A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









Nagy László varázsa

Zsille Gábor

Fájdalmasan korai halála előtt néhány nappal Nagy László egy kiváló lengyel költő, Zbigniew Herbert verseit fordította – nem lengyel eredetiből, hanem nyersfordítások segítségével.

Negyven évvel ezelőtt, 1978. január 30-án, mindössze ötvenhárom évesen hunyt el a legendává nemesedett Kossuth-díjas költő, Nagy László. Veszprém megyében, a Somló melletti Iszkázon született 1925-ben, hagyományos paraszti családban. Öccse, Ágh István szintén Kossuth-díjas költő. László 1945-ben érettségizett a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. Gyerekkori, a lábában kialakult csontvelőgyulladása egész életében korlátozta a mozgását. Kezdetben festőnek készült, 1946-tól az Iparművészeti, majd 1947-től a Képzőművészeti Főiskola rajz szakán tanult, és tagja lett a Dési Huber Képzőművész Kollégiumnak – akkoriban írta első költeményeit, amelyek csakhamar nyomdafestéket kaptak egy diákújságban, majd Sőtér István híres Négy nemzedék című antológiájába is bekerült.
1948-ban úgy döntött, az irodalom lesz a kenyere, és átiratkozott bölcsész hallgatónak, magyar–szociológia–filozófia szakra. Fél év elteltével pedig átiratkozott az orosz szakra, hogy kedves költőjét, Szergej Jeszenyint fordíthassa. 1949 és 1952 között írói ösztöndíjjal Bulgáriában élt, ott csiszolta tovább nyelvtudását, és persze fordított. Később több alkalommal visszatért bolgár földre. 1952. augusztus 20-án házasságot kötött Szécsi Margit költőnővel, 1953-ban megszületett András fiuk. Budapesten laktak. 1953 augusztusától László a Kisdobos újság szerkesztője, majd főszerkesztője volt. 1957 februárjában állása megszűnt, és éveken keresztül műfordításból élt. 1959-ben az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa lett, egészen haláláig. Az 1960-as években néhány verseskötetéhez illusztrációkat is készített. 1966-ban Kossuth-díjat kapott.
Cseppet sem túlzás a megfogalmazás: Nagy László valóban legendává nemesedett. A hatvanas-hetvenes években minden fiatal költő „nagylászlóul” akart írni, már csak azért is, mert a korszak másik rendkívül divatos költője, Juhász Ferenc stílusa követhetetlen volt, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akinek bármilyen költői ambíciója volt, Nagy Lászlót olvasott. Onagy Zoltán irodalomkritikus szavaival: „Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László-hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, viszont a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében.”
Fájdalmasan korai halála előtt néhány nappal Nagy László egy kiváló lengyel költő, Zbigniew Herbert verseit fordította – nem lengyel eredetiből, hanem nyersfordítások segítségével. E versek voltak az utolsó befejezett irodalmi alkotásai. László esetében könnyen találni lengyel vonatkozásokat, melyek közül itt csak néhányat ragadok ki. Tizennégy évesen egy lengyel tiszti zubbonyban járt iskolába, melyet egyik unokabátyja szerzett a második világháború kezdetén hazánkba menekült lengyelektől. Felnőttként László több alkalommal járt Varsóban, például 1974 őszén Csoóri Sándorral. Az ösztöndíjasként ott lakó Kovács István, a Kilencek költőcsoport tagja, később krakkói főkonzul kalauzolta őket. Megkoszorúzták egy tragikus sorsú költő, az 1944-es varsói felkelésben meghalt Krzysztof Kamil Baczynski emléktábláját. A koszorú szalagjára Nagy László e szavakat írta: „A nemzet: közös ihlet.” Csoóri egy évtizeddel később e szavakkal jellemezte Lászlót: „Viszolygott a külföldi utazásoktól, de Lengyelországban otthon érezte magát.” (És persze Bulgáriában is nagyon otthonosan mozgott, teszem hozzá.)
A költő legendáját érzékletesen szemléltetik a jóval fiatalabb pályatárs, Zalán Tibor szavai: „Az én kapcsolatom a Nagy László-i költészettel a sajátom elindulásához köthető. A hetvenes évek közepén lehetetlen volt az embernek kivonnia magát a Nagy László-i hatás alól. Éppen azért, mert abban a korban keveseknek sikerült egybefoglalni a költőt mint magatartást és a művet mint esztétikai értéket. Ne felejtsük el, hogy ez volt az az időszak is, amikor a fiatalság érdeklődése irgalmatlan erővel a népköltészet és a népsors felé fordult. Regényt lehetne írni arról, hogy az ember mit tanul indulásakor attól a költőtől, akit nagyon nagyra becsül. Nem is tudom elmondani. Akkor még szinte mindent tőle tanultam. Érdekes az, hogy ha József Attila-hatást találnak nálam, akkor én azon mosolygok magamban, hogy azok nem is József Attila-hatások, hanem Nagy Lászlón keresztül kerültek bele a szövegeimbe. Én sokkal kevésbé ismerem mind a mai napig József Attila költészetét, mint Nagy Lászlóét. Akkoriban én mindent tőle tanultam, a szövegkezelést, a ritmizálást, még azt is, hogyan kell elrontani a szöveget, hogy az szóljon is, és ne klapanciaszerű legyen.”
Nagy László és Ágh István szülőfalujában, Iszkázon 2006-ban jártam először. Előadónak hívtak egy konferenciára, amelyen Nagy László műfordításait, illetve idegennyelvű fogadtatását tekintettük át. Nekem az a feladat jutott – cseppet sem meglepő módon –, hogy a költő lengyel vonatkozásairól beszéljek. Igyekeztem alaposan felkészülni, és magam is meglepődtem, hogy e témából tizenöt oldalas tanulmány kerekedett, köszönhetően a sok érdekes szálnak. A kétnapos tanácskozás igazán remekül sikerült, ám legnagyobb gyümölcse számomra az volt, hogy beleszerettem Iszkázba, ebbe a somlói borvidéken fekvő falucskába. És persze a jelenleg irodalmi emlékházként működő szülőhelybe, a két Kossuth-díjas költőt ajándékozó portába, melyet átjár a varázsos versvilág. És bevallom, lelkesedtem a tágas kert végében található bodzabokrokért is, melyekről gyönyörű tányér virágokat szüreteltem. Nem csoda, hogy azóta is minden évben ellátogatok Iszkázra, a nyár derekán tartott Nagy László emléktúrák alkalmából, és persze nem mulasztok el bodzázni – kamrám polcán jelenleg is hat palack házi szörp sorakozik. Közhelynek hangzik, de mit tegyünk: vannak nagyszerű helyek, ahová érdemes évente visszalátogatni. Egy olyan irodalmi emlékhely esetében, mint az iszkázi, bátran használhatjuk az elzarándokolni kifejezést is.