A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




ÉRTÉK ÉS MÉRTÉK

Orbán Viktor ünnepi beszéde az 1956. évi forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján

Tisztelettel köszöntöm az ’56-os forradalom és szabadságharc hõsei elõtt fejüket meghajtó magyarokat. Köszöntöm Önöket szerte a világban, Torontótól Párizson át Dunaszerdahelyig és Munkácstól Szabadkán át Székelyföldig. Köszöntöm azokat, akik itt, a nemzet fõvárosában ünnepelnek, és azokat is, akik a képernyõ elõtt, otthon vannak velünk. Azokat köszöntöm, akik átérzik, hogy mi, magyarok a szabadság népe, egy különleges szabadságnemzet vagyunk. Eshet esõ, fújhat metszõ szél, jöhet könnygáz vagy lovasroham, mi összegyűlünk, mert éljünk bárhol is a világon, ma emlékezni akarunk. Méltó és igazságos. Emlékezni akarunk arra a csodálatos októberi napra, amikor egy nép azt mondta: elég volt, s megremegtek a kommunista világrendszer tartópillérei. Emlékezni akarunk a pillanatra, amely örökké élni fog a világ szabad nemzeteinek emlékezetében.
A haza természeti és szellemi valóság. A szovjet uralom azonban egy történelem nélküli térbe taszított bennünket, meg akarta semmisíteni a múltunkat és a kultúránkat is. A fizikai és szellemi terror megismétlõdése ellen a nemzeti emlékezet a legerõsebb fegyver. Ezért jöttünk ma éppen ide. A mellettünk álló épület a nyilasok fõhadiszállása, majd a kommunista pártállami terror székhelye volt. Elõbb a nemzeti-, aztán a nemzetközi szocialisták fészkelték be magukat ide. Itt tartották fogva, és kínozták azokat, akiktõl a legjobban féltek, és akiket ezért a legjobban gyűlöltek. 2002-ben pengefallal kimetszettük térbõl és idõbõl, mementóvá emeltük, és egy múzeumot helyeztünk ide, Budapest, Magyarország és Európa szívébe. Emlékeztesse mindig a világot, hogy a magyarok szabadságvágyát nem lehet megfojtani. Azért állítottuk ide, hogy bennünket is figyelmeztessen: ha elvész a szabadság, ha elvész a nemzeti függetlenség, mi magunk is elveszünk. Arra int minket, hogy nekünk a szabadságot sosem adják ingyen. Mindig meg kell küzdenünk érte. Jöjjenek a labancok, a muszkák, a németek vagy a szovjetek, öltsenek nyilaskeresztes vagy kommunista gúnyát, a saját szabadságunkat mindig nekünk kell megvédenünk. Más sohasem fogja. Mi megszoktuk: mifelénk a felszabadítás egy újabb megszállás kezdete. Szerencsés az a nép, amelynek a kellõ pillanatban, a sorsdöntõ órákban vannak lányai és fiai, akik készen állnak a haza védelmére. Mert Európának ebben a szegletében rendre eljönnek azok az idõk, amikor a hazaszeretetrõl nem elég szépen beszélni, van, amikor a hazát tényleg meg kell védeni.
Ma azokra emlékezünk, akik egy nap arra ébredtek, hogy már mindent elvettek tõlük, amiért érdemes lett volna nemhogy meghalni, de élni is. Nemcsak azt vették el tõlük, ami volt, hanem azt is, ami lehetett volna. Szíven ütötte õket a rémület, ha ez így megy tovább, akkor örökre elveszítik Magyarországot. És akkor a szakadék szélén, az ezeréves haza és a magyar világ szétporladásának küszöbén állva fellázadtak. 1956-ban az a csodálatos ország bontakozott ki az elnyomás félhomályából, amire mindig is vágytunk. Felvillant elõttünk, hogy lehetséges, létezhet olyan Magyarország, amelynek szebbik énünk adja az ácsolatát. A forradalom nemzeti forradalom volt. A gyárakban dolgozókról egy csapásra kiderült, hogy nem nemzetközi proletárok, hanem magyar munkások. És erre a pillanatra mindig emlékezni fogunk, amíg egyetlen magyar is él a Földön. Tegyünk egy kitérõt, s valljuk be: mi nemcsak emlékezünk, de nem is felejtünk. Azokat sem felejtjük el, akik velünk szemben álltak. Szokás vádolni bennünket, hogy mi nem tudunk megbocsátani. De valójában õk képtelenek megbocsátani nekünk mindazt, amit a majd félszáz év alatt ellenünk elkövettek.
