A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Megidézett régi, szép idők

Az Újpest korábbi világklasszis kapusa két hétre hazalátogatott

Július közepén email-t kaptam a következő szöveggel: „Chris fiam pályára lép Magyarországon, a siófoki strandfoci kupán, a Gyöngyösi Erőmű csapatában fog szerepelni. Emiatt július 27-én én is Magyarországra érkezem, és augusztus 6-ig maradok. Amellett, hogy kimegyek Chris meccseire, feltétlenül meglátogatom a kórházban fekvő Törőcsik Andrist és Schumann Petit. A programom eléggé zsúfolt lesz, mert több más, korábbi csapattársammal is találkozunk, meghívásom van Badacsonyba és Kaposvárra is, de nagyon jó volna, ha le tudnánk ülni mi is egy jót beszélgetni.” Egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, hiszen a feladó az Újpest 1979 óta Amerikában élő egykori válogatott kapusa, Tóth Zoltán volt. Sportrovatunkban ezúttal rendhagyó módon egy baráti találkozó krónikáját tárjuk olvasóink elé, amelyben szó esik egykori legendákról, a disszidálás okairól, az Újpest címeréről és bekapcsolódik a beszélgetésbe Chris, a családi kapushagyományokat tovább vivő legifjabb Tóth-gyermek is.

Tóth Zoltán pályafutása különös párhuzamot mutat a Ferencváros egykori legendájával, Varga Zoltánnal. Bár mindketten csupán néhány évet játszottak csapatukban, ráadásul akkori szóhasználattal élve disszidáltak, mégis legendává váltak. Ma sincs olyan idősebb szurkoló a Megyeri úti táborban, aki ne tudná azonnal, hogy ki volt a „Tóth Zoli”, és ne fájlalná nagyon, hogy annak idején a távozás mellett döntött. Emiatt talán ennyi év után is érdekes lehet, hogy a ragyogó tehetségű kapuvédő miért lépett le az Újpest 1979-es spanyolországi túráján?
1977-ben bemutatkozhattam az Újpest felnőtt csapatában, és nagyon jól ment a játék. Összeszedtem egy komoly sérülést a Rába ETO elleni bajnokin, amit a vezetők nem engedtek kipihenni. Máig hiszem, hogy ezen is múlt az 1978-as vb-szereplésem. Nem állíthatom, hogy én védtem volna az argentínai világbajnokságon, hiszen Mészáros Bubu és Gujdár Sanyi egyaránt remek kapusok voltak, ám abban biztos vagyok, hogy egészségesen be tudtam volna verekedni magam az utazó keretbe. Ehelyett a vb idején műtőasztalra kellett feküdnöm, majd a lábadozásom alatt senki nem volt kíváncsi rám a vezetőség részéről. Emiatt komoly tüske volt bennem, de ezen akkor még túlléptem. A következő évben megint jól ment a védés, jött az első válogatottságom, Tbilisziben, majd május végén egy olimpiai válogatott meccs Románia ellen. Itt nyertünk is, ám iszonyú igénybevétel volt számomra az a meccs. Két nappal később – amikor a bajnoki cím sorsa lényegében már eldőlt – következett egy Vasas-Újpest rangadó a Népstadionban. Borzalmas idegi fáradtságom miatt nem éreztem védésre alkalmas állapotban magam, ezért szerettem volna kimaradni a csapatból, ám erről hallani sem akartak a vezetők, felsőbb utasításra mégis én kerültem a kapuba. A több gólos vereségben persze én is benne voltam, mellesleg a két teljes szezon alatt, amelyet jórészt végigvédtem, mindössze ezen az egy meccsen voltam vesztes csapat tagja. Bár a bajnoki címet megszereztük, bennem nagyon eltört valami lelkileg. A sérülésem utáni lábadozásom idején való magamra hagyásom, valamint ez az eset egyaránt azt mutatták számomra, hogy nem vagyok fontos a vezetőknek. Ezért 1979 nyarán, a szokásos nyári spanyolországi túrán leléptem, akkori szóhasználattal élve disszidáltam. Bár sokan haragudtak ezért rám akkor, sőt, vannak, akik még most is máshogy néznek rám, hiszem, hogy Magyar Pista és az én disszidálásom is hozzájárult ahhoz, hogy röviddel később elkezdték legálisan Nyugatra engedni a magyar játékosokat, elsőként Fazekast és Bálintot.
Amerikában megtalálta a számítását, mert miközben hétszeres bajnok lett a helyi terembajnokságokban, hűséges feleséget és mérnöki végzettségéhez illő civil foglalkozást is talált. Így néhány év keleti parti élet után Kalifornia, közelebbről San Diego lett az otthona. Ma is ott él, olasz-amerikai feleségével. Három gyermekük már a kiröppenés határán vannak, igaz, unokával még nem ajándékozták meg szüleiket. Hiába a közel négy évtizednyi távollét, Tóth Zoltán ma is tökéletesen beszéli anyanyelvét, szíve magyar maradt.
