A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









Minden dalban magamat látom, magamat megtalálom

Széplaky Bálint

Csizmadia Anna, Kupuszina. Az ‒ azóta előadóművésszé és tanárrá lett ‒ leányka, valamint a falu neve sokak fejében összefonódik, hiszen mindkettő a 2012-es Fölszállott a páva döntője után vált ismertté. Elmúlt hat esztendő, és Anna épp azzal a lelkesedéssel, tisztasággal és gyökerei iránt érzett szenvedélyes szeretettel éli meg, éli át a népdaléneklésben a közös kincseinket, mint akkor. A hétvégén Kupuszinában, szülőfalujában jártunk, ahol a falu tájházát gondozó édesapjával és a Krajcárka népdalkört vezető édesanyjával is beszélgettünk.

Kupuszina, a palócok otthona, Anna szülőföldje
A takaros és sok érdekes kincset őrző tájházban az édesapa, Csizmadia János mesélt nekünk Kupuszináról, Nyugat-Bácska egyik hagyományőrző településének történetéről. Itt, a Duna árterületén a folyó kiöntése miatt elsősorban kertészkedéssel foglalkoztak, innen származik a település szerb neve: Kupuszina, ami körülbelül káposztáskertnek fordítható. A török kiűzése után 1751-ben sok magyart telepítettek az elnéptelenedett területre, ekkor lett (újra) magyar többségű a település. Hosszas kutatómunka után ‒ amiben Anna szülei (János és Anna) is aktívan részt vettek ‒, kiderült, hogy jó eséllyel a nyitrai Hont községből telepítettek ide palócokat. Mivel az itt lakók keveset mozdultak ki a faluból Hont és Kupuszina esetében is, olyan ősi nyelvjárás konzerválódott, hogy az ide érkező néprajzkutatók mintha az időben utaztak volna, mert a helyiek beszéde a középkort idézte. Csizmadia János sok-sok hihetetlen érdekes helytörténeti ismeretet adott át nekünk a matriarchális társadalomról, a népszokásokról, amelyek miatt érdemes őket meglátogatni.

Rengeteg népdallal ajándékozott meg a sors
Anna 5 évet élt Pesten, most 2 éve, hogy Szegeden él. Amikor az interjút készítettük vele, épp költözött az egyik albérletből a másikba. Ahogy képletesen fogalmazott: „Épp hajtogatom a ruháimat a gondolataim közé.” Megkértük, meséljen, hadd hajtogassuk majd a történetét az újságunk hasábjai közé. Elmondta, hogyan kapta/szerezte azt a tudást, amivel most – az ő szóhasználatában – a „pályácskáját” építgetheti. Szülei elmondása szerint 2 éves korában egyszerre tanult beszélni és énekelni. Ez nem túlzás, hiszen felvétel is van arról, hogy a „Kicsi vagyok én” című dalt énekli. Most, bő két évtizeddel később így tekint vissza erre: „Édesanyám folyamatosan beszélt hozzám, megtöltött élettel, mert neki élet van a mondanivalójában, és folyamatosan élet volt az énekében is. Mindig közölni akart a dalai által, csak tisztaságot kaptam tőle.” Anna úgy tartja, gyermekként „értéktengerben úszott”, és habár kisiskolásként már versenyekre járt, a maga természetességében tanulta a dalokat. Miközben erről mesélt, már javította is magát, tulajdonképpen nem is tanulta ő a dalokat, hanem „rengeteg népdallal ajándékozta meg a sors”. Édesanyja lánya 6 éves korában megalapította a Krajcárka népdalkört (mely főként a helyi gyűjtésekből merített), és a próbák során csak úgy ragadtak rá a dalok. Jól mutatja, mennyire természetesen nőtt bele ebbe, hiszen Anna 17‒18 éves korában döbbent rá arra, hogy léteznek felvételek népdalokról. Addig azt hitte, minden versenyen a többi fellépő is azt énekli, amit saját szüleitől, nagyszüleitől tanult.

