A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 33.
száma.





BIZTONSÁGOS ORSZÁG - Szent István király 1018–2018

Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár: „A biztonságos környezethez szeretnénk hozzájárulni a kétgyermekesek adókedvezményének ismételt emelésével. Sokkal többet szánunk otthonteremtésre. ”

Dr. Szabó Tünde sportért felelős államtitkár:„A legfontosabb, hogy minden gyermek sportoljon. Ez alapfeladat, amihez megfelelő létesítményeket kell biztosítani, és az utánpótlásnak is komoly bázist jelent.”

Rajcsók Attila szobrászművész: „Nem az a lényeg, hogy állandóan dicsérjenek, hogy középpontban álljak, hanem hogy a szobraimmal tegyem le névjegyem az utókor számára. Örülök, ha műveim elgondolkodtatják a befogadót.”




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




40 éve tért haza a Szent Korona

Az 1945-ben az Egyesült Államokba került koronázási jelvényeket Cyrus Vance külügyminiszter adta vissza a magyar népnek. Az évforduló alkalomból a Parlamentben január 6-án nyílt napot tartanak.

Ezen jeles évfordulón az egykori piarista történész, Takáts Sándor A mi Szent Koronánk című írását idézzük: 

A magyar Szent Korona élő organizmus, megszemélyesített szentség, magyar misztérium, egész állami szervezetünk talpköve, összes intézményünknek központja, minden hatalom forrása, az egység szimbóluma! A magyar Szent Korona eszményi személy és állami főhatalom, mely az ország minden elemét egységes egészbe foglalja. A Szent Korona históriai erőnknek az alapja, melyhez századok óta fűződik jó- és balszerencsénk. A Szent Korona nemzeti hagyományaink összessége, mely úgy él és ragyog tovább, mint a nemzet szelleme.
Mióta a kereszténységre tért a magyar nemzet, a Szent Koronánál féltettebb kincse nem akadt. A szentség és az etikai nagyság glóriájával vette azt körül. Egekből alászállott ajándéknak tartá, mely a nemzet életének és fejlődésének irányt szab. S egy szál kétsége sem volt abban, hogy a Szent Korona bűvös ereje mienkké teszi azt is, aki viseli. És a Szent Korona nélkül nem érezte magát nemzetnek ez a nemzet. Ha a korona távol volt, a magyarság gyarlóbbnak érezte magát a kormánytalan hajónál. Ilyenkor énekelték aztán jámbor eleink:
»Miért távozál el, Úristen, oly messzi mitőlünk? Miért hagytál el minket oly igen megromlanunk? Elvevéd tőlünk országunkat, királyunkat; földhöz veréd koronánkat. Szemed elől vetéd az mi áldozatainkat. Támadj fel azért immár nagy Úristen mi mellettünk és te jobb kezedet nyújtsad ki nekünk« stb. (XVI. század, Ismeretlen ének.)
Aztán mikor hazakerült a Szent Korona, megmozdult az egész ország, s öröm, lelkesedés borítá mindenkinek szívét. A Szent Korona itthonléte még a kishitűekbe is lelket adott. Új nemzeti élet kezdődött. Elevenebb ösztöne támadt mindenkinek a munkára. Még a nemzeti nyelv is virulni kezdett. A korona itthonléte a hazai nemzetiségekben is hívséget növelt. Szóval: zálog volt az elmélkedésünkre és erősödésünkre!
Nemhiába énekelték tehát:
Ó dicső koronánk! Törvényünk ereje!
Mellyel fénylett minden igaz urunk feje.
Te egekből szállott fenséges ajándék,
Hozzád hív lelkünkből a helytelen szándék Hányszor ragadott el? De el nem rejthetett, Hogy bús-árván hagynád a magyar nemzetet. Mindig gondot viselt reád a kegyes Ég,
Megtért véled mindig a kívánt üdvösség.
