkori polgárainak szépérzéke, szép iránti igénye adott az évszázadok folyamán a magyar térként elnevezett majd’ évezredes főtérnek. A román tér, magyar tér elnevezéseket Kolozsvárott a népnyelv szülte. Nem hivatalosak, ám ebből is látszik, hogy a köznép mily találóan érti és értelmezi az építészet nyelvét.
Az új építészeti nyelv bevezetését az erdélyi települések anyagába az erdélyi fejedelmi központnak számító Gyulafehérvár érezhette meg elsősorban, mivel az erdélyi románság Gyulafehérvárott nyilvánította ki népakaratát, a Romániával való egyesülés szándékának kihirdetésével 1918-ban. A Regele Romaniei, tehát a Román Királyság az erdélyi oláhok e cselekedetéért nem maradt hálátlan a városnak. Így közvetlen a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház szomszédságában már 1921-ben lefektették az ortodox koronázási székesegyház alapjait, melyben 1922-ben I. Ferdinándot koronázták román királlyá. Eme építészeti cselekedet előrevetítette a többi erdélyi magyar és szász település román ortodox templomosítását. Ma Erdélyben barangolva már inkább azon lepődik meg az utazó, ha olyan falvat talál, melyben még nincs román ortodox templom, legyen az majdhogynem színprotestáns vagy -katolikus település. Az utóbbi huszonnyolc évben rohamosan nőttek ki Erdély falvaiban a román ortodox templomok, még abban az esetben is, ha nem is volt e szentegyházakra különösebb szükség. Erdélyi magyar faluban az is elegendő a templomépítéshez, ha csak egy román ortodox vallású család lakja. Az államegyház azonnal gondoskodik az ilyen család vallási igényeiről. Mivel a vadonatúj román ortodox templomok a telekviszonyok miatt és szabad építkezési terület híján a falvak szélére szorulnak, a hagyományos erdélyi építészeti nyelv, jelen esetben magyar építészeti nyelv, élesen elkülöníthető az új román építészeti nyelvtől.
Az erdélyi magyar falvak középkori településrendszert őriznek. Központjaikban nem egy esetben gótikus stílusú református vagy katolikus templommal. E falvak középkori eredetű utcaszövetének farkára ragasztott kupolás vasbeton templomok bármennyire is mutatnak ősi bizánci formát, érezhetően nem tartoznak a falu építészeti szerkezetén keresztül megnyilvánuló ősközösséghez, vallási ősközösséghez. Távolról jött építészeti nyelv szól általuk, mely tájidegen a katolicizmus, a reformáció és unitárius hitszónokok megbékélésének földjén.
Az utódállamok nemzeteinek építészet általi megnyilvánulása Felvidéken és Erdélyben zajlott le a leglátványosabban. Kárpátalján és Őrvidéken az államalkotó nemzet befolyása nem mutatkozott meg oly látványosan az építészetben. Kárpátalján az első világháborút követően Csehszlovákia terpeszkedett, majd rövid második világháború idei magyar hatalomátvétel után közel 45 évig a Szovjetunió. A csehszlovák hatalom különösebben nem nyúlt bele a kárpátaljai települések anyagába, mint ahogy a háború idei magyar sem. A Szovjetunió pedig teljesen más eszközöket alkalmazott a hatalom kinyilvánítására e vidéken, nem Munkács vagy Ungvár építészeti örökségével bajlódott. A magyarok jelenlétét e városban a Gulagra telepítésekkel, megfélemlítéssel, oktalan verésekkel, kitelepítésekkel nyirbálták meg, nem pedig a hagyományos magyar közösségeket összefogó épület- és utcastruktúra bontásával. Ezért maradt e városok épületanyaga és utcaszövete relatíve sértetlen.
