A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 25.
száma.





Orbán Viktor: Jövőre ennek a bizottságnak mennie kell!

A nemzeti összefogás tiszta eszméje: Csurka István 30 évvel ezelőtt elhangzott beszéde az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen

Mónus József: a Hódítók Kupáját ezúttal egy Kr.e. 3. századiszkíta íj másolatával nyertem el, amit én készítettem

Szanyit megválasztották az MSZP alelnökének, majd lapunknak azt nyilatkozta, hogy az MSZP ma már nem vonzó




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Az idők szava – VII.

Egymillió új honfitárs

Magyarország világtörténelmi léptékkel nézve is példátlan csapást szenvedett el az első világháború után. A trianoni békediktátum következményeként elveszítettük országunk területének 72 százalékát, közötte száz százalékban magyarlakta részeket is, és az elcsatolt területekkel együtt hárommillió-háromszázezer honfitársunk is kisebbségi sorba kényszerült. Mindez nem csupán a magyarság legnagyobb, máig ki nem beszélt és fel nem dolgozott traumája, de a nemzetpolitikában is egészen a közelmúltig fekete folt maradt. A Horthy-korszak majd’ negyed évszázada alatt a döntést övező drámai sokkból történő felocsúdást követően sok szó esett az országcsonkításról, és amennyire a nemzetközi helyzet lehetővé tette, a revíziós gondolat is teret kapott. Az iskolákban a Magyar Hiszekeggyel kezdődött a tanítás, és az 1930-as évekre a legmagasabb körökben is mind többen vállalták fel, hogy igazságtalannak tartják a trianoni békediktátumot. Akkor nyíltan lehetett beszélni a veszteségek miatti fájdalomról. A területek egy részének visszatérte érthetően euforikus örömet váltott ki minden magyarból, ám ennek súlyos ára lett, és végül elveszítettünk minden visszacsatolt országrészt.
A második világháborút követően azonban 180 fokos fordulat következett be ezen a téren. A revíziós hangokért azonnal a sovinizmus és a nacionalizmus vádja érte az illetőt, és akár bebörtönzést is elszenvedhetett, aki nyíltan szót emelt a határon túli nemzettársainkért, vagy éppen elénekelte a Székely himnuszt. Az 1956-os forradalom vívmányai ahhoz túl rövid ideig éltek, hogy a nemzetpolitikában bármilyen pozitív folyamat is megindulhasson, majd a kádári visszarendeződést követően ez a kérdés már fel sem merült, maradt minden a régiben. A kommunizmus testvéri egyenlőségének utópiája miatt továbbra sem törődött senki a határon túl élő magyarokkal. Ennek eredményeként a kommunizmus négy évtizede alatt olyan generációk nőttek fel, amelyeknek tagjai – a teljes elhallgatás miatt – nem is tudtak arról, hogy nemzetünk milyen tragédián ment keresztül. Sokak számára ismeretlen maradt az a tény, hogy a környező országokban nagy létszámú magyar közösségek élnek, sok helyütt egy tömbben, kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat őrizve, de mégis nagy veszélyben.
Ez a négy évtized, és ennek tudatos, nemzetellenes politikája drámaian mély nyomot hagyott a társadalomban. A mai napig sokan azonosítják a határon túli magyarokat románnak, szlováknak, ukránnak, szerbnek vagy akár még jugoszlávnak(!) is, függően attól, hogy melyik elcsatolt részről valósi. Ugyanez a politikában is megfigyelhető, még mindig találni olyan pártot, amely fennhangon uszít a külhoni magyarok ellen, ez az egyik fő mondanivalója és kampányának is szerves része ez a kérdéskör. Ez annyiban nem meglepő, hogy a rendszerváltozás után sajnos továbbra is a letűnt korszak hangadói maradtak a fő közvélemény-formálók, így a határon túli magyar véreink problémái továbbra sem lehettek részei a honi közbeszédnek. Változás csak abban történt, hogy a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozók – köztük is mindenekelőtt lapunk alapítója, Csurka István drámaíró, politikus – a soviniszta helyett immár a „divatosabbnak” számító újfasiszta vagy antiszemita jelzőt kapták meg, és börtönbüntetés helyett elhallgatás, félremagyarázás jutott nekik osztályrészül. Nem véletlenül keveredett ide az