A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Mindenki és a másság

Somogyi Ferenc

A filmről egy mondatban: egy gyerek-ember fellázad a Rendszer ellen – itt az oktatásról van szó – és sikerrel a maga oldalára állít mindenkit. A Rendszert egy énektanár képviseli, olyan pedagógiai módszerekkel, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk szokásosnak. A film beharangozója szerint egy gátlástalan, sikerorientált tanár kap leckét éretlen tanítványaitól.
 A magyar pedagógustársadalom hiába kereste a filmben a tanári zsarnokoskodás megnyilvánulásait, ilyeneket nem talált. A legdurvább megjegyzés akkor csúszott ki a megalázott énektanár száján, amikor minden kórustag megtagadta az éneklést. „Rohadékok” – mondta, és megszégyenülve távozott a színpadról. Még ez az értékelés sem lépi át – tekintettel a kórus gaztettére – a pedagógusi jó ízlés határait. „A gátlástalan, sikerorientált tanár megszégyenülése a tiszta emberséget képviselő gyerek-emberekkel szemben”-i értelmezést tehát elvethetjük. Az Oscar-díj átvétele után itthon Deák Kristóf művész úr mentegetőzött, mondván: nem a tanártársadalom ellen készítette a filmjét.
Hát akkor ki ellen és kiért, hol kell látnunk a „szépet”?
A hollywoodi zsűri aligha értené ezt a mentegetőzést. Mi, magyarok értjük ugyan, de azért nincs könnyű dolgunk… Mert vajon melyik tanártársadalomtól kér elnézést a művész úr? Attól, amelyik évek óta Budapest utcáin tüntetget pontosan azért, és annak nevében, ami a legnagyobb gondját okozza: még több liberalizációt, vagy másként: még kevesebb tekintélyt az oktatásban-nevelésben! Ennek az öngyilkos követelőzésnek két forrását érdemes megnevezni, egyrészt a politikai heccelők táplálják, másrészt az a több évtizedes kontraszelekció, amelyik a tanártársadalmat sújtja. (Abban általános a közmegegyezés, hogy kívánatos lenne a férfi pedagógusok kb. ötven százalékos jelenléte az általános iskolákban. Van itt még több kontraszelekciós forrás is, de most ennyi is elég.) Vagy attól a kisebbségtől, aki pontosan látja: oktatás-nevelés tekintély nélkül elképzelhetetlen. A tekintély a pedagógus számára tartást, felelősséget, a diák számára vonatkoztatási támpontot, s az emelkedés lehetőségét jelenti. A kettő találkozásában jöhet létre a bizalom, minden Mester és Tanítvány viszony lényege.
A korszellem, melyben jelentős szerepet játszanak a hollywoodi feketemágusok, s a hazai képviselőik, kiemelkedő „eredményeket” ért el a gyermeknevelési stratégiák tönkretételében, a szülő és tanár viszony megrontásában. Ezen az alapon a diák-tanár viszonyt a filmművészet úgy mutathatja be, mint az élet ellentmondásokkal, paradoxonokkal telített „drámaiságát”. Higgyük el Deák rendező úrnak, hogy nem volt szándékában a magyar pedagógustársadalmat megbántani (sem a maguk alatt fát vágókat, se a tekintélyt nélkülözhetetlennek tartókat), de megbántotta. A Mindenki akarva, akaratlanul, tudva, tudatlanul a tekintélyrombolás filmje. Ha a tanártársadalomban maradt volna még szemernyi önbecsülés és méltóság, hogy megvédje hivatásának erkölcsi vonatkozásait, akkor fel kellett volna lépni ez ellen. Tiltakozásul elegendő lett volna néhány intellektuális plakát felmutatása is, pl. a varjú sosem fog sárgarigó módjára énekelni, vagy: olvastuk ám W. Golding Legyek Ura és Ö. von Horváth Istentelen ifjúság (kommunista fordításban: Hogyan lettem én néger) című művét stb. Nem nehéz megjósolni, ezúttal elmarad a tiltakozás.