Sokszor megesett, hogy a Szent Koronát idegen földön rejtegették. Tudott dolog, hogy ilyenkor a nemzet bút és keserűséget eleget viselt. Hiszen legerősebb támaszától látta magát megfosztva. S szentül hitte, hogy mihelyt a korona visszajő, minden jobbra fordul. Ez a hit minden magyar ember szívébe be volt plántálva. De éppen ez az erős hit, a kibeszélhetetlen ragaszkodás a Szent Koronához bírta rá az uralkodókat, hogy a Szent Koronát magukkal vigyék. Tudták, érezték, hogy így magát az országot is kezükön tartják. Első Ferdinánd tanácsosai például világosan megírták, hogy a király azért viszi mindenüvé magával a Szent Koronát, mert tudja, hogy imigyen a koronán szent áhítattal csüngő nemzet s ezzel együtt az ország is elszakíthatatlanul kötve vagyon hozzá. Ezt hirdették az ausztriai kormányszékek később is, és Rudolf az ő biztatásukra tartá Szent Koronánkat Prága várában.
Minél hosszabb ideig volt távol a Szent Korona, annál nagyobb volt itthon a bomlás, annál erősebb a vágyakozás a Szent Korona után. És a nemzet semmi áldozattól meg nem riadt, hogy féltett kincsét hazahozza. S ha a Szent Korona hazajövőben volt, olyan pompával, olyan lelki örömmel és lelkesedéssel fogadta, hogy hozzá foghatót képzelni is nehéz. Lelkünk emelkedik ma is, ha a Szent Korona fogadtatásának régi leírását lapozgatjuk.
Ezek a régi följegyzések sok oly érdekes szokásról emlékeznek meg, melyek a Szent Korona vitelénél később megszűntek. Nincs ebben semmi különös, hiszen, ha ismerjük a régi királyi koronázásokat, azonnal észrevesszük, hogy majd minden koronázásnál találkozunk oly dologgal, ami előbb még nem volt szokásban, s viszont olyanokra is akadunk, amiket – bár régen szokásban volt – elhagytak a koronázások alkalmával.
Minő szép és megkapó szokás volt például a Szent Korona cistájának felnyitása! A nádor kiemelte a ládából a Szent Koronát, s a főrendek és a rendek egymás után megcsókolták. S miután ez megtörtént, a nádor az ablakból a népnek is megmutatta a Szent Koronát. Az egykorú leírások azt mondják, hogy úgy a rendek, mint a tömegek, szent áhítattal, leborulva szemlélték az országnak e legdrágább kincsét.
Nem az uralkodóház, hanem a magyar nemzet határtalan tisztelete és ragaszkodása teremtette meg azt a szokást, hogy a Szent Koronát élő személynek tekintették, melynek legalább is ugyanaz a tisztelet járt, mint a koronázott királynak. S ez a szokás visszanyúlik a XIV. századba.
Tudott dolog, hogy a Habsburg-házból származott királyok nem nagy örömmel időztek Magyarországban. Hozzánk jobbára csak akkor jöttek pár napra, mikor nagyon szorult az ék. A régi országgyűléseken ugyan többször kérték a rendek a királyt, hogy idejének egy részét Magyarországban töltse, de kérésük meghallgatásra sohasem talált. Pedig 1653-ban felépült a pozsonyi királyi palota, s így nem lett volna nehéz a rendek kérésének teljesítése.
A királynak állandó távolléte nem bántotta annyira a magyarságot, mint a Szent Korona elvitele. Ennek hazahozatala már minden magyarnak égő óhaja volt. S írtak temérdek sok és szép kérést és könyörögtek, sőt követelték is mindaddig, míg a nemzetnek legféltettebb kincse végre mégis csak hazahozatott. S minél tovább volt Szent Koronánk idegenben, annál nagyobb örömmel, annál bensőbb lelkesedéssel hozták haza. A korona hazahozatala mindig nemzeti és országos ünnep volt. Ünnep, melyet fény, pompa, öröm és lelkesedés tett feledhetetlenné. Tudott dolog, hogy Szent Koronánk hazahozatala nemegyszer új korszakot, nemzeti felbuzdulást és átalakulást teremtett nálunk. Ezzel szemben a királyi koronázások csak reményt támasztottak a nemzetben; reményt, mely a Habsburgok uralma alatt azonban sohasem teljesült.
