A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 33. száma.





Dr. Nagy István
a Földmûvelésügyi Minisztérium parlamenti államtitkára

Szemereyné Pataki Klaudia
Kecskemét megyei jogú város polgármestere

Takács Szabolcs Ferenc
a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára

Makk Attila
belsőépítész, grafikus


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




​Egy meccs háttere

Zsille Gábor: A Visztulától a Dunáig

Mostani témánk kiindulópontja egy focimérkőzés – de már megszokhattuk, hogy a lengyeleknél bizonyos meccsek messze túlmutatnak a sporton, és komoly nemzeti, történelmi sorskérdéseket érintenek. Más szavakkal: a sport olyan játék, melyet a lengyelek halálosan komolyan vesznek. Az augusztus másodikán Varsóban lejátszott találkozó is ilyen volt, a Legia Warszawa és a kazah Astana részvételével, a Bajnokok Ligája harmadik selejtezőkörében. A Legia megszokott otthonában, a Lengyel Hadsereg stadionban rendezett eseményen a hazai szurkolók hatalmas élőképpel, illetve drapériával emlékeztek meg a varsói felkelés hetvenharmadik évfordulójáról. Az élőkép egy piros-fehér nemzeti zászlót formált, fekete színű 1944 felirattal kiegészítve – úgy jött létre, hogy a lelátó egyik szektorában helyet foglaló nézők a megfelelő színű lapokat tartották a fejük fölé. A lelátó tetejéről pedig óriási drapériát engedtek le (alját a talajon rögzítették): a kép egy náci katonát ábrázolt, ahogy pisztolyt szorít egy kisgyerek halántékához. Alá pedig angolul azt írták: „A varsói felkelés során a németek 160 000 embert öltek meg, köztük gyerekek ezreit.” A világhálón nagyon sok fénykép és videófelvétel található erről, érdemes megnézni őket. A látvány túlzás nélkül sokkoló.
Mi a történelmi háttér? 1944 nyarán, augusztus elsején a földalatti szervezésű lengyel Honi Hadsereg felkelői támadást intéztek a megszálló német csapatok ellen. A várost keletről megközelítő Vörös Hadsereg ahelyett, hogy a lengyel felkelők segítségére sietett volna, megállt a Visztulánál, és tétlenül végignézte, hogy a nácik házról házra harcolva felszámolják az ellenállást, és földig rombolják a várost. A hatvanhárom napos felkelés során a nácik legalább 160 ezer lengyelt öltek meg, közülük hatvanezret kivégeztek. (Az áldozatok pontos számát nem tudni, a történészek csak becslésekre vállalkoznak, és a kétszázezer főt sem tartják kizártnak.) Érthető módon ez a tragédia mindmáig nagyon érzékenyen érinti a lengyel társadalmat – két nagy világháborús trauma él ma is a lelkükben: a katyni tömegmészárlás és a varsói felkelés. Ezért, hogy a lelátóról lelógatott drapéria szövegében a „németek” szó szerepel, és nem a „nácik”. Ám ezen nem érdemes csodálkoznunk, hiszen ez nem egy történész konferencián esett meg, hanem egy futballpályán, a hétköznapi emberek közegében és szóhasználatával. A német–lengyel viszony pedig hét és fél évtizeddel a világégés után is feszültségekkel teli, még a diplomácia szintjén is.
A mérkőzésen egyébként a lengyel csapat győzött, 1:0-ra. Igaz, ezzel nem sokra ment, mert egy héttel korábban, a kazahsztáni odavágón 3:1 arányú vereséget szenvedett, ezért összesítésben a kazahok jutottak tovább. Ám van itt még egy érdekes részlet. A drapériát és az élőképet a szurkolók az összecsapás előtt mutatták be, a kezdő sípszó előtt pedig a hangosbeszélő egyperces gyászszünetet hirdetett a varsói felkelés áldozatainak emlékére. A némának szánt főhajtás alatt a stadiont megtöltő tömeg énekelni kezdte a lengyel himnuszt. Ez nem része a hivatalos programnak, hiszen