A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









„Életem legjobb döntését kényszerítették rám”

Garaba Imre 60 éves

Családi örökség náluk a futball szeretete, így kézenfekvő volt, hogy ő is a zöld gyepen találja majd magát. Ahhoz viszont már az ő elhivatottsága és sportszerű életvitele is kellett, hogy 82 válogatott fellépésével, két világbajnokságon való szereplésével, valamint bajnoki címeivel az 1980-as évek legendás védőjátékosa legyen. Napjainkra egy kicsi köldökzsinór köti csupán össze imádott sportágával, egyébként a civil emberek életét éli. Sportrovatunk vendége a napokban 60. születésnapját ünneplő egykori kiváló hátvéd, Garaba Imre, akivel nem csupán különleges pályafutását elevenítettük fel, de arról is szót ejtettünk, hogy miért nem szállt el a gyorsan jött sikerektől, és hogy olykor egy-egy kényszerű döntés is bizonyulhat később nagyon jónak.

‒ Születésnapja alkalmából Isten éltesse! A kerek évfordulók remek alkalmat jelentenek a visszatekintésre, így a gyermekkoránál kezdjük: adta magát a családban a sportolás és a foci szeretete?
‒ Igen, nekem eleve elrendeltetett a sorsom. Vidéki kissrác voltam, Sződön nevelkedtem. A helybéli csapat technikai vezetője volt az édesapám. Apámék négyen voltak testvérek, közülük ketten a csapatban játszottak is, így egyértelmű volt, hogy jómagam is mindig ott sertepertéltem a pálya közelében, s persze akkor is, amikor a teherautó platóján utazgattunk a szomszéd településekre a meccsekre. Örökre megfertőződtem, mert magával ragadott az egész közeg, s az a tény, hogy az én két nagybátyám – mint a csapat centere és szélsője – a falu büszkeségei közé tartozott. Az általános iskola végén ‒ mivel Pestre mentem továbbtanulni – a III. ker. TTVE csapatához kerültem. Heti három alkalommal volt edzés, plusz vasárnap a meccs. Eléggé megterhelő volt, mert minden reggel az 5.40-es busszal mentem fel az iskolába, s az edzésnapokon csak késő este értem haza. Édesapám is sokat áldozott a szabadidejéből, hiszen ő hordott minden hétvégén a mérkőzésekre. Óbudán találkoztam életem első jelentős edzőjével, Marada Győzővel, aki kitalálta nekem a beállós posztot. A középiskola elvégzése után Vácra kerültem, ahol előbb a tartalékoknál, majd az első csapatban is a felnőttek között játszottam. Itt is remek edzőm volt, Jenei István, aki már egyértelműen belső védőt játszatott velem, s emellett levett rólam körülbelül 10 kiló fölösleget, amivel elértem a versenysúlyomat.
‒ Miként került a Budapest Honvéd csapatához?
‒ Volt egy NB-kupa, ahol a Budapest Építők, a Budapest Honvéd és a Vác került egy csoportba. Két meccset is játszottunk a két ellenféllel szemben, és én valahogy megéreztem, hogy ez egy kiugrási lehetőség lehet nekem. Nagyon összeszedtem magam a két Honvéd elleni meccsre, jól is ment a játék, így Tichy Lajos ‒ a Honvéd akkori edzője ‒ felfigyelt a játékomra. Mint később megtudtam, nagyon szorgalmazta a szerződtetésemet, ami be is következett: 1979 nyarán Kispestre kerültem. Őszintén szólva szívesebben lettem volna a Ferencváros játékosa, mert gyermekkoromban nagy Fradista voltam, s Újpestre is szívesebben mentem volna, mert az meg közel volt Sződhöz, ám megjött a honvédségi behívóm, s onnantól kezdve más választásom nem igazán maradt. Utólag viszont el kell mondanom, hogy – sarkosan fogalmazva – életem legjobb döntését kényszerítették rám, nagyon boldog vagyok, hogy végül a Honvéd játékosa lettem.
‒ Könnyen befogadták a régi Honvéd-játékosok?