Sok és érdekes adat került napvilágra úgy a régi koronázásokról, mint a Szent Korona hazahozataláról. De még mindig temérdek érdekes adat rejlik a levéltárakban. A Habsburgok főudvarmesteri hivatalának iratai például számtalan becses és ismeretlen adattal szolgálnak úgy a régi koronázásokról, mint a Szent Korona sorsáról. Nem lesz tehát érdektelen, ha (nagyrészt ez iratok alapján) egyet-mást elmondunk a Szent Koronánk sorsáról.
Tudott dolog, Mátyás királyunk minő nagy összegen váltotta vissza a Szent Koronát Frigyes császártól. Nagyszabású és fényes küldöttség hozta haza, s a nép mindenütt leborult a szent jelvény előtt. S mikor Budán szemlére tették ki a koronát, oly határtalan tisztelettel és hódolattal hajolt meg előtte a nemzet, hogy az egykorú krónikások szót is alig találnak annak leírására.
Nagyszerű volt az 1508. évi koronázás, mikor is a hatalmas menet a Szent Koronával Budáról indult Székesfehérvárra. Az egykorú jelentés szerint a főurak, a főpapok s nemesek nagy sokasága vett részt a menetben. Régi szokás szerint a nyolc szabad királyi város küldöttei is menetben voltak. Nemcsak a jelenlévők, de az idegenek is, akik e koronázásról írtak, már szentnek írják a koronánkat. A velencei követ, aki részt vett a koronázáson, s aki leírta a pompás menetet, szintén megjegyzi a koronáról, hogy azt mindenki a legnagyobb tiszteletben tartja.
A mohácsi veszedelem előtt lefolyt királyi koronázások úgyszólván az egész nemzet jelenlétében mentek végbe. Hiszen minden nemesnek jelen kellett lennie, mert ha ok nélkül elmaradt, hűtlenségi pörbe fogták. A mohácsi veszedelem után természetesen alaposan megfogyott azoknak a száma, akik a koronázáson megjelentek. De azért a XVI. században még mindig 4-5 ezer magyar lovas jelent meg a koronázáson. S a pompa sem hiányzott.
S akik a koronázáson megjelentek, a Szent Korona átvitelében is részt vettek. Az egykori hivatalos jelentésekből azt látjuk, hogy a Szent Korona cistájának felnyitása, a koronázási jelvényeknek a koronázás helyére való szállítása igen gyakran nagyobb pompával ment végbe, mint az újabb időben. A nemzetnek nagyjai és vezető férfiai valósággal versengtek azon, hogy a Szent Korona kísérésében és vitelében valamelyes szerephez juthassanak.
Az egykori leírás szerint az 1563. évi koronázáson a magyar és a külföldi lovasok száma nyolcadfélezer volt. A magyar lovassereget Zrínyi Miklós (a szigetvári hős) vezette. E lovasokról írják, hogy páratlan volt felszerelésük, s úgy maguk, mint lovaik ragyogtak az ékszerektől.
Ami magát a Szent Koronát illeti, a koronázások alkalmával általában két ízben volt a hódolatnak és a legnagyobb ünnepeltetésnek tárgya. Az első ízben ez akkor volt, midőn hosszas távoliét után fényes kísérettel a koronázó-városba hozták. Másodízben pedig akkor, midőn a koronázás előtt való napon a többi jelvénnyel egyetemben a koronázó-templom sekrestyéjébe vitték. Ez utóbbi szertartás rendesen így történt: a nádorispán kinevezi azokat a főurakat és püspököket, akik a koronát és a jelvényeket tartalmazó cistát a pozsonyi vártoronyból kihozzák. Ezekhez a királyi személynök ugyanannyi nemes urat nevez ki. E küldöttség a nádorispán lakásán összejövén, találkozik az uralkodótól kinevezett két komisszáriussal és a két koronaőrrel, s aztán együtt a várba vonulnak. Az 1613. évi koronázáskor e küldött tagjai voltak: a kalocsai érsek, a zágrábi püspök, Forgách Zsigmond, Batthyány Ferenc, Dóczy András, Széchy Tamás, Révay Péter, Pállfy István, Erdődy Kristóf, Illésházy Gáspár, Károlyi Mihály, Lippay János (személynök), Beniczky Márton (vicenádor), Petheő György, Lórántffy Mihály, Kapy Zsigmond, Szerdahelyi Mihály, Cziráky Mózes és a kassai bíró.