A nyugatiak, ha csodálták is a magyar forradalmat, nem értették. Nem értették az erõt, amely bennünk dolgozik. Nem értették, miért harcolunk olyan túlerõvel szemben, amelyet emberi számítás szerint aligha gyõzhetünk le. Nem értették, hogy azért küzdünk, mert a végsõkig ragaszkodunk a saját kultúránkhoz és életformánkhoz, és nem akarunk föloldódni senkinek az olvasztótégelyében. Azt akarjuk, hogy tiszteljék azt, akik és amik vagyunk. Ezer éven át õriztük Európa határait, és küzdöttünk a nemzeti önállóságunkért. Bátor és harcos nemzet vagyunk, amely jól tudja, akit nem tisztelnek, azt megvetik. Azért nem értenek bennünket Brüsszelben ma sem, mert már akkor sem értettek.
Nemcsak a Terror Háza Múzeum mellett, de a világ egyik legszebb sugárútján is állunk. Itt magasodik elõttünk hamisítatlan valójában az a szépség és nagyság, amire a mi nemzetünk képes. Itt sorakoznak az Andrássy úti paloták, arra a Hõsök tere, amott pedig az Operaház és a Lánchíd. Egy örökség, egy lenyűgözõ örökség, amely mindannyiunkat kötelez. Régi tereink nem díszletek, hogy csodálkozva tébláboljunk közöttük. Mércék ezek és mérõeszközök, jelek és figyelmeztetések. Egy nemzet, amely ilyen csúcsokra jutott, mint mi – s nem is egyszer –, kevesebbel nem érheti be. Ma sem érhetjük be kevesebbel. Voltak idõszakok, amikor egy birodalmat kellett irányítanunk. Volt olyan is – nemegyszer –, amikor az ellenség pusztítása után kellett újjáépíteni és újjászervezni a feldúlt hazát. És nem bújtunk el sem a felelõsség, sem a munka, sem a Jóisten akarata elõl, vállaltuk, amit vállalni kellett. Voltak, akik a harcmezõn álltak helyt, és voltak, akik szellemi teljesítményükkel biztosították helyünket a nemzetek sorában. Ma azt a napot ünnepeljük, amikor sok millió magyar egyszerre ismét ráébredt, bár különbözõ életeket élünk, mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. Ma arra a pillanatra emlékezünk, amikor a bíboros és az esztergályos, a filozófusok és a pesti srácok, a fõherceg és a szovjet partizánból lett hadügyminiszter ugyanazt akarták. Ma arra az érintésre emlékezünk, amely áthatolt az elszakított nemzetrészeket elválasztó falakon, és átjárta az erdélyi diákgyűléseket vagy a szamosújvári börtön celláit. Mansfeld Péter, Wittner Mária, Dózsa László, Szabó János, Pongrátz Gergely, Nagy Imre, Mindszenty József. Õket nézzük, de egy nemzetet látunk.
Az emlékezés segít, hogy farkasszemet nézzünk mai életünk igazságával is. Az igazság az, hogy a kommunizmus után harminc évvel ismét van olyan világerõ, amely az európai nemzeteket egyszínűvé és egyenállagúvá akarja gyúrni. Mint minden európai kultúrnemzetnek, úgy nekünk, magyaroknak is mindig volt saját elképzelésünk Magyarországról. Egy látomás a szabadságról, a civilizációról, egy látomás arról, hogyan kell embernek lenni és ember módjára élni. Mindig is így építettük újjá Magyarországot, miután megszabadultunk az éppen aktuális elnyomóinktól. Így volt akkor is, miután ledöntöttük a kommunizmust, és hazaküldtük a szovjeteket. Az igazság az, hogy most, három évtized után újra veszély fenyegeti mindazt, amit Magyarországról és a magyar élet rendjérõl gondolunk. Az igazság az, hogy a szabadság 1990-es kivívása után most újra történelmünk fordulópontjához érkeztünk. Hinni akartuk, hogy a régi bajok már nem térhetnek vissza. Hinni akartuk, hogy a kommunisták hagymázas álma, hogy magyarok helyett homo Sovieticust faragjanak belõlünk, soha többet nem jöhet elõ. És most itt állunk, és elképedve látjuk, hogy a globalizmus erõi feszegetik az ajtónkat, s azon dolgoznak, hogy magyarok helyett homo Brüsselicusszá gyúrjanak bennünket. Hinni akartunk abban, hogy soha többé nem lesz dolgunk olyan politikai, gazdasági és szellemi erõkkel, amelyek el akarják vágni nemzeti gyökereinket. Hinni akartunk abban is, hogy Európában nem ütheti fel a fejét terror és erõszak.