NATO-bombázások és keservesek
A magyarság sorsa ezen a vidéken sem volt egyszerű, küzdelmes élet volt a kertészkedés, sokszor a Duna áradása elmosta a termés egy jelentős részét. A történelem viharában nehéz volt a magyarságnak talpon maradni. De a nehézségekhez nem kell még csak az előző évszázad elejéig vagy derekáig sem visszanyúlni. Anna családjának is komoly megpróbáltatásokat kellett kiállnia, hiszen NATO-bombázások voltak 98‒99-ben, az évtized elején pedig Jánost behívták katonának. Az édesanya mesélt a nehézségeikről, amikor úgy gyűjtötték be a termést, hogy fejük felett bombák röpködtek. Víz-villany-gáz nemigen volt, nagyon szűkösen éltek. Kíváncsiak voltunk, hogy emlékszik erre vissza Anna, aki ekkor még csak óvodás volt. Azt mesélte: „Burkoltan adták le nekünk ezt a szüleink. Talán inkább jobb emlékeim vannak... ‒ együtt volt a család. Négyen aludtunk egy ágyban, imádkoztunk esténként… ‒ nem volt bennem rettegés. Az maradt meg leginkább, hogy sokat vagyunk együtt.”
A szülőpáros mindkét tagja diplomát szerzett Szabadkán, lett volna lehetőségük máshová költözni, ők mégis a maradást választották őseik földjén – János egészen az 1700-as évekig visszavezette a családfát. A küzdelmes kertészéletet választották, és a hagyományőrzéssel töltötték a szabadidejüket. Milyen jól tették! Ha ez nem így történt volna, Anna biztosan nem tudta volna ilyen tisztán kapni és továbbadni ezeket a kincseket.
Aki ismeri Anna lemezeit ‒ vagy ezután fogja meghallgatni ‒, észrevehette ‒ vagy hallani fogja ‒, hogy sok keservest énekel, és csak néha fakad vidám dalolásra. „A szívszaggató, szomorú szövegek érintenek meg igazán.” Nem tudatosan választ ilyen dalokat, azt énekli, ami közel áll hozzá. Elmesélte, hogyan „működik” egy-egy keserves. „Egy keserves mindig akkor született meg, amikor valamilyen értékvesztés történt az ember életében, az illető kiénekelte magából a fájdalmát és a bánatát, így könnyebb lett a lelke. A maga keservesét 1001-szer elénekelte, és 1001-szer könnyebb lett a lelke. Ugyanezt érzem én is a színpadon, minden előadásban átélem ezt a katarzist, ami előadóként nem is biztos, hogy mindig jó, de én vágyom keservest énekelni.” Persze hozzátette, amit a rövid beszélgetésünkből mi is vissza tudunk igazolni, hogy nagyon vidám, jókedvű és élettel teli lány Anna (csakúgy, mint a szülei). A népdalok ismerete, a népdalokban élés hatalmas gyógyító erő, amit Anna nap mint nap megél. „Amilyen hangulatban vagyok, olyan dalt kezdek énekelni, ez tudat alatt működik, néha megijedek saját magamtól, elkezdek valamit énekelni, és rádöbbenek, hogy Úristen, pont így érzem magam, épp ez zajlódik le bennem.”

Vajdaság, Kupuszina, Amerika
Beszélgetésünkben a jelen és a jövő felé hajolva úgy fogalmazott: „Nagyon nagy szabadságban éltem mindig, soha nem volt semmi rám tukmálva, mindig azt énekelhettem, amit akarok, és mind a mai napig ezt érzem.” Budapesten sokat zenélt a Magony zenekarral, most pedig a Fokos zenekarral lép fel gyakran. A SzePi művészeti iskolájában tanít, valamint eddig az éppen megszűnő Szegedi Konzervatórium népdal szakán tanított. Legfiatalabb tanítványa 7, míg a legidősebb 45 éves. Csodálatosnak tartja, ahogy az előadás és a tanítás kiegészíti egymást. Azt mondja, jó érzés 100%-ban átadni valamit, nem tartva attól, hogy a tanítvány meghaladhatja a mesterét. Sokat jár a Vajdaságba, a Szabadkai Zeneiskolában, az alma materben is tanít. Mikor rákérdeztünk, hogy győzi az utazást, így válaszolt: „Könnyebb lenne nem menni, de föladatomnak érzem, hogy a vajdasági magyarságot istápoljam bárhol, ahol tudom, versenyeken, szemléken, zsűrizéseken, tanításokon.” Majd hozzátette: „Nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez, de nem is igazán a Vajdasághoz, hanem Kupuszinához, annyira szeretem azt a falut…, a környezetet…, a házunkat…, az erdőt” – fűzte hozzá szinte elérzékenyülve. Ahogy mondta, a városban ez hiányzik neki a legjobban, az erdő élettel teli csöndje. Ez az, ahol igazán töltődni tud.
Manapság számos zenekar külföldre jár, mert hál’ Istennek a táncházmozgalomnak nem állt útjában az óceán sem, Amerikában és Ausztráliában is egyre gyakoribbak a táncházak, népzenei fesztiválok. Sőt, sok külföldi is szeretné megismerni és élni, megélni hagyományainkat. Önálló előadóként, szólistaként azért kevesebbet hívják az embert, de Anna zsenge kora ellenére sok európai országban járt már, és Torontóban is volt már fellépése. Novemberben ismét Kanada, Calgary az úti cél. Azt hiszem, nagyszerű dolog ez. Anna a szó legnemesebb értelmében tiszta, egyszerű lány, aki őszinte szeretetet táplál szülőfaluja iránt, és ez az erős kötelék, ragaszkodás nemhogy gátolja, hanem éppen segíti abban, hogy a nagyvilágot is bejárhassa.
Nagy öröm volt számunkra kicsit teljesebb képet kapni Annáról, a családjáról és Kupuszináról. Testközelből látni az élő lakodalmas népszokásokat, és a fél szavakból, hanglejtésekből el-elkapni a családtagok egymás iránt érzett szeretetét. Annak idején János és Anna lakodalma egy teljes hétig tartott, disznót-ökröt-szárnyasokat vágtak, és 800-an vettek részt benne, most pedig a lányukat hallgató közönség fellépésről fellépésre ennyi, vagy épp ennek többszöröse. A mi Kárpát-medencénk telis-teli van ilyen kincsesládákkal, mint Kupuszina, és benne tündöklő igazgyöngyökkel, mint Anna. Jó, ha tudjuk, nemcsak a Kárpátok hegyei, de a Duna‒Tisza köze is bőségesen termő vidék. Régen az ország éléskamrája volt, de átvitt értelemben ma is táplál minket.