A koronázási jelvényeket tartalmazó cistát négy zászlós úr és négy nemes vitte a királyi (hatlovas) díszhintóra. A cista aranyszövettel letakartatván a menet megindult. A főpapok hintókban, a nádor és az urak lóháton kísérték a Szent Koronát. Amerre a menet vonult, a polgári őrség állott fegyverben. A városi magisztrátus hajadonfővel a koronát vivő hintó két oldalán ment. Mellettük 20-20 koronaőr vonult. A város összes harangjai zúgtak s az ágyúk folyton dörögtek.
A Szent Korona ilyetén átvitele mindig ugyanolyan pompával történt, mint a koronázandó király fogadtatása.
Ennél az ünnepélynél érdekesebb, lelkesebb és magasztosabb volt az a bevonulás, mely olyankor ment végbe, midőn a Szent Koronát külföldről hozták haza. Ilyenkor úgyszólván az egész nemzet lázban volt. Nagy tömegek gyűltek a koronázó-városba, s mindenki égett a vágytól, hogy a Szent Koronát lássa és hogy örömének kifejezést adhasson.
Rudolf lemondatása után a Szent Koronát Dietrichstein bíbornoknak adta át, hogy a Prága mellett lévő magyar táborba vigye, s Mátyás főhercegnek átadja. A Szent Koronáért háromszáz magyar főúr és nemes indult Prágába Thurzó György, Zrínyi Miklós, Pállfy István, Bosnyák Tamás, Révay Ferenc és Apponyi Pál kardja alatt. Aranytól, ezüsttől ragyogó lovascsapat volt ez, s mint az egykorúak írják, valamennyien égtek a Szent Korona látásának vágyától. Dietrichstein bíbornok a hat fehér lótól vont diadalszekérre tétette a Szent Koronát, s Wallenstein Ádámmal és kétszáz cseh lovassal végigvonult Prága utcáin. A városi magisztrátus tagjai födetlen fővel kísérték a Szent Koronát. A táborban aranytól csillogó sátorban, vontarany török szőnyegre helyezték a koronát. Mátyás főherceg szép beszéd kíséretében vette át, mire a hadirendben álló magyar sereg ágyúlövések és trombitaharsogás közt tisztelgett. Az urak egyenként nagy áhítattal csókolták meg a Szent Koronát és Mátyás főherceg jobbját.
Mivel Rudolf császár állandóan magánál tartotta a Szent Koronát, az ország hosszú időn át nem láthatta, s így állandó volt az aggodalom. Végre Mátyás 1608. évi koronázása alkalmával mindenki hitte, hogy megpillanthatja a nemzetnek e féltett kincsét. A Szent Koronát ez alkalommal Bécsből hozták Pozsonyba. A magyarság nagy tömegben gyülekezett a városban, s türelmetlenül várta, s annyira izgatott volt, hogy zavargásoktól és esetleg szerencsétlenségtől kellett tartani. Ezért az uralkodó parancsára titokban és sötétségben hozták a Szent Koronát Pozsonyba. Azonban másnap, mikor a szokott módon a várból a templomba vitték a Szent Koronát, a tömeget valósággal önkívület ragadta el. Szívet rázó jelenetek játszódtak le. Még a hivatalos leírás is azt mondja, hogy egyetlen szem sem maradt könny nélkül. Mindenfelől ilyen kiáltások hallatszottak: Légy üdvözölve hazánknak isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régen várva várt kincsünk, törvényünk ereje, a béke és a háború biztosítéka, a győzelem jelvénye, Krisztus képe!
Az 1618. évben II. Ferdinánd koronázása alkalmával a nádor szállásán gyűltek össze azok, akik a koronának a Szt. Márton-egyházba való vitelére kijelöltettek. A főpapok, főurak, nemesek és követek közül választott küldöttség ezúttal harminchét tagból állott. Köztük találjuk az ország színe-javát. A küldöttséghez csatlakoztak természetesen a zászlósurak stb. stb. bandériumai, a városi magisztrátus tagjai. Az utcákon a polgárőrség állott sorfalat. Ágyúdörgés és harangzúgás között, a tömegek lelkes kiáltozása mellett vonult a gyönyörű menet a Szt. Márton-templomba.
