A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 47. száma.





Dr. Rétvári Bence:
Nincs szükség külső szereplők irányítására

Dr. Gyuricza Csaba:
Migráció és tudásexport

Csapó Endre:
Közép-Európa nem volt, hanem lesz

Dr. Hidán Csaba:
Ez élethalálharc


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




„Szabadsághíd”

Széplaky Bálint

2017. október 21–23. között 25. alkalommal szervezte meg a Rákóczi Szövetség Gloria Victis elnevezésű 1956-os emlékünnepségét, ami egy Kárpát-medencei Ifjúsági Találkozóval és középiskolai történelmi vetélkedővel egybekötött hétvége a határon inneni és túli diákok számára. A találkozón idén körülbelül 2000 Kárpát-medencei egyetemista és középiskolás vett részt. Emellett az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából 145 középiskola közel 7000 diákja utazott egy másik Kárpát-medencei ország magyar közösséghez a szövetség Diákutaztatási Programjának támogatásával. A tavalyi 60 éves évfordulón megrendezett, rendkívül tartalmas és különlegesen méltó megemlékezést követő esztendőben is színvonalas ünneplésre számítottunk. Kíváncsian mentünk a rendezvényre, hogy személyes élményeket gyűjtsünk a diákokkal való közös ünneplésről és szóba elegyedjünk a szabadságharc kirobbanásának helyszínén a Kárpát-medence különböző pontjairól összegyűlt fiatalokkal.

Emlékezés az elõeste helyszínén

Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke és Simicskó István honvédelmi miniszter beszéde után a Műegyetemi felvonulás kezdetét izgatottan váró tömeghez csatlakoztunk. A nagy, platós tehergépkocsi és a rajta ülõ, korabeli ruházatot viselõ fiatalok idézték fel a megemlékezés fókuszába helyezett 22-ei felvonulás és az azt követõ forradalom hangulatát. Székely népviseletbe öltözött és modern forradalmi ruházatot (farmer, barna bõrkabát vagy -zakó) viselõk kisebb körökbe állva, fáklyáikat összeérintve adták tovább egymásnak a szabadság lángját, a bátorság fényét. Csillogó szemű serdülõ korúak, ápolt külsejű határon túli értelmiségi egyetemisták, nehéz helyzetbõl jövõ, szerény öltözékű fiatalok, középkorú és idõsebb fõvárosi urak és hölgyek, továbbá budapesti egyetemisták mind együtt voltak. Együtt voltunk és madártávlatból egy nagy közös fényfoltot képeztünk a város egy történelmi jelentõségű szegletében. A felvonulás közben hazafias érzelmű, zeneileg igényes és tartalmas dalok szóltak a kocsikról, melyeket a tömeg egy része közösen énekelt. Ahogy magam is énekeltem, egy szembe jövõ, a pláza világában valószínűleg túlságosan is otthonosan mozgó tinilány meghallva az általa is ismert Ákos-számot, az addig nem csak hogy csodálkozó, de kissé megvetõ ábrázata felderült és elkezdte hangosan énekelni a dalt. Azt hiszem, kicsi kellett volna ahhoz, hogy õ is közénk álljon. Végig vonulva a Duna-parton elõresiettem és az Erzsébet hídról elgondolkozva néztem végig a tömegen.