Nem így történt. Európát elvakították hajdani sikerei, s úgy szorult vissza a világszínpadon, hogy észre sem vette. Világszereprõl álmodozott, s ma már a szomszédjai is alig törõdnek vele, és a saját háza táján is alig tud rendet tartani. Ennek belátása helyett bosszúhadjáratokat indítottak azok ellen, akik a szellemi önfeladás és a nihilizmus veszélyeire figyelmeztettek. Vaskalaposnak bélyegezték azokat, akik szerint Európának fizikailag is védhetõ külsõ határokra van szüksége. Rasszistának bélyegezték azokat, akik szerint a bevándorlás veszélyt jelent a kultúránkra. Kirekesztõnek bélyegezték azokat, akik a kereszténység védelmében szót emeltek. Homofóbnak bélyegezték azokat, akik kiálltak a család védelme mellett. Nácinak bélyegezték azokat, akik szerint Európa a nemzetek szövetsége. És végül fantasztának bélyegezték azokat, akik letértek a brüsszeli gazdaságpolitika ingoványba vezetõ útjáról. Kevesen éltük túl ezeket a büntetõhadjáratokat. Ez a gõg vezette bele Európát abba a gazdasági, politikai és szellemi zűrzavarba, amelybõl ma minden ország menekülni akar. Ez az igazság, amellyel ma szembesülnünk kell. Kitérõ. Úgy tűnik, arrafelé nem ismerik Szent István királyunk legfontosabb intelmét. „Semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gõg és a gyűlölség.”
Az európai emberek – köztük mi is – torkig lettünk azzal, hogy a globalizációt ellenállhatatlan erõként fogadtassák el velünk. Elegünk lett, hogy azt verik éjjel-nappal a fejünkbe, hogy semmit sem tehetünk, tűrnünk, alkalmazkodnunk és meghajolnunk kell. Mi azért akartuk és akarjuk ma is az Európai Uniót, hogy legyen biztosíték és eszköz, amellyel az európai nemzetek megvédik a civilizációról alkotott közös gondolataikat. A valóságban azonban sebezhetõbbekké tettük magunkat, mint voltunk. Minden válsághelyzetben Európát kiáltanak, mintha varázsszó lenne, ami önmagában képes fordítani a sorsunkon. Európa vakvágányra futott. Mi, magyarok tudjuk, miért. Ilyenkor, október 23-án látjuk a legvilágosabban. A 20. században katonai birodalmak okozták a bajt, most a globalizáció farvizén pénzügyi birodalmak emelkedtek fel. Nincsenek határaik, de van világmédiájuk, és vannak tízezerszám megvásárolt embereik. Nincs szilárd szerkezetük, de van kiterjedt hálózatuk. Gyorsak, erõsek és brutálisak. Ez a pénzügyi spekuláns birodalom foglyul ejtette Brüsszelt és jó néhány tagállamát is. Amíg nem nyeri vissza szuverenitását, addig Európa kormánykerekét sem lehet a helyes irányba fordítani. Ez a birodalom hozta nyakunkra az újabb kori népvándorlást is, a migránsok millióit és az új bevándorlók invázióját. Õk dolgozták ki azt a tervet, amellyel Európát kevert földrésszé akarják alakítani. Már csak mi állunk ellen. Oda jutottunk, hogy Közép-Európa maradt az utolsó európai migránsmentes övezet. Ezért van az, hogy az Európa jövõjéért folyó küzdelem éppen ide összpontosul.
