A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









Az idők szava – VI.

Saját lábra állított gazdaságpolitika

A világgazdaságban teljes önállóság nem létezik, nem is létezhet. Az egyes országok magától értetődő módon egymásra vannak utalva, és bizonyos mértékig ki is vannak szolgáltatva egymásnak. Olyan értelemben ez jól is van így, hogy emiatt egyetlen ország, még a legerősebbek sem nagyon tudnak egyértelmű hegemóniát kiépíteni, és az egymásrautaltság miatt alapvetően senkinek nem lehet érdeke egy másik ország gazdaságának bedöntése. Jó példa erre a két világháború utáni helyzet. Az első világégést követően Anglia és az USA akadályozta meg háborús ellenfelük, Németország franciák által elképzelt teljes térdre kényszerítését, a második világháború után pedig szintén az USA kínált Marshall-segélyt Németországnak. Nem véletlenül, s még kevésbé szívjóságból, hanem azért, mert Németország pénzügyi összeomlása jelentős mértékben visszahatott volna az USA és Nagy Britannia gazdaságára is. Probléma akkor állhat elő, ha egy ország függősége túlzott mértéket ölt, illetve, ha valaki túl sok irányba adósodik el, hiszen akkor az adott ország által megtermelt javak túlnyomó része a hitelek törlesztésére megy el. Ilyen helyzetben az adott ország pénzügyi mozgástere nagyon beszűkülhet, vagy akár teljes egészében is megszűnhet, és költségvetésének legfőbb irányszámait nem maga az ország, hanem a hitelezők jó-, vagy éppen rosszindulata dönti el.
Az 1994 és 1998 között négy, majd 2002 és 2010 között nyolc éven keresztül hatalmon lévő posztkommunista-szélsőségesen liberális koalíció úgynevezett neoliberális, piacbarát gazdaságpolitikája pontosan ebbe a helyzetbe sodorta Magyarországot, amelynek következtében hazánk gazdaságának egyik legfőbb jellemvonása a totális függés volt. Komoly, maradandó beruházások eleve alig-alig valósultak meg, ami olyan értelemben nem is meglepő, hogy a folyamatos költségvetési hiányt kizárólag a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap hitelei révén volt képes csökkenteni a balliberális kabinet. A teljes hozzá nem értést és a szakmai nihilt maga Gyurcsány Ferenc kormányfő leplezte le híres-hírhedt balatonőszödi beszédében, ahol elismerte, hogy nem csináltak semmit négy évig és nem tudnak felmutatni egyetlen komoly kormányzati döntést sem. Beszédében úgyszintén lesújtó képet festett a még manapság is kiváló szakértőként tetszelgő balliberális kötődésű közgazdászokról, akik – Gyurcsány állítása szerint – nem csak, hogy nem tudták érdemi javaslattal segíteni a kormány munkáját, de olyan alapvető gazdasági tételekkel sem voltak tisztában, mint pl. az adójóváírás intézményének létezése.
Aligha lehet csodálkozni azon, hogy ilyen közgazdászok "szakértése", valamint a balliberális politikai elit teljes fogalmatlansága együttesen azt eredményezte, hogy 2010-ben egy ország mondott véleményt Gyurcsányékról és – mint utolsó reménysugár – kétharmados többséget kapott a keresztény-nemzeti kormány. Más kérdés, hogy nyolc év balliberális ámokfutás után lényegében egy romokban heverő, a teljes összeomlás szélén álló, nyakig adósságban úszó országot kellett átvennie és megfelelő pályára állítania az újdonsült Orbán-kormánynak. Tovább tetézte a bajt, és növelte a kiszolgáltatottságot, hogy idegen kézben voltak a közmű-szolgáltatók, a hazai kis- és középvállalkozások aggasztó mérvű tőkeszegénységben voltak, és súlyos recesszió jellemezte a nagy munkaerő-igényű építőipart. Ezzel párhuzamosan a meglévő helyzetet gátlástalanul kihasználó bankszektor – a balliberális kormányzat hallgatólagos támogatását élvezve – rászabadította a devizahiteleket az egyről a kettőre jutni vágyó családok százezreire. Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülésekor gyakorlatilag nem volt olyan területe a magyar gazdaságnak, amely prosperált, példaértékűen működött volna.