‒ Ahogy említettem, amikor még Vác-játékosként a Honvéd ellen játszottam, nem voltam szívbajos. Úgy álltam hozzá, hogy amikor kellett, odarúgtam; visszaszóltam, ha odamondogattak; fizikailag is felvettem a tempót, amit diktáltak. Egyszóval tettem azért, hogy felfigyeljenek rám. Amikor leigazoltak, akkor már emlékeztek rám, s bár tervezték, hogy majd próbára tesznek, kicsit megpróbálnak betörni, de ebből végül semmi nem lett, mert látták, hogy igyekszem teljesíteni, igyekszem mindent megtenni a csapat sikeréért. S amikor ez nyilvánvaló lett számukra, utána abszolút befogadtak.
‒ Hamar bekerült a kezdőbe is?
‒ Igen, de ehhez szerencse is kellett. Már leigazoltak, edzeni is kijártam, ám Mallorcára az edzőtáborba még nem vittek el a csapattal. Nem is voltam kezdő a bajnokság első meccsein, ám a posztomon szereplő Lukács Sanyi Békéscsabán megsérült, így debütálhattam. Onnantól kezdve már nem tudtam kikerülni a csapatból. Nem sokkal később jött a kettős rangadó a Népstadionban, ahol a Fradi ellen játszottunk. A hosszabb kihagyás után visszatérő Nyilasi Tibi még nem volt olyan jó passzban, sikerült őt semlegesítenem, amivel nem csupán a Honvédban állandósítottam a helyem, de szinte kiköveztem az utamat a válogatotthoz is. Nem sokkal később a Csehszlovákia elleni barátságos meccsen be is mutatkozhattam a felnőtt válogatottban.
‒ A hirtelen jött sikerek után hogyan tudott a földön maradni, minek köszönhető, hogy nem szállt el, és végül egy ragyogó pályafutást tudott felépíteni?
‒ Először is: mindenáron futballista szerettem volna lenni. Ez kellő alázatot biztosított. Szerencsém volt abban, hogy lényegében zökkenőmentes volt a váltás a Vác és a Honvéd között, mert Jenei Pista bácsinál Vácott is kiváló munkát végeztem. Ami a dolog emberi oldalát illeti: nekem nem volt több diplomám, így nagyon komolyan vettem a futballt. Erre az időre tehető az is, hogy megházasodtam – feleségemmel immár 41 éve együtt vagyunk –, s mint fiatal házas, edzés után természetesen mentem haza a feleségemhez, a családomhoz. Nem züllöttem, nem csavarogtam, amikor el is mentünk valahová, akkor mindig a csapattársakkal, illetve a családtagokkal. Azt hiszem, a sportszerű életmódom, életvitelem is sokat nyomott a latban.
‒ Milyen emlékeket őriz a 82 válogatott meccséről?
‒ Kovács Feri bácsinál debütáltam az olimpiai válogatottban, Lakat Karcsi bácsinál pedig a felnőtteknél. A Lakat Károlyt váltó Mészöly Kálmánnál lettem stabil válogatott játékos, így neki különösen sokat köszönhetek. Most így, a Magyar Fórum hasábjain keresztül is jó egészséget kívánok neki. Mészöly nagyszerűen érzett rá arra, hogy vissza kell hívni azokat a rutinosabb játékosokat, akik az 1978-as vb után kikerültek a csapatból, de akik még mindig nagyszerű játékosok voltak. Jól ötvözte az idősebbeket a fiatalokkal, s a rá jellemző fanatizálóképességével, vehemenciájával nagyon jó és eredményes válogatottat épített. Ez a csapat ‒ valamint az 1986-os vb-re kijutó, javarészt már új játékosokból álló csapat is ‒ legfőképpen annak köszönhette sikereit, hogy nemcsak jó futballisták alkották, de ezek a játékosok egymással is jó emberi kapcsolatot ápoltak. A mexikói világbajnokság előtt volt olyan meccs, ahol 8-9 Honvédossal állt fel a válogatott, s a pár kiegészítő ember remekül tett hozzá a játékunkhoz. Sajnos sem 1982-ben, sem pedig 1986-ban nem sikerült kiemelkedő eredményt elérni a vb-n, pedig mindkét csapatban benne lehetett volna egy szép eredmény is.
‒ Amikor 1987 nyarán kikerült Franciaországba, milyen különbségeket tapasztalt a kinti és a honi viszonyok között? Már akkor is hatalmas volt a differencia, és nagy volt a lemaradásunk?
