A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









A Kelet gyűlölete

via C.R.Gy.

A 4. és az 5. században a Keletről érkezett, lovas kultúrájú hunok mély lelki traumát okoztak ellenfeleiknek. Könnyedén térdre kényszerítették a kor két európai nagyhatalmát, a Keletrómai Birodalmat (Bizáncot) és a Nyugatrómai Birodalmat, de a harcias germán népeket, a gótokat, a gepidákat, a vandálokat, a frankokat és a burgundokat is.
Atilla, a hun uralkodó kegyes volt a legyőzött népekkel. Meghagyta a földjüket, politikai és vallási intézményeiket, és a királyaikkal barátsági szerződést kötött. Udvarában több tucat kisebb-nagyobb hatalmú germán király és fejedelem tartózkodott. A rómaiakkal ellentétben a hunok a legyőzött ország lakosságát nem vitték el rabszolgának, hanem meghagyták a szabadságukat. A dekadens Római Birodalom az 5. századi fennmaradását a hunoknak köszönhette. A római császároknak hun testőrségük volt, és a legütőképesebb légiókat Atilla által a császár rendelkezésére bocsátott hun segédcsapatokból állították össze. Hun segítség nélkül a Római Birodalom már régen összeomlott volna, a sorozatos germán támadások következtében. A kereszténnyé vált Római Birodalomban azonban a főpapok nagy része – beleértve a pápát – veszélyesnek tekintette a hunok befolyását a növekedésnek induló fiatal keresztény egyházra nézve. Ekkor kezdődött a hunok démonizálása.
A hungyűlölő római főpap és történetíró, Marcellinus Ammianus soha nem látott egyetlen eleven hunt sem, mégis a hunellenes propaganda, a hazugságok, a rágalomhadjárat a kereszténység legnagyobb ellenségeként, az ördög szövetségeseként írta le a hunokat, akik öldöklésből és rablásból élnek, mindent nyersen fogyasztanak. A nyereg alatt puhított hús nevetséges meséjét is Marcellinus Ammianus találta ki. A hunok lejáratására bevetett hazug vádakat és félelemkeltő rágalmazásokat később átvették a középkori történészek, majd a modern történetírók is, hivatkozva az írott forrás mágiaként elfogadtatott dogmájára.
A hunok után, a 6. században keletről érkezett, lovas kultúrájú avarokat és a 9. században szintén keletről érkezett, lovas kultúrájú magyarokat az európaiak hunnak vagy szkítának nevezték, és a hunok leszármazottainak tekintették. Nem véletlenül, hiszen az avarok és a magyarok a hunok utódainak tartották magukat, és büszkén vallották hun eredetüket. „Atillát és hunjait csak a magyar tudományos kutatás értheti meg” – írta Eckhardt Sándor a Magyar Szemlében (1940).
A több mint ezeréves Kárpát-medencei magyar történelem során a hun–magyar rokonság mindig a magyar nemzettudat alapját képezte. Zrínyi Miklós Atillát mint az első magyar királyt méltatja (1651), és Kölcsey Ferenc a Himnuszban megemlékezik a hun ősökről: „általad nyert szép hazát Bendegúznak vére” (Bendegúz Atilla atyja volt).
A magyarságra visszasugárzó évszázados hun és lovas népekkel szemben érzett európai előítéletek visszaszorítására a magyar politikai és tudományos körök által kimunkált finnugor nyelvrokonság feltételezésének nagy előnye az, hogy az európaiak számára egy elfogadható, rokonszenves kis északi néppel, a finnekkel is rokoni kapcsolatba hozza a magyarokat.
A finnugor rokonság külföldi terjesztése azonban nem állította meg az európai előítéletek magyarságellenes megnyilvánulásait. A Nyugatot nem érdekli, hogy finnugornak hirdetjük magunkat vagy sem, továbbra is keleti idegenként tekint ránk. A külföldiekre nem volt semmilyen hatással a finnugor rokonság hirdetése, viszont hatalmas károkat okozott a magyar lélekben. Már Gárdonyi Géza megjegyezte, hogy a hamis finnugor rokonság erőszakolása a magyar nemzettudat tatárjárását jelenti, mert lerombolja ősi legendáink, mítoszaink, krónikáink érzelmi értékeit.
