A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 50. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Nincs kegyelem

Märle Tamás

Jó húsz évvel ezelőtt, még mint általános iskolás kisgyerek néztem szombat reggelenként Dr. Hidán Csabát, ahogy korabeli viseletben magával ragadó stílusban tartotta a televízióban a Rendhagyó történelemórákat. Azóta számos előadáson, bemutatón vagy tv-műsorokban találkozhattunk vele, most pedig ellátogattunk otthonába, ahol egy csésze anatóliai Fekete-tenger tea mellett ültünk le beszélgetni történelemről, hagyományőrzésről, Szent Lászlóról és korunk emberéről.

– Mivel foglalkozik most Hidán Csaba?
– Huszonnégy éve ugyanazon a munkahelyen tanítok, a Károli Gáspár Református Egyetemen. Középkori magyar és egyetemes történelemóráim vannak, de utóbbiból Keletet tanítok. Ehhez ragaszkodom, mivel nagyon kevés hazai egyetemen lehet tanulni Kelet-Európa történetet, mindenütt a Nyugat, ami túl sok is. Nem az a baj, hogy van, hanem az, hogy rátelepedik a magyar történelemre, még szemléletben is. Pedig nekünk itt elsősorban magyar és közép-európai szemlélettel kell vizsgálódnunk. Van olyan magyarországi kutató, aki azt mondja, hogy ő a magyar történelmet Bécsből szemléli. Miért nem megy akkor el Bécsbe lakni? Egyébként fegyver- és hadtörténetet is tanítok, ebből ókort, középkort és kora újkort, valamint általános hadtörténetet, ami korszaktól független. Ezeken az órákon olyan témák kerülnek szóba, mint a közelharc vagy a katonai logisztika.
– Az egyetemi órákat is korabeli viseletben tartja?
– Mindegyiket nem. De például október 24-én megemlékeztünk az egyetemen a caporettói áttörés századik évfordulójáról. Természetesen első világháborús felszerelésben mentem be aznap, és mások is így tettek, egy első világháborús katonai hagyományőrző csapat is jelen volt. Schwarclose géppuskától kezdve, Mannlicher karabélyig és 1904-es lovassági szablyaáig, valamint 1861-es gyalogsági szablyáig, stiel hand grenade gránátig mindenünk volt. Mivel hivatalos megemlékezésen vettünk részt, a honvédelmi miniszter is ott volt, még lőhettünk is.
– Milyen tapasztalatai vannak az egyetemi fiatalsággal kapcsolatban, végignézve az elmúlt két és fél évtizedet, amióta tanít?
– A fiatalok képességei nem lettek rosszabbak, sem fizikai, sem szellemi tekintetben, de a hozzáállásuk az talán gyengébb, rosszabb. Ami erőfeszítéssel jár, többet kell mozogni, mondhatni izzadtságszagú, azt inkább kihagyják. Katonai pszichológiát is tanítok, és mindig mondom a hallgatóknak, hogy amit nem muszáj cipelni, bűntudatot, fölösleges terhet, azt tegyék le, de amit vállalni kell, azt vállalják. Nagyon sokan, amikor keményebb helyzetbe kerülnek, akkor azt mondják, hogy „jaj, én ezt inkább nem”. Persze, vannak pozitív változások is, a nemzettudat ma erősebb. Ha mondjuk 1996-ban megkérdeztem volna, hogy hol van Gyergyószentmiklós, akkor kevesebben tudták volna, mint most.
– Az oktatás mellett az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója és vezetője is. Miért kezdett harcművészettel, hagyományőrzéssel foglalkozni?
– Nekem az egész életem a harcművészethez kapcsolódik. Kolozsváron születtem, ott jártam iskolába, ott érettségiztem. Az egyetemet már Budapesten végeztem, mivel a ’80-as években lerombolták a házunkat. Ez a Ceausescu-diktatúra idején történt, amikor nemcsak falvakat romboltak, hanem azokat a városokat is vagy városrészeket ahol magyarok laktak tömbben. A mi házunkat is. Harcművészettel már otthon találkoztam, hiszen nagyon érdekesen 1–2. osztályban tornaórán egy bottal ugyan, de vívást tanultunk, azonban nem európai sportvívást. Nagyon sokszor kerestem az akkori testnevelő tanárnőmet, de a városrész elbontása miatt őt sem találtam meg. Viszont vannak fényképfelvételek, ahol látszik, hogy különböző formagyakorlatokat végzünk fakarddal. Kár, hogy nem tudtam megtalálni később a tanárnőt, hogy megkérdezzem, ő honnan tanulta.
Másrészt a családban nagyon sokat meséltek nekem legendákat, mondákat, első és második világháborús történeteket. Nagymamámnak a testvére például ott volt az olasz fronton, és nagymamám sokat mesélt róla, de később is jó történelemtanáraim voltak. Hagyományőrző, patriarchális helyen nőttem fel Kolozsváron, a Hofstadtban – Hóstátban. A hóstátiakat annak idején Báthory Gábor telepítette le a falakon kívül, innen jön a Hóstát elnevezés, vagyis udvarváros név, és később I. Rákóczi György telepített oda hajdúkat. Kemény református közösség volt, erős katonai múlttal. 1940-től 1944-ig rengetegen álltak be önkéntesnek a magyar honvédségbe, és szüreti bálon még a lányok is fokost hordtak, fényképem is van róla. Mi ugyan nem vagyunk hóstátiak, egy részünk székelyföldi, de ebben a közösségben nőttem fel, nyilván ez volt az alap. A házunk lerombolása után jöttem át a trianoni Magyarországra, az ELTE-n végeztem régész–történész szakon. A mongol szakot már nem fejeztem be, mert dolgoztam és nem volt időm rá. Első munkahelyem az Országos Testnevelési és Sportmúzeum volt, ahol harcművészet-kutató lettem hivatalosan. Akkor már volt egy tízéves shotokan karatés múltam, és mint harcművészet-kutató elsősorban a sztyeppei magyar és ázsiai harcművészeteket tanulmányoztam. Az az igazság, hogy Magyarországon nagyon sokan mondják magukat ilyen-olyan kiváló harcművésznek, de a legtöbbje mese. A szakképzett ember észreveszi, hogy ez innen egy kis aikido, onnan egy kis néptánc vagy karate. Adnak neki egy soha nem létező fantázianevet. A régi magyar harcművészetről nem tudjuk, hogy hívják, de tudjuk, hogy milyen lehetett. Az nem baj, hogy sokan foglalkoznak ilyennel, de az már igen, amikor valaki előadja, hogy csak ő tudja. Ezek legtöbbje ráadásul használhatatlan harcban. Ahogy vannak megélhetési politikusok, úgy vannak megélhetési hagyományőrzők is.


Olvassa végig interjúnkat a november 23-án megjelent Heti Magyar Fórumban!