‒ Igen, nagy volt a különbség már akkor is, kiváltképp, ha azt is hozzáteszem, hogy a klubom, a Rennes akkoriban másodosztályú volt. Teljesen más ritmusban dolgoztunk. Másmilyenek voltak az edzések: időben rövidebb, de nagyon intenzív tréningjeink voltak, ugyanakkor az egy-egy elleni játék olyan éles volt mindig, mintha meccsen lett volna. Amint azt korábban is mondtam, nem voltam félős típus, mégis, az elején szinte félelmetes volt mindez, s bizony kellett egy kis idő, amíg felvettem a ritmust. Odakint már akkor tudatosan máshogyan étkeztek, rendszeresen jártak konditerembe, súlyzóztak, erősítettek. Mi itthon az élvonalban sem igen csináltunk ilyesmit, ez pedig, mondom még egyszer, a másodosztály volt.
‒ A beilleszkedéssel voltak gondjai?
‒ Nem, ilyen probléma nem volt. Tiszteltek a hozzáállásomért, valamint azért, hogy korábban már két vb-n is játszottam, ugyanakkor viszont el kell mondani, hogy nem lógtam ki felfelé a sokszoros válogatottságom ellenére sem. Belgiumban hasonló volt minden, mint Franciaországban. Fontos volt, hogy meg kellett tanulnom alapszinten a nyelvet, ami sikerült is, így Charleroi-ban is elfogadtattam magam. Az persze mindkét helyen fontos volt, hogy fizikálisan maximális állapotban kellett lenni.
‒ Visszavonulása után voltak edzői próbálkozásai, ám mostanra úgymond eltűnt a futballból, alig-alig hallani önről. Nincs hiányérzete emiatt?
‒ Nincs. Amikor felhagytam az aktív játékkal, az volt a tervem, hogy edző leszek. El is kezdtem dolgozni, testhezálló feladatnak éreztem, és úgy gondolom, nem is ment rosszul a munka. Ám ért egy csalódás: amikor az MTK-nál, ahol vezetőedző voltam, le akartak fokozni másodedzővé. Én erről azt vallom, amit a közmondás is, hogy ahol Nap volt az ember, ott Hold ne legyen… Nem vállaltam el ezt a feladatkört. Belevágtunk ugyanakkor egy vállalkozásba a feleségemmel, ami jól működött, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szabadabb lettem, végre több időt tudtam tölteni a gyermekeimmel is, magam rendelkezem az időmmel, s jól érzem magam a bőrömben. Nyugodtabb lettem minden értelemben, s meg kell vallani: nem hiányzott az edzőséggel járó stressz, ahol lényegében nem önmagától, hanem 22 játékostól függ az ember megítélése. A focitól azért nem szakadtam el teljesen, a Focisegély Alapítványban dolgozom, Katzirz Bélával, Csiki Károllyal, Borbély Zoltánnal és Faragó Richarddal. Ennek a feladatnak nemcsak azért örülök, mert így van egy köldökzsinór a futball felé, hanem azért is, mert segíteni tudunk az arra rászoruló régi játékosoknak. Természetesen a régi társaimmal is tartom a kapcsolatot, beszélünk telefonon, olykor találkozunk is, tudunk egymásról. Ami meg az eltűnést illeti, ha megkeresnek, örömmel elmondom a véleményemet, az őszinte véleményemet, de ha nem keresnek, az sem okoz számomra lelki problémákat, sőt, én magam sem nyilatkozom már mindenkinek…
‒ Ha már kiemelte az őszinte véleményt: mit gondol a magyar focijelenről és jövőről?
‒ Szerencsés helyzet, hogy ekkora állami támogatás áramlik a sportágba. Ez nagy áldás, s mindennemű fejlődésnek nagyon örülök, jónak tartom, nagyon kellett ez már. De az alagút végét én még mindig nem látom, ez az igazság. Mármint szakmailag. Hiába az egyre szebb stadionok, hiába a tényleg egyre nagyszerűbb feltételek, az eredmények még mindig hiányoznak. Tisztességesen és sokat kell dolgozni, szívvel-lélekkel. A tehetségeink most is megvannak, s mivel a feltételek most már adottak lesznek minden szinten, a becsületes munka előbb-utóbb eredményre kell, hogy vezessen.

Kovács Attila