A lázadó, kb. 9-10 éves főszereplő kislány egy You Tube-on világgá kiáltott interjúban elmeséli, hogy miről szól a film. Valahogy így: a gátlástalan tanárnő valójában Trump, a kórus pedig az amerikai nép. Ezzel a segítséggel a magyar szereposztást már valóban egy gyerek is el tudja végezni. A kislány javasolt értelmezésének forrásán aligha kell sokat töprengeni; az Oscar-díj átadása előtti feszült várakozás, az átvételt követő oldott légkör órái volt bizonyára ennek az értelmezésnek az ideje, az ötletgazdára is lehet elképzelésünk, s ő bizonyára nem a kisgyermekek köréből kerülne ki.
A madarak között akad néhány fajta, amelyik „saját fészkébe piszkít”. A magyar filmvilág „szabad madarai” – különösen, ha nemzetközi elismerést kapnak – parancsoló kényszert éreznek, hogy ezekkel a madárfajtákkal legyenek szolidárisak. Talán úgy tudják, hogy nem jöhetnének haza Berlinből, Cannes-ból, Hollywoodból, ha ennek a kényszernek nem tennének eleget! A „szakma” mindenképpen elvárja a „ha kell, ha nem kell” ürítést. A magyar nép pedig tehetetlenül tűri, egyesek szerint Mohács óta, mások szerint a kunbélák színrelépése után, megint mások a rosszul sikerült rendszerváltást nevezik meg fordulópontnak.
Egyes tollnokok még annak is hangot adnak, hogy tudomásul kell vennünk, ennek a művészeti ágnak ez a szellemi szabadság, pontosabban felelőtlenség az éltető közege. Itt a „szakma” guruinak (forgatókönyvírók, rendezők stb.) a félreértett szabadság nevében egyszerre lehet „másságot” és „egyenlőséget” kiáltani. Ebben a „szakmában” egy kis ízléstelen logikai, erkölcsi csúsztatásért nem mennek a szomszédba, rendesen bespájzoltak, hogy előállíthatóak legyenek az elgondolkodtató drámai helyzetek, a paradoxonok. S valóban, csaknem iparszerűen bele tudnak bújni a tömegeket napról-napra elkápráztató álarcaikba. Egy meggondolatlan, szimpátián alapuló gyermekbarátság bőven elégséges ok lehet a mindig elnyomónak tételezett Rendszer ellen való lázadásra. Ennyi lenne a „filmművészet” titka: egyenlőséget kiáltani a mássággal, másságot üvölteni az egyenlőséggel szemben. (Magyarul: tagadjuk meg a természet, a kultúra természetes sokszínűségét, organikus, esetenként hierarchikus rendjét.) Mert ugye mindenkinek más-más az énekhang-minősége, sőt, egy bizonyos szint alatt még kórusban sem szerencsés énekelni, főleg nem egy olyan beteg, zsákutcás civilizációban, ahol a versenyt ad absurdum az élet egyetlen rendezőelvének tekintik. Nehezíti a helyzetet, hogy a viselkedési és döntési sokféleségben (kooperáció, altruizmus, lemondás, önmegtagadás, illetve egoizmus, rivalizálás, agresszió, destrukció) az uralkodó ideológia (liberalizmus) szerint egyetlen meghatározó viselkedés van, az egoizmus. A Mindenkiben a főszereplő egoizmusa agresszióba, sőt destrukcióba csapott át. A vélt igazságtalanságért drágán fizetett mindenki, a tehetségtelenséggel való szolidaritás legyőzte a tanárnőt, legyőzte a jó hangú kórustagokat és egyáltalán a kórust, az egész Rendszert. Csak nem ez a társadalmi üzenete az Oscar-díjas filmnek?