Innen kellett megcsinálni a csodát, mert a kétharmados többségű felhatalmazás egyet jelentett a csodavárással, azzal, hogy a választókorú magyarok elsöprő többsége Orbán Viktorban és leendő kormányában látta a kiutat. Az Orbán-kormány bizonyos értelemben képes volt csodát tenni, még akkor is, ha látható, hogy legalább annyi tennivalója lesz ezután, mint amit már eddig elvégzett. Elkerülhetetlen, tovább nem halogatható lépéseket volt bátorsága meglépni a kabinetnek, amelyek szinte kivétel nélkül eredményre vezettek.
Az első igazán komoly, gazdasági természetű döntés a magánnyugdíj-pénztárak államosítása és így a kétpilléres nyugdíjrendszer kialakítása volt. Az így felszabaduló közel 3000 milliárd forintból azonnali, több mint 5 százalékpontos államadósság-csökkentést hajtott végre a kormány. Úgyszintén hatalmas lépés volt a gazdasági függés csökkentése felé, hogy Magyarország több részletben visszafizette a 2008-ban a balliberális kormányzat által felvett 20 milliárd eurós IMF-hitelt. Ezzel a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felé teljes mértékben megszűnt a tartozásunk, ami a normál visszafizetési tempóban még a 2020-as években is bőven tartott volna.
A rendszerváltozást követően elkövetett számos, történelmi „ősbűn” egyike volt a közüzemi szolgáltatók idegen kézbe juttatása, hiszen ezzel a legalapvetőbb infrastrukturális vezetékes rendszerek – a villany-, a víz és a gázszolgáltatás – feletti ellenőrzés került ki az állam kezéből. A külföldi szolgáltatók számára persze kitűnő piac volt a magyar, hiszen az áremelésekkel újra és újra extraprofitra tudtak szert tenni a mi kontónkra. Az Orbán-kormány ezen a téren is mert változtatni és új mederbe terelni a folyamatot. Állami forrásokból elkezdődött a közüzemek részben vagy egészben történő visszavásárlása, így azok nagy része ismét nemzeti tulajdonba került. Ezzel lehetőség nyílt a rezsicsökkentés megvalósítására, és megteremtődött annak lehetősége, hogy a közműárakról a jövőben végre ne a multik érdekei döntsenek. Akár az ipari-, akár a lakossági fogyasztók érdekeit nézzük – amelyek ráadásul nem is választhatók el egymástól –, kijelenthető, hogy rendkívül jelentős intézkedés-csomagról van szó, hiszen a lakossági rezsiárakat személyesen érezzük a bőrünkön, de végső soron az ipari közüzemi díjak is visszaszállnak a lakosságra. Energia-függetlenségünk további növelését eredményezheti a paksi atomerőmű tervezett bővítése, valamint az, hogy legnagyobb energiahordozó-ellátónkkal, Oroszországgal sikerült kedvező megállapodást kötnie az Orbán-kormánynak.
A gazdasági döntések közül kiemelkedő fontosságú volt a települési önkormányzatok adósságkonszolidációja. A 2002 és 2008 között felhalmozott, az adott településeket sok esetben teljesen gúzsba kötő adósságok állami átvállalása 2011 és 2014 között zajlott le, és nemcsak az önkormányzatok szempontjából volt fontos, hanem azért is, mert ennek az adósságnak a nagy része devizában állt fenn, amely magas árfolyamkockázatot, rajta keresztül pedig pénzügyi instabilitást jelentett az államháztartás központi és helyi alrendszerének egyaránt. Mivel ezek az adósságok az állami átvállalással kifizetésre kerültek, az államháztartás központi rendszere is jól járt, az adósságok által addig megkötött kezű önkormányzatok pedig új fejezetet nyithattak működésükben.