Sok helyen jártam már a világban, idén például Jamaicában nyaraltunk a feleségemmel. De haza, Magyarországra teljesen más lélekkel jövök, ahogy Pest fölé ér a gép, mindig máshogy ver a szívem. Utoljára hat éve jártam itthon a bátyám születésnapja alkalmából, de még azóta is szembetűnő a fejlődés. Szépül az ország, és ami nekem, mint egykori futballistának külön öröm, épülnek, szépülnek a stadionok is.
Amint azt már előzetesen, a levelében is írta, igyekezett kihasználni az itthon töltött időt. Miután a siófoki strandfoci-kupa jelentette a fix programot, így a hétvégék kötöttek voltak, ám hétköznap jutott ideje sok minden másra is. A családtagok mellett barátait is meglátogatta, és nem felejtve a múltat – saját játékosmúltját –, számos program egykori klubjáról, illetve volt játékostársairól szólt.
Amint véglegessé vált, hogy Chris pályára tud lépni Magyarországon, és én is haza tudok utazni, egyértelmű volt, hogy elmegyek a temetőbe és a kórházba is. Amikor 2014-ben drámai hirtelenséggel meghalt a Fekusz (Fekete László az Újpest korábbi, ezüstcipős csatára, Tóth Zoltán egykori csapattársa – K.A.), borzalmas érzések kerítettek hatalmukba, hiszen lényegében egykorúak voltunk. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy neki vajon mennyi lehet hátra... A temetésére nem tudtam hazajönni, most viszont első utam a temetőbe vezetett, Fekusz sírjához, de vittem virágot Szusza Ferenc, Bene Ferenc és Várhidi Pál nyughelyére is. Mivel odaát, Amerikában is olvastam, hogy két korábbi csapattársam, Törőcsik Andris és Schumann Péter mennyire rossz állapotban vannak, az ő látogatásukat is előre elterveztem. Be is jutottam hozzájuk, de amíg Kesénél az állapota miatt nem tudtam sok időt eltölteni, addig Schumann Petivel sikerült nagyon jót beszélgetni. Bár nem mutatta, azért nem nehéz elképzelni, hogy egykori pengés focistaként milyen szörnyű lehet neki lábak nélkül élni... Petinek az édesapja, Jani bácsi ifista koromban az edzőm volt, sokat köszönhettem neki, így duplán is örülök, hogy sikerült összehozni ezt a látogatást. Újpesten, Sarlós Bandi kocsmájában is összejött egy nagyobb társaság, Bandin és rajtam kívül Tóth Andris, Dunai III Ede, Tóth Jokka, Hegyi Gyula, Hegyesi Gábor és a legendás Zsengellér Gyula fia, Zsolt is ott volt az asztalnál. Felidéztük a régi szép időket. Hogy ennyi sok helyre eljutottam, azért Kaposváron élő barátomat, Zatykó Jenőt illeti köszönet. Napokon keresztül fuvarozott a saját autójával, hogy minden tervezett helyszínre eljussak.
Tóth Zoltán arra is módot talált, hogy kimenjen egykori sikerei színhelyére, a Megyeri úti pályára. Bár sok minden megváltozott azóta, hogy ő ezen a pályán játszott, azért a sok-sok szép emlék ismét előjött. És nem hagyta szó nélkül napjaink legnagyobb visszhangot kiváltó ügyét, a címerváltoztatás ügyét sem.
Megyeri úti látogatásom alkalmával sikerült bejutni a centerpályára is, sőt, a kispadra is leülhettem. Különleges élmény volt, hiszen minden más már ahhoz képest, amikor még itt játszottam én is, modern, nagyon szép stadionja van korábbi csapatomnak. Kíváncsian várom a bajnoki szereplést, és úgyszintén kíváncsian várom, mi lesz a végkifejlet a címer-ügyben. Nagyon örülnék, ha visszakapná a csapat az eredeti címerét. Nem ismerem a tulajdonos döntésének hátterét, okait, de az biztos, hogy a múltat, egy csapat hagyományait nagyon kell tisztelni. Meg lehet nézni, hogy Angliában például lassan egyik nagy múltú csapat sincs már angol kézen, ám fel sem vetődött, hogy egy-egy klub jelképeit – például a címerét, vagy a színét – meg akarná változtatni bármelyik klub tulajdonosa. Szerintem ebben az Újpest belga vezérének is visszavonulót kellene fújnia.