Fiatalok a déli végekrõl

Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és Rétvári Bence államtitkár ünnepi beszédet mondott a Bem József téren. A déli határtól mintegy 15 km-re, a Tisza partján fekvõ, a migráció által megtépázott Magyarkanizsa szülötte, a harmonikás Fábián Bálint a már majd egy órája tartó áztató esõ ellenére is büszkén állt az elsõ sorokban az ünnepségen, nem törõdve fázó kezeivel és csurom vizes ruhájával. A művelt és határozott kiállású Bálint örömmel mesélt arról, hogy milyen nagy dolog számára ez az ünnep. Már az elsõ néhány kérdés után kiderült, mély történelmi ismeretekkel rendelkezik. A beszélgetés közben kissé militarista öltözéke mögött egy komoly értékrenddel bíró, szélsõséges nézetektõl mentes fiatal felnõtt alakja rajzolódott ki.
A Bem téri ünnepség után a Stoczek-menza felé vitt a résztvevõk útja. A beszélgetéseket nem akartuk megszakítani, így sétáltunk tovább velük. Útközben Bálint Tiborral találkoztunk, aki a Kanizsától mintegy 50 kilométerre délre lévõ Törökbecse falujából érkezett. Hosszasan mesélt történelmi érdeklõdésérõl, és arról, hogy a környékrõl, ahonnan õk jöttek, sokan nem engedhetik meg maguknak anyagilag, hogy a fõvárosba utazhassanak. A talpraesett legény aktívan ki szokta venni a részét a Rákóczi Szövetség délvidéki programjaiból is. Tibi elmesélte nekünk, hogy a Háló Közösség tagjaként is aktívan tevékenykedik saját régiójában, és egyaránt hatalmas örömöt jelentettek számára itt, az ünnepségen a tervezett és nem várt találkozások, melyek a csíksomlyói Háló Táborban fogant barátságokat erõsítették tovább. Voltak itt barátai Erdélybõl, Partiumból sõt még Franciaországból és természetesen Budapestrõl is. Mély benyomást tettek rá az itt töltött napok. Tibor úgy nyerte el az utazás lehetõségét, hogy egy történelmi dolgozatot írt ’56-os témában. Bevallom, engem megdöbbentett, hogy egy átlagos gimnáziumba járó végzõs tanuló ilyen komoly témát választott és ilyen alapos utánajárással készítette el munkáját. A hõsök emléke velünk él című írása a nyugati országok ’56-os eseményekre vonatkozó reakcióját mutatja be. A 10 oldalban leírt történelmi tényekrõl és saját gondolatiról örömmel mesélt. A munka lezárásában így fogalmaz: „Hiszen ha nincs történelmünk, múltunk is elveszik, ezzel együtt kultúránk, nyelvünk, majd végül mi is elveszünk, és megszűnik az a gyönyörű szép ajándék, amit Árpád apánk hagyott reánk, és amiért harcolt Hunyadi, amirõl írt Arany, amiért meghalt Petõfi, amit vezetett Horthy, és aki fellépett egykoron az elnyomó törökök és szovjetek ellen is!”
Az étteremhez érkezve sorban állás kezdõdött. Mivel az esõ nem hagyott alább, a hosszas várakozás egyeseknél azért elkezdte feszegetni türelmük határát, de amikor a székely lányok vidám népdalokba kezdtek, a bosszúságot okozó esõcseppek egyszeriben megváltoztak és a felszabadult pillanat megélésének eszközéivé lettek.