S a film végén szólhatott a meseszép Bodzavirág-dal, szólót énekelt a kis lázadó főszereplő, s válaszolt a hibátlanul, karnagy nélkül éneklő kórus, az egyenlőség ismét visszatalált a másság világába. (Megjegyezzük: lehet, hogy ez a meseszép dal, s a filmben felcsendülő magyar népdalok voltak legnagyobb hatással a hollywoodi zsűri tagjaira.)
Egy kis segítséggel lehetne a Mindenkit úgy is értelmezni, hogy lázadás a liberális versenytársadalom ellen: legyen elég az életet megnyomorító és megszomorító abszolutizált versenyhisztériából… Milyen nagyszerű, világrengető lehetett volna Deák úr, ha az Oscar-szobrocska szorongatása közben erre a perverz liberális képtelenségre – az abszolutizált versenyről van szó – hívta volna fel néhány egyszerű mondattal a világ figyelmét. Még az sem zárható ki, hogy a hollywoodi zsűri tagok egyike-másika a verseny elleni lázadásként értelmezte a filmet. Nehéz elképzelni olyan jóízlésű embert – és ilyen bizonyára Kaliforniában is terem –, aki ne iszonyodna a hollywoodi cirkusztól, kivált az évenkénti díjátadó ripacskodástól. Az abszolutizált versennyel szembeni állásfoglalás megerősítése valóban eloszlatta volna a felmerülő vádat: ez a film a liberális kulturális közszellem újabb támadása a természetes tekintélyek ellen. A természetes tekintély sem abszolutizálható, de egy egészséges társadalomban sosem nélkülözhető. A magyar, az amerikai és legtöbb nyugati oktatási rendszer gondjai nem kis részben arra vezethetők vissza, hogy ott is egyenlőséget teremtett, ahol a természetes hierarchiának kellene lenni. Van olyan közgazdász, aki azért kapott – többek között – Nobel-díjat (K. Arrow-ról van szó) mert hitelesen érvelt amellett, hogy az oktatási rendszer legfontosabb feladata a diákság képesség szerinti sorba rendezése. Magyarországon gyakran szemtanúi lehetünk, hogy a tehetségtelen „másság” egyenlőséget követelve tüntet a természetes hierarchiák ellen, s ha elérte célját, akkor az egyenlőség talaján, ezer felé szakadva, nem győzi hangsúlyozni a másság fontosságát. És minden kezdődhet elölről… Ezen az úton valóban el lehetne jutni a lényeges különbséggel nem számoló világba, a liberális káoszba. Egyesek szerint a nyugati világ erre az útra felhúzta hétmérföldes csizmáját.
A budapesti utcákon az elmúlt években a „még több liberalizmust”, értsd: „másságot” és tekintélynélküliséget tudva, tudatlanul üvöltő pedagógusok Deák Kristóf filmje után talán elgondolkodhatnának (jaj) azon, hogy végig kell-e menni azon az úton, amelynek a végén „rohadéknak” fogják látni tanítványaikat és „rohadtnak” egész pedagógiai tevékenységüket.
S végül: a liberális filmes „szakma” ellentmondásain túl meghúzódik egy nagyobb gond is. A filmművészet első (az érintett önértékelése szerint egyben utolsó) csillagához, Ch. Chaplinhez kötődő történetet meditációs objektumként idézzük fel. Történt, hogy az idős, visszavonult mestert leánya meghívta a legújabb filmjének bemutatójára. A mester azzal utasította el a meghívást, hogy ő már mindent kihozott ebből a művészeti ágból, elképzelhetetlennek tartja, hogy bármi lényeges még elmondható lenne.
Magyarázat: Chaplin bizonyára azt érezte meg, hogy egy emberléptéket meghaladóan grandiózus, gyors, tömegszerű és technikai csalásokra építő mágia (értsd: film-áru) az emberek idomításához és tenyésztéséhez inkább hozzájárul, mint a művészet valamikori funkciójához, a katarzishoz.
 
 A szerző egyetemi docens, tanár-közgazdász