2012 nyara óta köt a kormány úgynevezett stratégiai partnerségi megállapodásokat magyarországi cégekkel. A tavaly októberben megkötött, eddigi utolsó megállapodás már a 76. volt a sorban, ami azt jelenti, hogy több millió ember munkáját biztosította be a kormány. Ezek a megállapodások ugyanis nem csupán az állam vállalásait tartalmazza, de az adott partnercég is vállast tesz, hogy tovább igyekszik bővíteni a kapacitását, illetve megtartja, vagy lehetőség szerint még bővíti is az általa teremtett munkahelyek számát.
S ha már a munkahelyek száma szóba került: Orbán Viktor kevéssel a 2010-es választási győzelem után kijelentette, hogy a munkanélküliség elleni kormányzati tevékenység végső célja a teljes foglalkoztatottág lesz, erre kell törekedni. Ennek érdekében a korábban már említett munkahely-védő lépéseken túl az állam meghirdette a közmunka-programot. Annak ellenére, hogy a közmunka-programnak az indulása után számos korrigálásra szoruló eleme jelentkezett, sőt, még mindig vannak ilyenek – a kormány tavaly nyáron jelentette be a program újbóli átalakítását, módosítását –, a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. A programnak ugyanis egyszerre van foglalkoztatási és szociális szerepe. Egyrészt százezres nagyságrendű honfitársunkat juttatta vissza a munkaerő-piacra, méghozzá többségében olyan munkaképes korú embereket, akik végzettségük, szakképzettségük hiányában eddig sem találtak munkahelyet, és erre később sem igen lett volna reményük. Ami pedig a program társadalmi- és szociális szerepét illeti: ezek a reményvesztett, sok esetben hosszú ideje munka nélkül tengődő emberek újra fontosnak érezhetik magukat, ismét saját kezük révén juthatnak jövedelemhez. S legalább ilyen fontos az a hozadék, hogy a közmunka-programba bevont emberek gyermekei úgy nőhetnek fel, hogy szüleik dolgoznak, életüknek napirendje van, és a család ebből jut pénzhez.
Az Orbán-kormány történelmi léptékű felismerése volt, hogy nagy céljai elérésére esélye sincs akkor, ha különböző nemzetközi pénzügyi szervezetek hiteleinek hálójában vergődik. Így a legfontosabb lépéssel kezdte: visszafizette országunk hiteleit megszabadulva a hitelezők elvárásaitól. Emellett a nagyvállalatokat és bankokat a rájuk kirótt külön-adókkal bevonta a közteherviselésbe, amely először hatalmas visszhangot váltott ki itthon és külföldön egyaránt, ám később más országok is számos elemét átvették ennek a pénzügyi politikának. Eközben a jobbára hazai tulajdonosi hátterű, kisebb árbevétel-kapacitású vállalatok társasági adóját mérsékelte. A családok vonatkozásában a munkaviszonnyal és ezáltal keresettel rendelkezők közterheit csökkentette, egyben szociálpolitikai intézkedéseket is bevezetett. Ennek eredményeként – gazdasági törvényszerűségként – nőtt a fizetőképes kereslet, a belföldi fogyasztás és a beruházási hajlandóság is. Tudatos és számos külföldi elemzői csoport által is példaértékű gazdasági intézkedés-csomag ez, amely megteremtette gazdaságunk viszonylagos szabadságát, és megteremtette a következő lépések pénzügyi alapjait.
Az elmúlt bő fél évtized igen sikeres gazdaságpolitikájához természetesen kellett a javuló nemzetközi makrogazdasági környezet is, ám ez nem csökkenti az Orbán-kabinet érdemeit, hiszen nyilvánvaló, hogy hiába a javuló általános világgazdasági helyzet, ha egy kormány nem képes ebből profitálni és azt az országa részére kihasználni. Hazánk eddig képes volt a maga javára fordítani a kedvező helyzetet, amelynek oka a kormány kitűnő gazdaságpolitikájában keresendő.

Kovács Attila