A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









A test és a lélek egysége

Interjú Dr. Németh Tünde gyermekgyógyásszal, pszichoterapeutával

Az Országos Gyermekegészségügyi Intézet (OGYEI) Perinatális és Koragyermekkori Prevenciós Osztálya vezetőjének szemléletében a gyógyítás, a prevenció, az egészséges fejlődés, illetve annak minél természetesebb körülmények közti kibontakozása kap központi szerepet.

Munkájában a gyógyítás és prevenció, valamint a pszichológiai szemlélet már-már magától értetődően kapcsolódik össze. Hogyan alakult ez ki?
 

– Nem orvos, hanem közgazdász családból származom. Volt azonban egy gyermekkori tornabalesetem, ahol agyrázkódást kaptam. Akkor ismerkedtem meg egy doktornővel, Kelen Ilonával, aki gyermekgyógyász/gyermekpszichiáter, és Franciaországban dolgozott nagyon sokáig. Az agyrázkódásomat követően – ma már tudom – sok minden nem úgy zajlott, ahogy kellett volna, így aztán voltak ennek egyéb következményei, például vérnyomás-ingadozás. Ilona akkor már relaxációt alkalmazott, ez 1966-ban volt, ő egyben kezelte ezeket a dolgokat. Ezt az eseményt megelőzően építészmérnök akartam lenni, de ez az egész élmény és Ilona olyan hatást gyakorolt rám, ami teljesen a gyógyítás irányába vitt. Bár ő mindig azt mondta, hogy ne ezt a hivatást válasszam. De engem elvarázsolt a test-lélek egysége, az, hogy a stresszhatás mit vált ki az emberből. Tehát én akkor, 13 éves fejjel elhatároztam, hogy orvos leszek, gyermekgyógyász, és pszichoszomatikával szeretnék foglalkozni. Nekem az, hogy a relaxációval a vérnyomásomat, ezt a stresszhelyzetet tudtam kezelni, hogy ki tudtam mondani, hogy iskolát szeretnék váltani, nagyon sokat jelentett. Persze ehhez kellett az a családi háttér, aki ezt elfogadta, és lépett. Mindenesetre onnantól kezdve elfelejtettem a Műegyetemet… Amikor felvételiztem az orvosira, megkérdezték, hogy miért jöttem ide, és elmondtam, hogy volt egy személyes élményem, ami miatt én pszichoszomatikával szeretnék foglalkozni. Hát szinte maximális pontszám mellett, helyhiány miatt el is tanácsoltak. Következő alkalommal persze már ugyanerre a kérdésre csak azt válaszoltam, hogy gyermekgyógyász szeretnék lenni. Akkor fel is vettek… Az egyetem alatt arra összpontosítottam, hogy gyermekgyógyász legyek. Amikor végeztem, volt három gyermekgyógyászhely Budapesten, persze nem sikerült megkapni egyiket sem. Végül Székesfehérváron lett egy hely. Mindennap mentem Budapestről. Ott voltam másfél évig, a gyermekgyógyászatot ott igazán meg lehetett tanulni, nagyon hálás vagyok az ottani kollégáimnak, nagyon segítőkészek voltak. Nehéz volt ez a mindennapi utazgatás.
Akkor elmentem Pikler főorvos asszonyhoz, akit még egyetem alatt ismertem meg, mert én mindig azt akartam, hogy a patológia megtanulása előtt megismerhessem az egészséges hallgatózási-tapintási leleteket. Így kerültem a Lóczyba, ami akkor a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete volt.
 
Az ottani tapasztalatok mennyire játszottak szerepet abban, hogy az érdeklődésedben a 0‒3 éves kor kiemelt jelentőségű?
 