Ezen koronázás alkalmával II. Ferdinándot megesküdtették, hogy a Szent Koronát nem viteti ki az országból.
Ez a szokatlan eskü az ország hangulatának volt a természetes következése.
Az 1622. évben Eleonóra császárnét koronázták magyar királynévá. A Szent Korona akkor Révay Péterné kezén volt Trencsén várában. A karok és a rendek Pállfy Istvánt küldték a Szent Koronáért Trencsénbe. Révayné Pállfynak azt felelte, hogy a Szent Koronát őhozzá az urak és a nemesek nagy serege hozta, s ő azt most egy embernek ki nem adhatja! Erre a nádorispán vezetésével a megyék pompás bandériumai jöttek Trencsénbe, s szakadó esőben vonultak be a Szent Koronával Sopronba. A városházán kinyitották a koronát és a jelvényeket tartalmazó vasládát, s a jelen lévő rendek egyenkint csókolták meg a Szent Koronát. Ezután a nádor a városháza ablakából megmutatta a koronát a lent szorongó tömegnek. A nép úgy fogadta, mintha a szentséget mutatták volna föl.
Ugyanez történt 1625-ben is. Ekkor Pozsonyból hozták a koronát Sopronba. Ezer lovas kísérte a diadalszekeret. Ezenkívül a koronaőrség, a német karabélyosok, a nádornak tigrisbőr kacagányos lovasai, a főpapok hintói, meg a horvát-szlavón-dalmát bánok kísérete vettek részt a menetben. A koronát vivő szekeret mindenütt úgy fogadták, mintha maga a király ült volna benne. (»Tanta gravite, ac si ipse rex rhedae insedisset« etc.)
Ezen koronázás alkalmával a Szent Koronát Kalmár Katalin asszony házában őrizték. Ezzel a körülménnyel Kalmár Katalin háza kiváltságos állapotba jutott. A király ugyanis 1625. december 12-én ezt a házat a Szent Koronára való tekintetből örök időre kiváltságossá tette, s minden adó alól felmentette.
Rákóczi György felkelése alkalmával a Szent Koronát Győr városába vitték, s ott őrizték 1646ig, mikor is nagy pompával ismét Pozsonyba szállították. A törököknek 1663. évi előnyomulása alkalmával a király Bécsbe vitette, de már a következő évben (1664-ben) a főurak és nemesek fényes kíséretében Pozsonyba hozták. Mindez természetesen a nagyobb biztonság kedvéért történt. Azonban az alkotmány eltörlése után, 1678-ban már titokban vitték el a koronát. Lipót király ugyanis 1678. október 19-én meghagyta Ambringen kormányzónak, hogy a Szent Koronát és a jelvényeket Bécsbe küldje, mégpedig titokban, nehogy idő előtt zűrzavar támadjon az országban. Az alkotmány visszaállítása után ismét Pozsonyba került a Szent Korona. Ekkor is legnagyobb pompával esett meg a lehozatal.
Az 1681. évben Eleonóra Magdolna Terézia koronázására Sopronba kellett hozni a Szent Koronát. Mondanunk sem kell, hogy az áthozatal akkor is nagy ünnepségek között történt. Ezt az ünnepséget még a bécsi kormányszékek is természetesnek tartották. Ok maguk írták ez alkalommal: »Es wird von aenen Hungarn diese Kron für heilig gehalten und jederzeit mit höchster Ehrerbietung in Acht genommen«. A Szent Koronát kísérő menetet ekkor Pálffy Károly nyitotta meg két zászlóalj páncélos lovassal. Ezeket követte a magyar könnyű háti kopjás had. Aztán jött százötven magyar lovas tigris- és leopárdbőr kacagányban, kivont karddal. E fényes lovascsapatot a nádorispán három kisfia vezette, buzogánnyal a kezükben. Ezután lovagoltak a főurak, Erdődy Miklós, Esterházy Ferenc és Draskovich János kardja alatt. A koronát vivő diadalszekér előtt a nádorispán lovagolt Draskovich és Cziráky közt. A diadalszekér két oldalán magyar és német gyalogosok és koronaőrök mentek. Ezután jöttek a főpapok díszhintókon. Legvégül jött Pálffy karabélyos százada. A gyönyörű menet Sopronba érvén, harangzúgás, ágyúdörgés és zene harsogása közt vonult a városházába. Ott másnap kinyitották a ládát, s a karok és rendek nagy tisztelettel sorba csókolták a Szent Koronát. Aztán a nádorispán az ablakból megmutatta azt a rivalgó néptömegnek, mely a Szent Korona láttára egyszerre megcsöndesedett, s tiszta örömmel s forró lelkesedéssel hajolt meg az ország szent kincse előtt.