antiszemita-kártya, hiszen a határon túli magyarok témája óhatatlanul revíziós gondolatokat is felvethet, ez pedig a Horthy-korszakot juttathatja mindazok eszébe, akik mindenben a holokauszt veszélyét kívánják látni, vagy a társadalommal láttatni. Pedig a két dolognak a világon semmi köze egymáshoz. Amikor egy magyar ember kimondja, hogy fáj Trianon, sajnálkozik az elcsatolt területek elveszítése felett, vagy éppen aggódó szeretettel tekint kisebbségi sorba kényszerült nemzettársainkra, akkor az nem valaki – például a zsidóság – ellen irányul, hanem a haza- és a nemzetszeretet teljesen érthető és jogos megnyilvánulása.
A kommunista emlőkön nevelkedett, majd a rendszerváltozás környékén roppant ügyesen liberálissá átvedlett, Nagykörúton belüli álértelmiség azonban csak nyelvében magyar, lelkében nem ismeri a hazaszeretet fogalmát, így számukra mindig is idegen maradt a népi-nemzeti irányultságú többség nemzetféltése. Sosem tudtak vele mit kezdeni, sőt, féltek tőle, mert tudták: ha a nemzeti érzést sikerül feléleszteni a társadalomban, sikerül elérni, hogy a magyarok büszkévé váljanak származásukra, nyelvükre, akkor az ő kozmopolita, idegenszívű világuknak örökre vége lehet. Ezért támadták a legaljasabb eszközökkel a nemzeti sorskérdéseket nyíltan felvállaló, magyar lelkületű értelmiségieket és ezért támadják a jelenlegi kormányt minden létező eszközzel most is.
A magyar megmaradás ügyét felvállalók kitartó, megalkuvás nélküli munkája azonban végül mégiscsak eredményre vezetett. Mert jórészt Csurka Istvánék ténykedése vezetett oda, hogy az új évezred első évtizedében, afféle búvópatakként, megindult egyfajta alulról történő önszerveződés, amelynek részeként szerte az országban hagyományőrző csoportok, nemzeti érzelmű kis közösségek jöttek létre, és elkezdődött a nemzeti gondolkodás újjászületése. Egyre többen raktak ki magyar zászlót a házuk falára, egyre több autón lehetett Nagy-Magyarország matricát látni, egyre többen kezdtek Wass Albertet, Nyirő Józsefet, Szabó Dezsőt vagy Németh Lászlót olvasni, tudatosan magyar zenét hallgatni, az elcsatolt részekre nyaralni menni és ott élő kapcsolatokat kiépíteni. A nemzeti szubkultúrából így lassan, de biztosan nemzeti kultúra lett.
A magyar politikatörténetből következően, valamint a balliberális oldal nemzetellenes politikáját látva és tapasztalva, teljesen egyértelmű volt, hogy ezek a nemzeti érzületű közösségek kizárólag a politikai jobboldalon találhatják meg a maguk rokonszenves pártját, így a kérdés az lett, hogy a jobboldal fő ereje, amely 2010-ben – döntően ezeknek a nemzeti érzületű szavazóknak a voksai által – kétharmados többséget szerzett a parlamentben, képes és hajlandó lesz-e magára vállalni annak felelősségét, hogy ennek az egyre növekvő nemzeti tábornak az elvárásait kormányzati pozícióba jutva is következetesen képviselje. Ma már elmondhatjuk, hogy a Fidesz–KDNP szerencsére az elvárásoknak megfelelő irányba indult el, és alkotmányozó többsége birtokában nemzetpolitikai téren olyan útra lépett, amellyel egy közel egy évszázados mulasztást pótol.
A nemzeti ügyekhez való pozitív hozzáállásnak, valamint a kérdés kiemelt kezelésének bizonyítéka volt, hogy az új Orbán-kormány hatalomra kerülése után lényegében az első törvények egyike lett a kettős állampolgárságról szóló törvény. Ezt a jogszabályt 2010 májusában fogadták el, stílszerűen az államalapítás ünnepén, augusztus 20-án lépett hatályba és 2011. január 1-jétől alkalmazzák az állampolgársági eljárásokban. A kettős állampolgárságról szóló törvény értelmében kedvezményesen honosíthatóvá vált minden olyan magyar származású ember, aki megfelel a következő követelményeknek: a magyar jog szerint büntetlen előéletű és a kérelem elbírálásakor ellene magyar bíróság előtt büntetőeljárás nincs folyamatban; honosítása a Magyar Köztársaság közbiztonságát és nemzetbiztonságát nem sérti; felmenője magyar állampolgár volt, vagy valószínűsíti magyarországi származását; a magyar nyelvtudását igazolja.