Miközben beszélgetünk, Tóth Zoltán lelkesen mutatja gazdag fényképalbumát telefonján. A képek döntő többsége családjáról készült, feleségére és három gyermekére egyaránt nagyon büszke. A családi anekdoták felelevenítése közben ismét a futballra terelődik a szó. Mint kiderült, felesége önmaga biztosan nem nézne meg egyetlen meccset sem, ám mivel egykor a férje, ma pedig a fia híres kapus, így azért olykor-olykor mégiscsak együtt nézik a futballt. De a hamisítatlan meccsnézések San Diego-ban úgy zajlanak, hogy összejönnek az egykor idehaza együtt játszó, ma már kint élő barátok, Mészáros Zoltán, Mokalisz Károly és Tóth Zoltán. Olykor csatlakozik hozzájuk az Amerikában Juli Veee „művésznéven” ismertté vált Visnyei Gyula is. Együtt tapsolnak Tóth fiának, a kitűnő kapuserényeket csillogtató Chrisnek, aki immár többszörös bajnok, és az MVP címet is elnyerte az észak-amerikai terembajnokságban, emellett oszlopos tagja az Egyesült Államok strandlabdarúgó-válogatottjának is.
Érzékelhető, hogy Tóth Zoltán Chris fotóit mutatja a legbüszkébben, hiszen a fiatal kapus immár a harmadik nemzedék a családban, akiből hálóőr lett.
Fiam immáron több éve a San Diego Sockers első számú kapusa. Produkált egy 48 meccses győzelmi szériát, ami abszolút rekord, emellett volt egy idény, amelyben övé volt a legalacsonyabb kapottgól-átlag. Az USA strandfoci-válogatottjával több világbajnokságon is szerepelt, többnyire kezdőkapusként. Chris egyébként nem csak játékos, de 12-14 éves gyerekeket edz is, már most megvan a vonatkozó végzettsége. Elfogultság nélkül állítom, hogy nagyon jó kapusedző. Alig várom már az unokámat, biztosan jó kapus lesz belőle is.
Végefelé járunk beszélgetésünknek, amikor befut Gyöngyösről az Erőmű csapatát szállító busz, fedélzetén Chrisszel. A bemutatkozást követően vele is váltunk néhány szót, kihagyhatatlan a tetemre hívás, hogy vajon egy 28 éves fiatalember számára mit jelent az édesapja nyomdokaiba lépni?
Életkorom miatt élőben nem láttam védeni aput, csak a felvételekről, illetve a szurkolóktól hallottam, hogy milyen kitűnő kapus volt. Természetesen ő a példaképem, és ismerem a családi legendáriumot, miszerint apai nagypapám, Tóth György annak idején nem csupán élvonalbeli, de válogatott kapus is volt. Nagyon sokat tanultam aputól, lényegében minden értelemben tőle kaptam meg az alapokat. Örülök és jó érzés, ha büszke rám, nekem pedig komoly kihívás, hogy sikerüljön túlszárnyalnom őt. Ez nem lesz könnyű, hiszen Magyarországon is él a nimbusza, San Diego-ban pedig tiszteletére visszavonultatták az 1-es számú mezt, amelyben védett. Nem kis feladat tehát a nyomdokaiba lépni.
Mint kiderült, az édesapának is van egy titkos álma. Pontosabban nem is olyan titkos, hiszen velünk is megosztotta. Szeretné, ha egyszer Chris Magyarországra szerződne, mert ezzel az első olyan kapusdinasztia lenne az övék, ahol a nagyapa, az apa és az unoka is pályára lép a magyar élvonalban. Ennek meg lehet az esélye, hiszen Chris is elárulta: nyitott egy esetleges magyarországi kalandra.
Profi kapus vagyok, s mint ilyen, természetesen nyitott minden lehetőségre. Eddig még nem kaptam ajánlatot Magyarországról, így a kérdés csak elméleti, hogy mit feleltem volna rá. Azonban egyértelmű, hogy ha megfelelő lehetőség kínálkozna, akkor belevágnék, hiszen engem is vonz annak lehetősége, hogy nagy pályán, ráadásul a magyar bajnokságban is letegyem a névjegyem. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen San Diego-ban kitűnően érzem magam. Ahogy apu már említette, a védés mellett edzősködöm is a kicsik mellett, így a futball már most is kitölti az életem. Emellett jövőre a tervek szerint az MLS-ben is indít csapatot a San Diego, így ha Magyarországon nem, akkor itt lesz lehetőségem nagy pályán is védeni.
Időnk lejár, elbúcsúzunk egymástól, hiszen Tóth Zoltán és fia készül Visegrádra, ahol Chris 28. születésnapját ünneplik. Az egykori újpesti legenda tekintete elfátyolosodik arra a kérdésre, miszerint hogy érezte magát itthon. Hosszú ideig nem szól, majd búcsúzóul kiböki: legközelebb biztosan nem vár hat évig, hogy újra hazalátogasson.

Kovács Attila