Az 1683. évben a török veszedelem elől Lipót király ismét Bécsbe vitette a Szent Koronát. Ez alkalommal ő maga írta volt, hogy a korona végtelenül értékes, nem a drágakövei és gyöngyei, hanem glóriája és szentsége miatt. Ennek a szent emléknek megőrzése ügyében a magyar nemzet mindig odaadóan fáradozott, s tömérdek vért áldozott, hogy az az ellenség kezére ne kerüljön!
Az 1687. év szept. 5-én a nádor, a főpapok és az urak Bécsben átvevén a Szent Koronát, nagy pompával és kísérettel Pozsonyba hozzák. A bevett szokás szerint a koronát vivő díszhintó két oldalán a városi tanács tagjai mentek hajadonfővel.
III. Károlynak koronázásakor a Bécsben őrzött Szent Korona ismét hazánkba hozatott. Az uralkodó 1712. április 13-án adta Pozsony városának tudtára, hogy a Szent Koronát a szokásos kísérettel aláküldi. Ugyanekkor megírta a városnak, hogy a szokott módon, a legnagyobb tisztelettel és ünnepséggel kell a Szent Koronát fogadni.
Mikor a korona lehozatalára kijelölt küldöttség Bécsbe érkezett, a király szép beszéd kíséretében adta át a koronaőröknek a szent jelvényeket tartalmazó cistát. A király beszédére az első koronaőr válaszolt. Ezután az egész küldöttség kezet csókolt az uralkodónak. A cistát régi szokás szerint hatlovas hintóra tették s vontarany szövettel letakarták. A testőrség és deputáció zenekísérettel indult aztán Pozsony felé. Mikor a menet az ország határához ért, Pozsonyban minden ágyú megszólalt. A dunai hídnál a koronaőrség és két kompánia gránátos csatlakozott a menethez. A város kapujában a magisztrátus hajadonfővel fogadta a Szent Koronát. Ekkor újra megszólaltak az ágyúk és a harangok. A várkapuban a bíbornok-prímás, az egész főpapság, a mágnások és a követek fogadták a Szent Koronát, s valamennyien a menethez csatlakozván a várkápolnába mentek. Itt az oltárra helyeztetvén a szent jelvényeket tartalmazó cista, a kardinális prímás ünnepélyes tedeumot mondott. Az ágyúk és a harangok most harmadszor is megszólaltak.
A tedeum után a vártoronyba helyezték a cistát.
A korona átvitele a Szt. Márton-egyházba a megszokott módon esett meg. A koronázási ebéd után a bevett szokás szerint a király egyenkint adá át a koronát és a jelvényeket a koronaőröknek, s ezek aztán a cistába helyezték, s a szokott módon nyolc pecséttel lepecsételték. A cista kulcsait pedig átadták a királynak.
Amint látjuk, a Szent Koronát ezúttal nem tették ki közszemlére.
Tudott dolog, hogy Mária Terézia koronáztatása a legnagyobb pompával ment végbe. Emellett ennek a koronázásnak külön érdekességet adott az a körülmény, hogy a királynő előzetes rendelete szerint a koronázásnál mindent a magyar udvari méltóságok teljesítettek.
Az addigi szokástól eltérően a királynő elrendelte, hogy június 26-tól június 28-ig a Szent Koronát, a koronázási jelvényeket, a királynő hordotta ragyogó s drága magyar öltözettel együtt a királyi palota felső emeletén, a vörös damaszt szobában szemlére kitegyék. Az ok; amiért Mária Terézia ezt elrendelte, az a kimondhatatlan tisztelet volt, mellyel a magyarság a Szent Korona iránt viseltetett.
