A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 42. száma.





Sör, motor, Luther
Reformáció 500

Menyhárt József
Felvidékre nem migránsokként érkeztünk

Életrajz egy 31 éves fiatalemberről


Mocsai Lajos
A magyar sportkultúra felélesztése a cél




MEGJELENT

a HAVI MAGYAR FÓRUM

10. száma.




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Működnek a régi reflexek?

Kiss István Béla

Ahogy várható volt, elutasította az Európai Bizottság a magyar és szlovák, a kvótáról szóló döntést megtámadó keresetet. (Ennek valószínűleg még az ellenzéki pártok szavazóbázisának egy jelentős része sem túlságosan örvend.) Az erről szóló sajtótájékoztatón, amelyet a külügyminiszter és az igazságügyi miniszter tartottak, megütötte a fülem az egyik ellenzéki újságíró kérdése, amely valahogy úgy hangzott: nem tart-e a magyar kormány attól, hogy ha ellenszegül a bizottság határozatának, akkor ezzel precedenst teremt, hogy a jogkövető magatartást mások is mellőzzék. Nehéz ebből nem asszociálni arra a bizonyos forró őszre, amellyel némely radikális ellenzékiek fenyegetőznek, miközben például a DK ezt is a kormányra fogja, pedig a polgári engedetlenséget nem annyira a kormányok szokták meghirdetni. A lóláb persze kilóg: az, hogy a kormány nem fogadja el a döntést, a rendbontást tervező ellenzékiek számára kiváló alkalomnak látszik, hogy az általuk teremtendő felfordulást megpróbálják legalizálni. Pedig nem ártana, ha tudomásul vennék az alapvető különbséget a kétféle magatartás között. Amikor Orbán Viktor kijelentette, hogy nálunk a moszkovitákból lettek a brüsszeliták, ezt az ellenzéki oldalon többen úgy próbálták meg kiforgatni, hogy a miniszterelnök egyenlőségi jelet tesz Moszkva és Brüsszel közé. („Felségsértés!”) Pedig éppen, hogy ők fájlalják legjobban azt a hiányzó egyenlőségi jelet, mert jobban örülnének egy olyan feltétel nélküli támogatásnak és az „ellenforradalmi” vagyis nemzeti erők olyan megregulázásának, amelyben, mint politikai elitet, a szovjethatalom részesítette őket, illetve elődeiket. Egy nemzeti parlament által hozott törvényeket akkor is be kell tartania egy állampolgárnak, ha történetesen rossz törvények. Abban kell bíznia, hogy egy másik, a szabad választások keretében hatalomra kerülő parlament megváltoztatja. Ha nem tanúsít törvénytisztelő, jogkövető magatartást, komoly szankciókra számíthat. Nagyon helyesen. Ezzel szemben az unió jogi instanciái által foganatosított ajánlások vagy akár döntések elfogadása, határozatok betartása, betartatása terén más a helyzet. Még akkor is, ha be nem tartásuk esetén ezeket is szankciók követik, mert már nincs lehetőség jogorvoslatra (jelen esetben még van). A kötelességszegési eljárás, amely az EU országaival szemben sokkal gyakoribb, mint ahogy a magyarországi ellenzék ezt feltünteti, az ország járandóságainak, felzárkóztatást szolgáló pénzének megvonása, amely ráadásul éppen az EU alapító okiratával való, szembemenést jelentené, vagy akár a hetedik cikkely („az atombomba”), a szavazati jog megvonása: mindezek az államok közötti önkéntes társulás adminisztratív intézkedései. Amelyek ráadásul a nemzeti szuverenitást nem írhatják felül, még ha mindenféle jogi csűrcsavarral kísérletet tesznek is erre. Ha ezek a szankciók elviselhetetlenné teszik egy ország helyzetét, a kormánya dönthet úgy, mit Angliáé: felmondja a társulást, kilép az unióból. Ismét Orbán Viktor mondásaira hivatkozva: ha megfordul az, amivel belépésünk melletti állásfoglalását indokolta („több az előnye, mint a hátránya”), akkor érvénybe lép egy másik állítása: „van élet az EU-n kívül is.” (Természetesen újabb népszavazás nélkül a kiléptetéshez egyik kormánynak sincs joga, hiszen a belépést is referendum előzte meg. Erre is utalt a minap a miniszterelnök.) Nota bene: a kizárásra azért is nincs precedens, mert egyáltalán nem lehet biztosan tudni, hogy ezzel a kilépő ország veszít-e többet, vagy az EU, illetve ennek politikai vezetése. Csakhogy mi nem kilépni akarunk az EU-ból, hanem megreformálni. Az EU országainak más, hasonló értékrendű politikai erői segítségével. El szeretnénk érni, hogy szakmai döntések helyett ne szakmainak álcázott politikai döntések szülessenek, sem a politikai nyilatkozatokban, sem a joggyakorlásban ne érvényesüljön a kettős mérce, szűnjenek meg az olyan sunyiságok, hogy egy érvényben lévő rendelkezést (schengeni egyezmény) nem vonnak vissza deklaráltan, hanem azt preferálják, aki megszegi, és azt büntetik, aki betartja. És végül természetesen ne kormányozhassa az EU-t egy olyan politikai elit, amely a kollaboráns elitek hagyományait követve, az EU-n kívüli érdekek zsoldjában állva egy földész lakóinak életét, életformáját, biztonságát, jövőjét fenyegeti. Amikor ’56-ban a varsói szerződésből kiléptünk, természetesen rögtön feldübörögtek a „testvéri tankok”, hogy megbüntessenek minket, vakmerőket. Ilyesmi ma még akkor sem következne be, ha a NATO-ból lépnénk ki, amire egyelőre semmi okunk. Elképzelhető, hogy ez nincs ínyére a posztkommunistáknak. Az EU és a NATO viszont minden hibája ellenére jogállamok szövetsége, illetve jogállamok által létrehozott katonai tömb. Még akkor is, ha bizonyos hierarchia érvényesül benne, akár az EU-ban. Amelynek most a gazdaságilag legerősebb országa és a vele szorosan összefonódó adminisztráció egy erős és erőszakos háttérhatalom forgatókönyvét végrehajtva próbálja rákényszeríteni akaratát, mindenféle zsaroló potenciált bedobva, a keleti, nemzeti szuverenitásukhoz legjobban ragaszkodó posztszovjet EU-országokra. Annak azonban rendkívül kicsi az esélye, hogy ez az erőszak fegyveres, katonai erőszakká váljon. Ne is reménykedjenek azok a hazaárulók, akik régi reflexeik alapján akkor érzik leginkább biztonságban magukat, ha a háttérben (külföldön) ilyen „tettre kész” támogatókat is maguk mögött tudhatnak.