Őrvidéken, miután 1920-ban Burgenland néven Ausztriához került, a kultúratisztelőbb osztrák sógoroknak halvány szándékukban sem állt a falvak és városok épületanyagába nyúlni. Mivel Őrvidék akkortájt is erőst német ajkú vidéknek számított, maguk az őrvidéki kisvárosok és azok magyarsága nem volt Ausztria számára akkora „veszélyeztető” tényező, mely miatt a karhatalomnak különösebben meg kellett volna nyilvánulnia építészetileg. Ezért inkább más módszerhez nyúltak, és e területen betiltották a magyar falvak viseleteit. A faluközösségek által viselt hagyományos ruha helyett polgári ruhát, sok esetben „edelweiss” csatos mellényeket, tiroli ihletésű ruhát, dirndlit, sramli zenét parancsolt Ausztria a magyar falusiakra. A magyar viselet, zene közösségfenntartó erejétől a Trianon utáni Ausztria hasonlóképp tartott, mint a szocializmus kori Csehszlovákia és Románia a városok utcaszöveteinek összetartó erejétől. Az őrvidéki kisvárosok éléskamráit jelentő falvak hagyományos magyar közösségi életének megbolygatása és az abból fakadó magyartudat-hígító hatás nemcsak a faluközösségekre, de minden bizonnyal a kisvárosok magyarságára is kihatott. Miként a város függ a vidéktől, akként a vidék a várostól. E kölcsönösség annál nagyobb érvényű, ha egy idegen ajkú nemzettől körülvett kisebbségben kell éljen egy nép. E kölcsönösségnek az osztrák sógorok is tudatában voltak. Ausztriában az őrvidéki települések épületanyagának megbolygatása halvány gondolatként sem merült föl, ezért máig megkímélt állapotukban pompáznak, ám a bennük élő magyar közösségek már nem annyira.
Hasonló kíméletes bánásmódban részesültek a délvidéki városok, Szabadka, Újvidék, Zenta épületállományai is. Történelmi óvárosaik viszonylag sértetlenek. Délvidék esetében úgyszintén, mint az Ausztriához került Őrvidék esetében, a városok épületanyaga azért kíméltetett meg, mert a városközösségeket, melyeket e városok falai hivatottak voltak őrizni, nem a falak, de maguk a közösségek megbolygatásával, megritkításával kísérelték meg szétmállasztani. A délszláv háborús tobzódások erre sajnos sokkalta tragikusabb esetekkel szolgáltak, mint Ausztria Trianon utáni kultúrháborúja az őrvidéki magyar élettel szemben. Először a második világháború végi délvidéki vérengzések, tehát a magyar és sváb lakosság partizánok általi legyilkolása, majd másodszor a kilencvenes évek délszláv háborúi okozták a magyarság megmaradt gerincének megroppanását e vidéken. A félelem és rettegés, mely a második világháború utáni népirtás által el lett hintve a megmaradt magyar lakosság tudatában, fokozatosan magától adta át e vidék településeit az államalkotó nemzet befolyásának. S ezt betetézendő a kilencvenes évek délszláv háborús pusztítása újonnan e városok ellátó falvait célozta meg, ami a város–falu, falu–város ausztriai egymásrautaltságának ismeretében e vidéken is megtette hatását. Habár azóta már a nemzetek, nemzetiségek megbékélésének útján halad Vajdaság, a városok falai, melyeket nagyrészt a tizenkilencedik századi magyar tudat emelt és melyek emígyen a magyar építészeti nyelvet dicsérik, már sokkalta haloványabban visszhangozzák építtetőik és építőik nyelvét.
A történelmi Magyarország építészetének városokon megmutatkozó harmonikus összhatásából fakadt azon kisebbrendűségi érzés, mely Csehszlovákiában Felvidék és Romániában Erdély, Partium és a Bánát legszebb városainak rombolását majd átépítését táplálta. Habár a volt Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, az Ausztriához tartozó Őrvidéken és a délszláv államtömörülésekhez tartozó Délvidéken a történelmi Magyarország építészetével szembeni kisebbrendűségi érzés nem ütötte fel a fejét, itt is élt a városok iránti nemzetbefolyási igény, mely viszont nem járt azon városrombolással, mely Csehszlovákiában és Romániában zajlott.
A huszadik század második felében Erdély és Felvidék városaiban a történelmi Magyarország építészeti nyelvezete ellen lezajlott háború oda vezetett, hogy megannyi e városok közül néhány évtized leforgása alatt elvesztette arculatát, hangulatát, eredetiségét, vagy abban erőst megcsonkult. Halványult vagy teljesen eltűnt bája és szépsége, melyre építő eleink évszázadokon át törekedtek, voltak azok akár magyarok, szászok, németek, székelyek, oláhok, tótok, szerbek, ruszinok, zsidók vagy görögök.