Hogyan vitette el II. József Bécsbe a Szent Koronát, eléggé ismeretes. Ez alkalommal ausztriai részről is kifejtették a császárnak, mit jelent a magyar nemzet életében a koronázás és a Szent Korona. Ez sem használt. Figyelmen kívül hagyták a nemzet jobbjainak, a megyéknek és a városoknak tengernyi folyamodását is. Ha valaki a magyar Szent Korona apotheozisát akarja ismerni, olvassa el e folyamodásokat. Az igaz magyar meghatottság nélkül ma sem olvashatja e megkapó fölterjesztéseket.
Az 1790. évben végre ismét visszakerült hozzánk a Szent Korona. Minő fénnyel, minő lelkesedéssel hozták Budára, eléggé ismeretes. Valamint, hogy ismeretes az a nemzeti fölbuzdulás és átalakulás is, mely a Szent Korona visszahozatala után támadt.
Hatlovas díszhintón történt a Szent Korona Budára való szállítása. A két koronaőr, a magyar kancellár és két titkára, a magyar gárda, az urak és nemesek, meg a megyék bandériumai kísérték a Szent Koronát Budára, hová február 18-án érkeztek meg. Az egykori újságok bőségesen leírják azt a nagyszerű és lelkes fogadtatást, melyben a Szent Koronát részesítették. A koronaőrség szervezéséig a megyei bandériumok őrizték a Szent Koronát. Az első volt az őrködésben a nádor bandériuma.
Mivel Lipót koronáztatása Pozsonyban határoztatott el, október 28-án a Szent Koronát Pozsonyba vitték. A szokásos katonai csapatokon kívül a nádor bandériuma, az urak lovasai és Nógrád megye bandériumai kísérték. Pozsonyban a szokásos ünnepséggel fogadták. A páratlan lelkesedés és a szent áhítat, mellyel a koronát fogadták, II. Lipót királyt is megindították. Ő volt az első, aki azt a kívánságát fejezte ki, hogy a Szent Koronát ezentúl ne »privato quasi modo« hozzák a lakására, hanem ugyanolyan ünnepélyességgel, amilyennel a koronázás előtt a templomba szokták vinni.
Ezen 1790. évi koronázáskor német részről írták volt a Szent Koronáról, hogy minden nemzet tiszteletben tartja koronáját, de egyetlen nép lelkében sem él az a nagyrabecsülés, az a mély hódolat, mely a magyar szívét teljesen elfogja koronája iránt. A trójai a palládiuma, a római az ancile-je iránt nem mutatott nagyobb tiszteletet és hódolatot, mint a magyar ősidők óta koronája iránt. Nem is hítta azt másként, mint Szent Koronának!
Az 1792. évben a régi szokástól eltérően Budán ment végbe a koronázás. A Szent Korona átvitele a koronázó-templomba (június 6-án) imigyen történt. A koronatartó ládát a nádortól kinevezett főurak és a személynöktől kinevezett nemesek vitték a díszhintóra. A bandériumok után ment a koronát vivő hintó a két koronaőrrel és a két császári komisszáriussal. Ezt követték a nádor és a főpapok hintói. A mágnások és a nemesek lóháton nyomukban haladtak. A koronát vivő hintó oldalán 20-20 koronaőr, udvari apródok és a városi tanács tagjai födetlen fővel haladtak. Az utcákon a fegyveres polgárőrség állott sorfalat. Minden templomban zúgtak a harangok s dörögtek a felállított ágyúk. A katonai őrségek leeresztett zászlókkal tisztelegtek.
A koronázás és a koronázási ebéd megeste után sem 1790-ben, sem 1792-ben nem tették ki a Szent Koronát közszemlére. Legalábbis a főudvarmesteri hivataltól kidolgozott és a királytól jóváhagyott szertartások erről mit sem szólnak. Az 1792. évben – az előbbi szokás szerint – a koronázási ebéd után a király parancsot adott a főudvarmester helyettesének, hogy a koronát és a jelvényeket zárják el. Erre a főudvarmester helyettese közli a parancsot a császári komisszáriusokkal, a kancellár pedig a nádorral. A kitűzött időre aztán megjelennek: a főudvarmester helyettese, a főkamarás, a két császári biztos, a prímás, a nádor, a magyar kancellár, a két koronaőr, a deputált főurak és nemesek, valamint azok, akik a koronatartó ládát viszik. Erre a király darabonkint átadja a szent jelvényeket. A nádori protonotárius írásba foglalja, s ezt a jelenlévők mind aláírják. Erre a koronaőrök a cistába teszik a jelvényeket, lezárják, s a kulcsokat átadják a királynak, hogy azokat a bécsi Schatzkammerbe helyeztesse. Erre a király átadja a saját pecsétnyomóját az első császári biztosnak, s következik a láda lepecsételése. A király pecsétjét a cista közepére ütik. Aztán jön a két császári biztos, a prímás, a főudvarmester helyettese, a nádor, az első és a második koronaőr pecsétje.