Egy ’89-es forradalmár fia

Ekkor már régen a hazamenetelt terveztük, de a jó beszélgetések miatt maradtunk. Végül elindultunk a Gellért tér irányába. A kivilágított Műegyetem látványa megragadta tekintetünket. Mivel eddigre már teljesen besötétedett, a színek sokkal élénkebbé váltak. Végül úgy döntöttünk, benézünk az aulába, ahol erdélyiek egy csoportjával kezdtünk társalogni. Egy egyetemistától megtudtuk, hogy õ évek óta jár a Gloria Victisre, és az egyetemén működõ diákszövetség képviselõjeként más határon túli régiók diákköreivel is gyakran van lehetõsége együtt dolgozni. A fiatal értelmiségi kérdésünkre elmondta, a rendezvényre szórványban élõk is eljutnak. Azt gondolom ez nagyszerű dolog, hogy a rendezvény különbözõ társadalmi helyzetben lévõket, tömbben, illetve szórványban élõket egyaránt fogadni tud. A beszélgetést Hamar Márk Rolanddal folytattuk, számára nagy megtiszteltetés volt, hogy a marosvásárhelyi egyetemistákhoz egyetlen középiskolásként csatlakozhatott. Elmesélte, hogy az október 6-i ünnepségre ünnepi beszédet írt, ami olyan jól sikerült, hogy felajánlották neki az ünnepségen való részvételt. Életében másodszor járhatott így Budapesten a gimnáziumban éppen végzõs fiú, aki lelkesen osztotta meg élményeit arról, hogy mennyi szép helyet és épületet nézhetett meg ebben a két napban. Lenyűgözte az, ahogy a szobrok és az építészeti remekművek nem csak gyönyörködtetnek, hanem általuk életre kel a történelem. Természetesen nemcsak a 20. század, hanem ezeregyszáz éves múltunk elevenedik meg ezekben. A mély történelmi ismeretekkel rendelkezõ fiatalemberrõl hamar kiderült, hogy e tárgy iránti õszinte szeretetét édesapjától örökölte, aki ’89-es forradalmár volt Erdélyben a Ceausescu-rendszer megdöntésekor. Ekkor két golyó is érte, de szerencsére egyik sem okozott komoly sérülést. Elmesélte, tényleg valóság az, hogy a románok abban a hitben élnek, hogy – ahogyan õk nevezik – Korvin Mátyás az õ királyuk volt, és a magyar történelmet egyáltalán nem ismeri a többségi társadalom. A magyar nemzeti ünnepeket többnyire szabadon ünnepelhetik ugyan, de idõnként már-már komikusan igyekeznek a magyar utcaneveket románra fordítani. Így lett például a Kinizsi Pál utcából, Pavel Kinézi, ami annyit tesz, Kínai Pál. Márk magyar iskolába jár, és éppen idén tanulják a románok történelmét, de meglepõnek tartja, hogy a románok a magyar történelmet nem ismerik. Beszélgetésben és vitákban gyakran éri õt olyan támadás, hogy 1918-ig nem is volt olyan, hogy önálló magyar állam mert vagy török fennhatóság alatt volt, vagy pedig az osztrákok vezették az országot. Gyakran mondogatják neki, hogy hát a magyaroknak egy királyuk sem volt. Hozzátette, hogy ugyanakkor szomorúnak tartja, hogy magyar politikusok vagy újságírók, akik nem ismernek személyesen egy románt sem, sokszor „románoznak”. A meggondolatlan kijelentések pedig sokszor csak a romániai magyarokat hozzák nehéz helyzetbe. Hiszen a románok azt mondják az „ungurik”, vagyis általánosságban a magyarok ezt meg ezt mondták. Marosvásárhelyen egyébként március 15-e a legnagyobb ünnep, ezért is örül, hogy idén 23-áról is kellõ hangsúllyal emlékezhet meg.

A szabadság hídjának építése

Az esemény végén eszembe jutott az a pillanat, amikor az Erzsébet hídon állva, a fénylõ tömeget nézve, háttérben a Szabadság híddal elgondolkoztam. „Szabadsághíd”. Ma hál’ Istennek Magyarországon és a szomszédos államaiban is szabadság van. Jóllehet sok szempontból nehezítik a magyar kisebbség életlehetõségeit (most fõképp Kárpátalján), de viszonylagos béke és szabadság van. Most nem fegyverrel kell védekezni vagy támadásba lendülni, forradalmat kirobbantani. Most építkezni kell. Méghozzá hidakat kell építeni. Szabadságunk úgy erõsödik, akkor leszünk a Kárpát-medencében szabad és erõs nemzet, ha összetartunk, hidakat építve határon túli területek és az anyaország, valamint a különbözõ határon túli területek között. De még inkább valódi, személyes találkozások útján magyar és magyar között, lélek és lélek között. Egymásnak tovább adott lánggal, a közös jövõnkbe vetett hit fényénél építsük mindannyian magyar szabadságunk hídját.