Ez a törvény teremtette meg a lehetőségét annak, amiről az Európai Unióba való belépés idején oly sok szó esett, de a valóságban sokáig nem történt meg: azaz a nemzet határokon átívelő egyesítését. Valamennyi elcsatolt területen élő nemzettársunk számára elérhetővé vált a magyar állampolgárság felvételének lehetősége, s ezzel az előzetes várakozások szerint nagy számban éltek is a külhoni magyarok. Napjainkra a magyar állampolgárságért folyamodók száma elérte az egymilliós lélektani határt, ami több tekintetben is igen jelentős szám. Kiemelendő, hogy az állampolgárságot szerző határon túli magyarok az anyaországi országgyűlési választásokra vonatkozó szavazati jogot is kaptak, vagyis a törvényalkotók azzal is érzékeltetni kívánták állampolgárságuk teljességét, hogy lehetőséget kaptak beleszólni: merre menjen tovább az anyaország.
A magyarság több évszázadon át a Kárpát-medence domináns nemzete volt, sokáig egyedüliként rendelkezett önálló államisággal. Bár sokszor fejünkre szállt a vád, miszerint elnyomtuk a területünkön élő kisebbségeket, ez sem vallási, sem kulturális értelemben nem volt igaz, sőt éppen az ellenkezője állt fenn. Az 1568-as tordai országgyűlésen vallástörténetileg is egyedülálló módon mondatott ki a szabad vallásgyakorlás négy felekezet (katolikus, református, evangélikus, unitárius) részére. II. József idején újabb türelmi rendelet született, a kiegyezést követően pedig az egyik első törvény volt a báró Eötvös József nevével fémjelzett 1868-as nemzetiségi törvény, amely biztosította az anyanyelvi oktatást a Kárpát-medencében élő nemzeti kisebbségeknek. Mindezek ellenére a Trianonban országunkból területeket kapó új államokban egyértelműen üldözött, másodrendű polgárok lettek az odakerülő magyarok, az új államok pedig tudatosan törekedtek és törekednek azóta is nemzettársaink asszimilálására. A folyamat ma is megdöbbentő erővel és sokoldalúsággal zajlik, emlékezhetünk a kettős állampolgársági törvényre adott szlovák reakcióra, a székely autonómia-törekvések módszeres román elgáncsolására, vagy épp a 2017-ben meghozott ukrán oktatási törvényre.
Ezért aztán állampolgárság ide, szavazati jog oda, egyértelmű, hogy a 2010. évi kettős állampolgárságról szóló törvénynek legalább olyan fontos a szimbolikus és lélektani jelentősége. Azt mutatja ugyanis, hogy hazánk 1945 után először hivatalosan is „észrevette” végre, hogy jelenlegi határain túl élnek nemzettársai, akiknek sorsáért, jövőjéért és megmaradásáért – mint minden valamire való anyaország – különös felelősséggel tartozik. Ez minden ország számára alapvető, csak tőlünk számít újfajta politikának, ugyanis kizárólag mi tekintettünk mostohagyermekként, vagy talán nem is létezőként saját, külhoni véreinkre. Szomszédaink kérlelhetetlen nemzetpolitikájáról hosszú idő óta példát vehettünk volna, itt volt az ideje, hogy ebben a kérdésben is új időszámítás kezdődjék.
Egyértelmű, hogy az elsődleges cél a szülőföldön való boldogulás elősegítése, már csak azért is, mert ezer év óta magyarlakta területekről van szó, ahol a most ott élő nemzettársaink az őrzők, emlékeink, nemzeti kézlenyomatunk élő és eleven strázsái. Ottmaradásuk, méghozzá magyarként történő ottmaradásuk az egész nemzet érdeke. Ugyanakkor az anyaország sokkal hatékonyabban tud védelmet nyújtani számukra, ha személyükben a saját állampolgárairól van szó, és egy nem várt, drámai kataklizma – például a népességfogyás további folytatódása – esetén pedig ők jelenthetik a nemzet túlélését, és egy esetleges áttelepüléssel hazánk magyarként megmaradását.
Egymillió új honfitársunkra úgy kell tekintenünk, mint a nemzet aranytartalékára. Ennek a tartaléknak a megőrzése, sőt, további gyarapítása a magyar jövő egyik legfontosabb feladata, amelyért politikusként és magánemberként valamennyien egyaránt felelősséggel tartozunk, és amelyért minden eszközünkkel tenni vagyunk kötelesek.
Szabó Dezső egy évszázada kimondott igazsága semmit nem veszített időszerűségéből: minden magyar felelős minden magyarért.
(VÉGE)
 
Kovács Attila