A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Az idők szava – III.

Önálló külpolitika, keleti nyitással

Amennyiben arra szeretnénk kísérletet tenni, hogy meghatározzuk: történelme során Magyarország mikor rendelkezett önálló és független külpolitikával, nem lenne könnyű a dolgunk, ráadásul meglehetősen lesújtó végeredményt kapnánk. Sajátos földrajzi fekvésünk és ebből fakadó különleges, stratégiai helyzetünk folytán mindig is a fősodorban zajló események kereszttüzében voltunk, sok esetben számított központi kérdésnek akár a területünk birtoklása, akár az, hogy melyik oldalon állunk egy-egy konfliktusban. Ez megkövetelte volna az önálló, saját érdekeket képviselő külpolitika meglétét. Az utolsó fél évezred leforgása alatt azonban szinte sosem adatott meg az, hogy hazánk önálló külpolitikát folytasson, és saját belátása szerint, saját érdekeinek megfelelően alakítsa nemzetközi kapcsolatait.
Amennyire független és erős volt hazánk az Árpádok korában, később az Anjouk, legvégül pedig Hunyadi Mátyás uralkodása idején, annyira elveszítette döntési mozgásterét a későbbiekben. Az elmúlt évszázadokban gyakorlatilag nem létezett önálló, saját külpolitikája nemzetünknek, mert maga az ország sem volt önálló és független. A magyarság hol erősebben, hogy kevésbé erősen, de folyamatosan a Habsburgok igáját nyögte. A Rákóczi-szabadságharc leverése után, II. József abszolutizmusa idején, de különösen a Bach-korszakban jottányi beleszólásunk sem volt abba, hogy merre építhessük nemzetközi kapcsolatainkat. A külpolitika terén nem lett jobb a helyzet a kiegyezés után sem, hiszen a három kulcsterület – benne a külügy – közös irányítású lett, amelyekben a végső döntési jog minden esetben I. Ferenc Józsefé volt. A 20. században az egyébként dicséretes nemzetpolitikát folytató Horthy-korszakra az I. világháborús vereség, Trianon traumája, valamint a náci Németország sajnálatos felemelkedése nyomta rá a bélyegét, a második világháború utáni időkben pedig a szovjet befolyás és a kommunizmus itthoni szálláscsinálóinak magatartása zárta ki a saját utas külpolitika lehetőségét.
A rendszerváltozást követően talán már lett volna lehetőség a szabadabb külpolitikára, de sokáig úgy tűnt, hogy a magyarság egész egyszerűen képtelen a megfelelő érdekérvényesítésre, képtelen a saját kezébe venni a saját külpolitikáját. Hogy ebben mennyire volt ok a történelmi múlt, és mennyire az, hogy bizonyos kormányoknak soha nem is volt fontos a magyar érdekek tudatos vállalása és képviselete, azt nehéz arányosítani. Biztosan mindkettőnek volt szerepe, és a kettő együtt adta azt a sajnálatos végeredményt, hogy diplomáciánkra a „béna kacsa” magatartás volt jellemző, amely egyrészről futott csak a történések után, alakítani azokat a legcsekélyebb mértékben sem volt képes, másrészt legfőbb célja csupán az volt, hogy a nemzetközi fősodor elvárásainak megfelelően nyilvánuljon meg minden fontos kérdésben. Mondani sem kell, ehhez mérten volt tekintélyünk is a világban: szavunk semmit sem számított.
A 2010-ben bekövetkező kormányváltás a külpolitika terén is jelentős fordulatot hozott. Úgy a külügyi tárcától, mint a kormány fejétől egyre többször és egyre nagyobb nyomatékkal hangzott el az a szó, az a felszólítás, hogy tisztelet. Tisztelet az önálló magyar véleménynek, tisztelet annak, hogy mi, magyarok – élve a demokrácia adta lehetőségekkel – szeretnénk a saját utunkat járni külpolitikai téren is. Annak ellenére, hogy a honi balliberális elit és annak lakájmédiája ezt a fajta stílusváltást rendre maró gúnnyal fogadta és mind a mai napig ugyanígy reagál rá, mostanra bizonyságot nyert: igenis van létjogosultsága ennek a diplomáciai metódusnak. Sőt látva a világban zajló aggasztó folyamatokat, egyre nyilvánvalóbb, hogy csak ennek van és lesz létjogosultsága a jövőben. A vélemény nélküli országok ideje ugyanis lejárt, az előttünk álló időszakban a vélemény nélküliség, a saját érdekek háttérbe szorítása egyet fog jelenteni az adott ország kultúrájának, identitásának, hagyományainak pusztulásával. Túlélésre, önazonosságának megőrzésére kizárólag azoknak az országoknak lesz esélye, akik képesek kiállni magukért. Ehhez persze szövetségesek kellenek, támogatók, de legalábbis olyan országok, akik ha nem is támogatnak nyíltan bennünket, ellenünk sem tesznek. Ezek megtalálása szintén a diplomácia feladata.
Az Orbán-kormánynak sikerült megtalálnia ezeket az országokat, illetve fellelnie azokat a gazdasági erőtereket, amelyek a sok tekintetben külön utas politikánk gazdasági alapjait adják. A magyar diplomáciát a meglévő szövetségesi rendszer felerősítéséért, valamint a bátran új utakat kereső nyitásaiért egyaránt kiemelt elismerés illeti. Végső soron a kormány három különböző területen ért el kiemelkedő diplomáciai eredményeket.