Mi, magyarok voltunk azok, akik megtörtük a hallgatás jegét. Mi vagyunk azok, akik megneveztük az erõket, amelyek el akarják vágni Európát nemzeti gyökereitõl. Felhoztuk a fényre, elõbb nemzeti, majd nemzetközi összefogást hirdettünk ellenük. Nem tehettünk másként. A félhomály és a rejtett háború nem a mi világunk. Azt mi sohasem nyerhetjük meg. Sötétben az ellenfeleink vannak túlerõben. Csak nyílt sisakos küzdelemben, világos és egyenes beszéddel van esélyünk arra, hogy a határainkat megvédjük, a népvándorlást megállítsuk, és nemzeti identitásunkat megõrizzük. Ha magyar Magyarországot és európai Európát akarunk, akkor arról nyíltan kell beszélnünk. És nem elég beszélni, harcolnunk is kell. Ahogy mindig is tettük, ha a szabadságunkról és a függetlenségünkrõl volt szó.
Ma minden választás sorsdöntõ Európában. Az volt az osztrák, a német, a cseh, és az lesz jövõre az olasz és a magyar is. Most dõl el, Európa népei visszaveszik-e saját nemzeti életük irányítását, visszaveszik-e a gazdasági elitekkel összefonódott európai bürokratáktól. Minden téren, a politikában, a gazdaságban, a szellemi életben és mindenekelõtt a kultúrában mély változásokat kell elérnünk. Most dõl el, sikerül-e visszahoznunk a régi, multikulturalizmus elõtti, nagyszerű Európánkat. Biztonságos, méltányos, polgári, keresztény és szabad Európát akarunk.
Még mindig sokan gondolják azt, hogy ez lehetetlen, de mi csak gondoljunk 1956-ra. Hányan hitték volna október 23-án reggel, munkába menet a villamoson, hogy estére a Sztálin-szobor helyén már csak két csizma marad? Hányan hitték volna, hogyha kell, akkor még a gyerekemberek is fegyvert fognak? Örkény írja a pesti polgári lakásba bekopogó kisfiúról: „Néni, kérem, ha szépen megtörlöm a lábam, szabad kilõnöm az ablakon?” És hányan hitték 1988-ban, hogy a kommunizmust egy éven belül megrogyasztjuk, rászámolunk és leléptetjük, a szovjet csapatokat pedig kiparancsoljuk az országból? És hányan hitték 2010 elõtt, hogy hamarosan új, nemzeti alapokon álló, keresztény kultúrájú és családjainkat megvédeni képes alkotmányunk lesz? Azt mondták, lehetetlen. Azt mondták, lehetetlen az IMF-et hazaküldeni. Azt mondták, lehetetlen a bankokat elszámoltatni. Lehetetlen a multikat megadóztatni, lehetetlen a rezsit csökkenteni. Azt mondták, lehetetlen mindenkinek munkát adni, hogy lehetetlen a népvándorlással szembeszegülni, és hogy lehetetlen a migránsok invázióját a határainknál kerítéssel megállítani.
Egyszer sem mondhattam Önöknek azt, hogy biztosan sikerülni fog. Az életben az ilyesmire nincs garancia. Egy dolog azonban bizonyos volt: ha meg sem próbáljuk, akkor nem is sikerülhet. Valamennyi esély mindig van. 1956-ban megmentettük a nemzet becsületét, 1990-ben visszavettük a szabadságunkat, 2010-ben pedig a nemzetegyesítés útjára léptünk. Nekünk senki sem mondhatja, hogy lehetetlen. Mi tudjuk, hogy a népvándorlást meg lehet állítani, a globalizációt féken lehet tartani, Brüsszelt meg lehet zabolázni, a pénzügyi spekuláns tervét meg lehet lékelni, az Európai Egyesült Államok õrült ötletére pedig kényszerzubbonyt lehet húzni. Csak az kell, hogy mi itt, Közép-Európában lengyelek, csehek, szlovákok, románok és magyarok összefogjunk. Csak az kell, hogy felfedezzük az erõt a kezünkben, a fejünkben, a szívünkben, és a büszke nemzetekhez méltó módon viselkedjünk.
A tét nagy. Semmit sem vehetünk félvállról. Nem ringathat bennünket tétlenségbe és kényelmességbe a mai erõnk. Sohase becsüljük le a sötét oldal erejét. A következõ választás esélyesei vagyunk, de még nem érdemeltük ki, még nem harcoltuk ki a gyõzelmet. Mindenkire szükségünk lesz. Ezért az elõttünk álló hónapokban készülõdni fogunk. Márciusban újrakezdjük. És akkor áprilisban ismét gyõzni fogunk.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!