Mária Ludovika 1808. évi koronázásakor a Szent Koronát Budáról hozták Pozsonyba a szokott kísérettel. A koronázás előtt való napon a Szent Koronát a templomba vitték. Az utcákon a polgárőrség állott sorfalat. Minden harang megszólalt s az ágyúk dörögtek. A menetet karabélyos lovasság nyitá meg. Aztán jött az udvari Einspanier lóháton. Ezt követték a deputált főrendek, nemesek és követek lóháton. Nyomban azután jött a nádorispán a díszhintón. Ót kísérte a fegyveres gyalogság. Aztán jött a hatfogatú nyílt hintó, mely a Szent Koronát és a jelvényeket tartalmazó cistát vitte. E hintó két oldalán udvari apródok, valamivel kijjebb a városi magisztrátus tagjai hajadonfővel, 12-12 koronaőr és 1212 nemes testőr haladtak. A második hatfogatú díszhintóban a koronaőrök és a császári komisszáriusok ültek. Aztán jött a királyi főajtónálló és kísérete lóháton. A menetet a sorkatonaság zárta be.
A koronázás napján – az eddigi szokástól eltérően – a Szent Koronát ünnepélyesen körülhordozták a városban (szept. 7-én). Ugyanezen a napon a várost kivilágították, s az udvar bált adott. A Szent Koronát és a jelvényeket aztán több napon át szemlére tették ki a Grassalkovics-palota kápolnájában. Szept. hó 12-én történt a lepecsételés, aztán ünnepélyes menetben a Szt. Márton-egyház kápolnájában helyezték el s ott őrizték.
Itt maradt aztán a Szent Korona továbbra is. Még 1830-ban is, V Ferdinánd koronázásakor innét vitték a szokásos ünnepélyes menetben a király lakosztályába.
A XVIII. század későbbi koronázásai alkalmával a Szent Koronát csak oly pompával vitték és kísérték, mint az előző századokban. Ám az az áhítat, az a mélységes kegyelet és rajongás, mely a letűnt időkben úgyszólván mindenki lelkét elfogta a Szent Korona látásakor, folytonosan gyengült s végre eltűnt, mint a hegytetők párája. Változtak az idők, s változtak az emberek.
Egykoron, ha a bú korlátlan sajátunk volt, ha balszél hajtotta a vitorlánkat, a Szent Korona felé tekintett mindenki. Az áhítat varázsát, a hitet és a reményt ez keltette a magyar lélekben, s így a szenvedés közepette is megnyugodott. Hiszen a Szent Korona, mint az egység, az egyetértés szimbóluma és a nemzetnek annyi századokon át szent palládiuma, olyan erősség volt a nemzet szemében, melyet semmi meg nem dönthetett.
Ám mikor a nemzeti érzés és az igazi magyar gondolkozás meggyengült, a Szent Koronának, mint élő ideálnak, mint állami szervezetünk s históriai erőnk alapjának a varázsa is megszűnőfélben volt. S hogy vagyunk ma? Úgy látszik, mintha kővé lett volna a magyar lélek, mintha megfásodott volna a magyar szív. Megvan ugyan a Szent Koronánk és meg e szent jelvény gyönyörű elmélete, de hányán gondolnak az egység és az egyetértés egykori szimbólumára?
Rossz időket élünk. A nemzet hajója süllyedőben vagyon, s nincs, ki révbe vezetné. A tehetetlenség szélcsönd az élet tengerén, mely nem hajtja ugyan sziklára a hajót, de ha sokáig tart, pusztulás vár a hajóra.
(1930)