Elsőként a visegrádi négyek szövetségéről kell szólni. Ennek léte természetesen nem Orbán Viktor kormányának eredménye, hiszen egy 1335-ben megkötött magyar–lengyel–cseh szövetség jelenkori felelevenítéséről van szó, amelynek immár az önálló Szlovákia is tagja. Az viszont jórészt már a magyar kormány markáns politikájának eredménye, hogy a V4-ek először zártak össze sikeresen több kulcskérdésben, és a visegrádiak szövetsége mostanra az Európai Unió egyik sikertörténete lett. Erről tavaly több ízben is írtunk itt, a Magyar Fórumban, ezért ennek alátámasztására most csak annyit említünk: az új osztrák vezetés a korábbinál is nyíltabban közeledik a V4-ek felé, ez pedig olyan fejlemény, ami akár csak 6-8 évvel korábban is elképzelhetetlen lehetett volna. Mostanra reális lehetőség lett a V4-ek további országokkal történő kibővülése, ami a visegrádi szövetség jelentőségének további növekedését eredményezi majd, megkerülhetetlen tényezővé emelve ezt a közép-európai tengelyt.
Külön említést érdemel a Keleti Nyitás politikája, amelyért – a mostani migránskérdésben képviselt álláspontjához hasonlóan – nemtelen támadások egész sora érte az Orbán-kormányt. Pedig ez az a gazdasági lépés, amelyet már réges-régen meg kellett volna lépnie valamelyik kormányunknak. A világgazdaság jövője ugyanis nem a jó ideje már inkább stagnáló, mint fejlődő atlanti térségben van, hanem Keleten, Ázsia közepén, a fejlődés előtt álló posztszovjet államokban, valamint természetesen mindenekelőtt Kínában, amely gazdasági értelemben a legdinamikusabban fejlődő világhatalom. A Keleti Nyitás politikája nem csupán ötletnek volt kitűnő, de hosszabb távon igazi sikertörténettel kecsegtet. Ráadásul szinte a Kelet összes államát érinti, hiszen Orbán Viktor kitűnő kapcsolatot épített ki török kollégájával, hivatalos látogatásra hívták Indiába, Közép-Ázsia legdinamikusabban fejlődő államával, Kazahsztánnal gyümölcsöző kétoldalú megállapodások köttettek, de Vietnamtól a délnyugat-ázsiai arab országokig számos egyéb állammal is létrejöttek államközi egyezségek.
Ha az önálló magyar külpolitika sikereiről beszélünk, mindenképpen szólni kell a két világhatalomról, Oroszországról és Kínáról, amelyek mostanra deklaráltan stratégiai partnerként tekintenek hazánkra. Vlagyimir Putyin bő másfél évtized alatt újból megkerülhetetlen világhatalmi tényezővé tette hazáját. Oroszország egy ideje működik, sőt egyre jobban működik. Az ország még az olajárakkal való amerikai játszadozás ellenére is erősödőben van, pedig ez nyilvánvalóan érzékenyen érinti az orosz gazdaságot. Az újból feltörekvő Oroszország nagy tekintélyű vezetője az elmúlt években rendre ellátogatott hazánkba, több ízben maga is vendégül látta a magyar miniszterelnököt. A két ország között létrejött megállapodások pedig hosszú távon pótolhatják azt az űrt, amelyet az egykori szovjet piac összeomlása óta máig nem sikerült betölteni. Mindez a mezőgazdaságunk, az iparunk és a szolgáltató szektorunk előtt is új távlatokat nyit.
Kína az egész földkerekség első számú hatalma lesz rövid időn belül. Gazdasága folyamatos növekedést mutat, és a technológia terén is egyre több területen az élen járnak. Az a tény, hogy a Föld legnépesebb állama Közép-Európában hazánkat választotta stratégiai partneréül, hatalmas lehetőségeket hordoz Magyarország számára is. A Délvidékre irányuló Budapest–Belgrád vasútvonal – amelyet a tervek szerint kínai cégek építenek meg – az első nagy beruházás lesz, amelyet követni fognak újabbak is, Kínában pedig magyar cégek számára nyílnak komoly lehetőségek, ami a piac méretét is figyelembe véve lényegében végtelennek nevezhető. A kínai miniszterelnök tavaly november végén Budapesten járt, ahol Európa más vezető politikusaival is találkozott egy csúcstalálkozó keretén belül. Ezzel ismét világossá tette Magyarország megkülönböztetett szerepét.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy Magyarország diplomáciai értelemben is új politikát folytat. Az a tény, hogy a korábban csendes, bólogató magyarok a saját kezükbe vették sorsuk irányítását, kezdetben általános meglepődést váltott ki szerte Európában. Mostanra viszont már sok helyütt Orbán Viktorral példálóznak Nyugaton is, az ő követését tartják célravezetőnek. Ez is fontos eredmény, de az igazi eredményt mégis az jelenti, hogy hazánk elkezdte érvényesíteni a saját érdekeit, és kiállt véleménye, álláspontja mellett. Ezért mindenekelőtt a kormányfőt illeti a dicséret és az elismerés.
 
Kovács Attila
(Január 25-én az újságárusoknál: A migrációs válság és az arra adott válasz)