Az európai tudatalattiban erőteljesen működő Kelet-ellenesség kisebbségi érzése gátlásokra és atavisztikus félelmekre épül. Az európai Kelet-ellenesség azonban nemcsak a keletről érkezett, ősi lovas kultúrájú népeket érinti, hanem a gazdaságilag megerősödött távol-keleti népeket, a kínaiakat, a japánokat, a koreaiakat és a délkelet-ázsiaiakat is. A 21. század gazdasági háborújában Kelet ismét győzelemre áll. Kína, Japán, Korea, Délkelet-Ázsia, sőt az olaj- és energiagazdag közép-ázsiai török népek az áruikkal elfoglalják és legyőzik az európai gazdaságot. Európa a Kelettel szembeni gazdasági vereségét beképzelt kulturális és civilizációs magasabbrendűségével igyekszik ellensúlyozni. Szándékosan elhallgatva a keleti civilizációk több ezer éves kulturális és tudományos teljesítményét, amely jóval Európa előtt járt.
Mindezek tudatában eljött az ideje, hogy megüzenjük a magyarokkal ellenségesen viselkedő Európának: büszkék vagyunk keleti gyökereinkre, nincs szükségünk arra, hogy finnugor nyelvészeti feltételezésekkel is bizonygassuk európaiságunkat. Elég bizonyítéknak tartjuk, hogy több mint ezer éven át az európai kereszténység keleti védőbástyája voltunk, és hatalmas véráldozatok árán bizonyítottuk hovatartozásunkat.
Mi történt Franciaországban a más nyelvű kisebbségekkel? 1850-ben Franciaország lakosságának a fele nem francia anyanyelvű volt: németül beszélő elzásziak, lotaringiaiak, flamandok, bretonok, baszkok, katalánok, provence-iak, olaszok. Ötven évvel később, a 20. század elején a francia kisebbségek nagy többsége elvesztette anyanyelvét, elfranciásodott. Mi történt? A franciák egyszerűen betiltották a kisebbségi nyelvoktatást, a francia nyelv kötelezővé vált. Ugyanezt tették az angolok a szomszédos kelta népekkel, a walesiekkel, a skótokkal, írekkel. Az amerikaiak még radikálisabban oldották meg az Egyesült Államok őslakóinak nyelvhasználatát: egyszerűen kiirtották őket. S akkor még nem is beszéltünk azokról a borzalmakról, amiket az angol és francia gyarmatosítók követtek el Afrikában, illetve a Távol-Keleten, s Indokínában.
Persze a 20. században véget ért a klasszikus értelemben vett gyarmatosítás. De a látszólag függetlenné vált afrikai országok továbbra is szenvedik a gyarmatosítás szellemi és anyagi következményeit. Gazdasági függőségük tovább súlyosbodott az angol, francia, amerikai érdekeket képviselő multinacionális vállalatok kizsákmányoló tevékenysége következtében.
Magyarországon hasonló folyamat zajlott le: az ország a szovjet gyarmati függőségből a nyugati multinacionális vállalatok függőségébe került. Nincs nagy különbség a függetlenné vált afrikai országok függősége és Magyarország Nyugattól való függősége között. Afrikában is ‒ mint Magyarországon ‒ a nyereségéhes nyugati vállalatok gyarmattartóként úgy tartották a kezükben a gazdasági hatalmat, mint a nagy tömegeket befolyásoló médiát. Mert a félrevezetett emberek mégis rájöttek, hogy mi történt velük, olyan kormányt merészeltek választani, amely a nemzet érdekeinek megfelelően kormányoz, és nem veszi tekintetbe a multinacionális nagyvállalatok nyereségérdekeit ‒ azonnal el is indult a lejárató kampány az ország és a kormány ellen.