A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









Demokrácia?

Csurka István

1945 tavasza óta, amióta egy szovjet katona két karórával a karján kitűzte a vörös zászlót a berlini Reichstag romjának megmaradt csúcsára, Európában elkezdődött a liberális demokrácia máig tartó uralma, még akkor is, ha Berlint később kettéosztották és Közép-Európában szovjet diktatúrákat vezettek be. Ezek az egypártrendszerek és szocializmusok ugyanis mind valamilyen demokráciának neveztették magukat, s ugyanúgy a francia forradalomban kialakult jakobinus világmegváltó erőszakosságból és utópiából eredeztették magukat, akár a marxizmuson keresztül is, mint ahogy a nyugati demokráciák is a racionalizmus ugyanakkor kialakult győzelméből, nem nélkülözve ott sem a marxizmust és még inkább az anyagelvűséget. Ez a durva és elnagyolt előadás alapjaiban igaz. A nyugati hatalmak Casablancában, ahol De Gaulle, Churchill és Roosevelt, Sztalin nélkül Németország és a nácizmus kegyelem, alku és kímélet nélküli szétzúzását, megsemmisítését, a német nép megbüntetését határozta el, majd Teheránban, Jaltán és Potsdamban már Sztalin vagy küldötte képviseletével Európa és a világ felosztásában egyeztek meg. Egyúttal azonban a demokrácia egész Európára ráerőszakolásáról is döntöttek. Megengedve, hogy mindkét fél olyan demokráciát nyom rá a birtokába került országokra, amilyet akar. A Nyugat vezetői tudták, kicsoda-micsoda Joszip Sztalin, s mi lesz a sorsa a kezére adott népeknek. Mégis elfogadták Sztalin demokráciáját, mert féltek tőle. Roosevelt pedig rajongott érte. Így kezdődött a demokrácia európai karrierje, a két létező angolszász demokrácia nyomorúságos és végső soron önpusztító megalkuvásával.
Mit jelentett ez? Azt, hogy valójában egyik fél sem gondolta komolyan az egészet. Jól tudták, hogy nemzeti kultúrákban, történelmi nemzetekben vagy öntörvényűen kifejlődik valamilyen életforma és rendszer, akár a demokrácia is, vagy nem, s amit idegen nyomás kényszerít ki, az szétesik. De a hiba, amit a nyugati hatalmak elkövettek, még ennél is nagyobb volt. Megajándékozták Sztalin népirtó zsarnokságát a demokráciateremtés ragyogásával és az egyes demokráciák felügyeletével. Pontosan tudták, hogy Berijáék Gulagra küldik a nyugati harcokban részt vett katonák tízezreit, pusztán azért, mert látták a romos Németországot, Ausztriát, Magyarországot és két vagy több karórát csatoltak a csuklójuk fölé. Ugyanígy a hadifogságba esetteket is elhurcolták a háború után. A nyugati propaganda egy része és főleg az erős nyugati kommunista pártok mégis kitartottak a Szovjetunió dicsőítése mellett. Csak a magyar forradalmon múlt, hogy a jakobinus, kommunista nyugati baloldal nem vette át a hatalmat.
Lényegében Lenin és Sztalin roppant népirtásai ugyanarról a tőről, a racionalizmus és az evilágiasság, az ember mindenhatósága és az Istentől megszabadult korlátlan fejlődés lehetőségébe vetett utópiából származnak, miként a nyugat és a fausti ember roppant teremtőképessége is – csak egy kicsit más gyakorlatot folytatnak. A nyugat 1945–46-os bűne nem az, hogy akkor a háború végén nem szállt szembe katonailag az Európába benyomult sztalini Szovjetunióval, erre módja és ereje sem volt, hanem az, hogy erkölcsi és demokratikus szabadságlevelet adott neki. Megadta neki a rendszerteremtés történelmi lehetőségét. Ezzel „kizökkent” a világ.
A nyugati bűn hosszú évtizedek elnézéseiben gyökerezett. A nyugati baloldali értelmiség majd minden felett szemet hunyt, ami valóban megtörtént a kommunizmus országában és mindenért bőszen lelkesedett, amit propagandája megígért. A húszas-harmincas éveket a nagy öncsalás évtizedeinek is nevezhetjük. Nagy Lajosra, a kommunista szellemű, de mindenekelőtt tárgyilagos kiváló magyar íróra megorroltak, amikor kiábrándulva tért haza Oroszországból és József Attilával kihúzatták és átíratták a „fasiszta kommunizmus” kifejezést, ami az ő megrendülését tükrözte. Hatott a közös gyökér, a jakobinus forradalmi utópia és a közös zsidó médiumok világuralma.
Németország versenytárs volt a háború előtt, tengeri nagyhatalom státusára törekedett, kiszabadította magát a bankok hitelkarmaiból, s roppant gazdasági fejlődést produkált igen rövid idő alatt, mígnem a bolsevista Szovjetunió roppant építései pazarlásba fulladtak, a nép éhezett és a roppant kincsekkel tömött birodalom segélyre szorult. A háború kitörésekor tehát az volt a helyzet, hogy a két nagy nyugati demokrácia, Anglia és Amerika, és egy sötét, népirtó zsarnokság szövetkezett Németország ellen. A tét a világhatalom volt, Európa sorsa és pénzügyi rendszere, s ezt csak másodsorban színezte át a zsidókérdés. Németországhoz csatlakozott több, magát demokráciának nem is valló európai állam. Ezek mind konzervatívak, ha a Nyugatot forradalmi rendszernek nevezzük a francia forradalomból való eredeztetés okán, akkor ezek mind valamilyen módon ellenforradalmiak voltak. Németország a kommunizmus és a weimari köztársaság és a nemzetiszocializmus között választott, amikor Hitler megnyerte a választásokat és parancsuralmat vezetett be, Olaszország Mussolini a düledező, roppant korrupt, életképtelen királyság után következett, Magyarországon pedig különféle változatokban és több jó irányú módosuláson áthaladva a történelmi uralkodó osztály konzervatív rendszere volt uralmon. A demokratikus szabadságjogok egy része élt, a nyilasokat és a kommunistákat mint felforgatókat üldözték. Legnagyobb megoldatlan kérdés a földkérdés és a nagybirtok volt, amelyért a népi mozgalom küzdött. A demokratikus forradalomért, az elmaradt igazi polgári forradalomért doktriner szociáldemokraták és liberálisok szálltak síkra, de elsősorban csak a sajtóban. A rendszer összes komoly hibájával együtt alapvetően magyar volt, a történelmi folyamatosság birtokosa. Csak a háború után tudta meg a magyarság, hogy a háború, amelyben részt vett és földrajzi helyzeténél fogva kikerülni sem tudott, a demokrácia mérkőzése volt a zsarnoksággal és hogy a szövetségesek győzelme Sztalinnal együtt a demokrácia győzelmét jelenti. Ez a demokrácia Magyarországon mindjárt akasztásokkal, internálótáborokkal kezdődött, majd a bíboros-hercegprímás letartóztatásába és megkínzásába torkollott. Az új demokrácia kinyírta az egész magyar történelmi vezetőosztály majd tönkreverte a parasztságot, amely a háborúban éppen elindult volna valamilyen felemelkedés útján. Így volt ez másutt is Európában.

Olvassa végig Csurka István elemzését (és egy másik írását) a karácsonyi Magyar Fórumban! Keresse az újságárusoknál!