nemzetközi sporteseményeken csak a nemzeti válogatottak esetében szoktak himnuszt énekelni, klubcsapatoknál nem. Ennek ellenére a játékvezető türelmesen megvárta a zúgó himnusz végét: a játékosok már elfoglalták a helyüket a térfeleken, a partjelzők is az oldalvonal mellett álltak, és mégsem kezdődött a meccs. Csak a himnusz refrénjének végén. Ritka intelligens gesztus volt ez a dán bíró, Jakob Kehlet részéről. A Bajnokok Ligája mérkőzések, mint általában minden, a televízió által közvetített sportrendezvény, másodperc alapon zajlanak, a műsoridő, a reklámok és a jogdíjak függvényében. Nem kis összegekről van szó. Ebben a szigorúan szabályozott rendszerben tíz-tizenöt másodpercig várni egy éneklő tömegre: bátor cselekedet.
A lengyel szurkolók nem először adják látványos tanúbizonyságát annak, hogy fontosnak tartják a történelmi emlékezetet. Például tavaly októberben, az előző két bajnokság győztese, a Legia Warszawa és a Lech Poznan varsói mérkőzésén mindkét csapat szurkolótábora kihelyezett egy-egy magyar nyelvű(!) molinót, amellyel az ’56-os hősökre emlékeztek. Az egyik vásznon az állt: „Tisztelgünk az ’56-os hősök előtt.” A másikon pedig az: „Nemzetek barátsága – 1956. 06. 28. és 1956. 10. 23.” Az első, júniusi dátum a poznani munkásfelkelésre utal, amely szintén 1956-ban történt, és közismert tény, hogy a mi októberi forradalmunk kirobbantó eseménye, a Bem-szoborhoz történt felvonulás is a poznani felkelők iránti rokonszenvtüntetésnek indult. Amúgy azon a meccsen a Legia 2:1-re győzött, és az első góljukat a magyar állampolgárságú Nemanja Nikolics szerezte. A Lech Poznan csapatában pedig végig a pályán volt egy másik magyar válogatott focista, Kádár Tamás.
Ezekben az önfeledt, szikrázó nyári napokban is méltó röviden megemlékeznünk a varsói felkelés szörnyű drámájáról. Egy kiváló költőnő, Anna Swirszczynska (1909–1984) ápolónőként részt vett a harcokban, és a kevés túlélő közé tartozott. Harminc év elteltével megírta az emlékeit, Barikádot építettem címmel. Most ebből a megrázó kötetből ismertetek néhány részletet, saját fordításomban: „Megsiratjuk az órát, amikor minden elkezdődött, amikor az első lövés eldördült. Megsiratjuk a harc hatvanhárom nappalát és hatvanhárom éjét. És az órát, amikor minden véget ért. Amikor a helyre, ahol egymillió ember élt, beköltözött az egymillió ember utáni űr.” „Féltünk, míg barikádot építettünk az ostromtűz alatt. A kocsmáros, az ékszerész szeretője, a fodrász, megannyi gyáva. A cselédlány a földre bukott, miközben macskakövet cipelt, szörnyen féltünk, megannyi gyáva – a házmester, a piaci kofa, a nyugdíjas. A gyógyszerész a földre bukott, miközben egy vécéajtót vonszolt, még szörnyebben féltünk, a csempészlány, a varrónő, a villamosvezető, megannyi gyáva. Az intézeti fiú a földre bukott, miközben homokzsákot cipelt – akkor féltünk csak igazán. Bár senki nem adta parancsba, felépítettük a barikádot az ostromtűz alatt.” „A halott városon egy német tiszt vonul át, csizmája dübörög, visszhangzik. Belép egy halott házba, aminek ajtaja sincs, átlép a halottak küszöbön heverő testén. A zongorához lép, a billentyűkre csap. A betört ablakokon át a hangok a halott városra zúdulnak. A tiszt leül. Chopint játszik.” „Házról házra járnak a német katonák, felgyújtják a bombákat túlélt házakat. A néptelen városban, akár a világvége után, harsog a tűz. Tűztengernyi fény üt ki, vakító temetést rendez a hulláknak, nappal eltakarja a napot, éjjel átragyogja a felhőket. Örökre megsemmisít, s egy pillanatra a pusztulás pompáját adja.”