– Ami nekem itt a legfontosabb volt, az az egészséges fejlődés ismeretének hallatlan fontossága. Az orvosi szemléletem vezetett arra, hogy tudni akarom, hogy milyen az egészséges tüdő hangja, milyen egy egészséges has tapintása, hogy ez legyen az ember kezében, ha a patológiával találkozik, de itt kaptam ajándékba hozzá, hogy mit jelentenek az egészséges fejlődés tárgyi és személyi feltételei. Ekkor még a kötődési vizsgálatokról nem olvastunk, de ott a két központi téma a személyhez kötött gondozás és az egészséges mozgásfejlődés volt. Úgyhogy Székesfehérvár után 1,5 évet dolgoztam a Lóczyban mint intézeti orvos. Nagyon megmaradt egy eset, amikor egy csecsemőnél úgy éreztem, hogy nagyon kötött a csípője, és ortopédiára akartam vinni. Akkor azt mondta a doktor, hogy várjunk egy évet, és hogy ha akkor is ugyanezt gondolom, akkor visszük, addig kísérjem figyelemmel Józsikát. Nagyon nem tetszett, de el kellett fogadni. Egy év múlva annak az eredményeként, amilyen feltételeket biztosítottak, amilyen mozgástere volt, teljesen rendbe jött a csípője. Engem nagyon meggyőzött, még jobban kezdtem érezni az egészséges fejlődést támogató lehetőségek/módszerek fontosságát. Hisz a gyermekorvos egyik legfontosabb feladata, hogy idejében eldöntse, minden rendben van-e a csecsemővel, vagy szoros megfigyelés mellett támogatni kell a fejlődést, vagy fejlesztésre van szüksége. Fontos a kora gyermekkort a szakma számára kiemelten felfedezni, hisz a gyerekeket nem háromévesen, nem oviskorban kell elkezdeni „szakmai szemmel” támogatni. Ma Magyarországon a 0‒3 éves korosztállyal való foglalkozásnak nincs strukturális rendszere. Meghirdettek egy állást a Rókus-kórházban, engem választott a Főorvosnő. Ez egy nagyon jól szervezett, családbarát hely volt, lehetett egymásra számítani. Egyébként azért vártam a szakvizsgával, mert úgy gondoltam, hogy még a szakvizsga előtt szeretnék gyermeket. A Főorvosnő egy idő után azt mondta, hogy na most már elég volt, ne várjak tovább, tessék, mars elmenni szakvizsgázni. Ahogy elkezdtem a klinikai gyakorlatot, az első hónapban várandós lettem… Ugye, én úgy terveztem, hogy szakvizsga előtt még elmegyek szülni. Amíg otthon voltam a kislányommal, addig a Főorvosnő nyugdíjba ment. Egy nagyon más szemléletű, „mindent meg kell és meg tudunk csinálni” típusú főorvost kaptunk. Üzent a Főorvos Úr, hogy szeretne velem megismerkedni, és közölte, hogy vissza kell mennem dolgozni. Akkor a lányom 18 hónapos volt. Családi összefogásban ‒ nagymamával, nagypapával ‒ oldottuk meg, hogy a lányom otthon maradhasson az oviig. Ebben az időszakban nagyon éreztem ezeknek a női szerepeknek az ütközését. Nagyon sokat ügyeltünk, iszonyatos lelkiismeret-furdalásom volt. Amikor az ügyeletben beszéltünk a lányommal, az úgy zajlott, hogy elmondta, mi volt vele, mit csinált, majd közölte: „Úgyis tudom, mindjárt menned kell, puszi, simi, jó éjt!” Ez azóta is megmaradt, 25 éves, és ha távolabb vagyunk egymástól, akkor úgy köszönünk el egymástól, hogy „puszi, simi, jó éjt”. Ott a Rókusban a Főorvosnő támogatta az én pszichoszomatikus szemléletemet, és biztatott, de a Tanár Úr azt mondta, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, ő ezt nem támogatja. Tehát egy abszolút organikus szemlélet indult el az osztályon. Amíg otthon voltam, elkezdtem a pszichoterápiás szakképzést a Füredi professzoréknál, úgyhogy mondtam neki, hogy én ezt azért szeretném befejezni. Közölte, hogy ő ezt semmiben sem fogja támogatni. Tehát csak szabadságból lehetett megoldani, meg a csapat összjátéka segített, hogy végül befejezzem. Egyszer csak mondtam neki, hogy én elkezdeném a pszichoszomatikus szakrendelést. Végül féléves utánajárás után a harmadik emeleten a takarítónők helyén sikerült egy helyet kijelölni, ahol ezt munkaidőn kívül csinálhattam. A takarítónők szerettek, úgyhogy egy egész jó kis helyet sikerült kialakítani. Nem okozott gondot, hogy lejjebb tegyük a tükröt, hogy a gyerekek is lássák magukat, egy bőröndben és egy kosárban voltak a játékok. Hamar kiderült, hogy van rá érdeklődés, jönnek a szülők, gyógyulnak a gyerekek. Volt egy eset, ami talán az áttörést jelentette a Főorvos Úrnál. Jött egy hányós nagylány, aki több hónapja hányt, megjárta az összes budapesti kórházat, és hát nálunk is hányt… Akkor azt mondta a Főorvos, hogy na, üljek az ágya szélére, és csináljak vele valamit. Először meg kellett küzdeni azért, hogy elfogadja, ennek megvannak a maga külön keretfeltételei, nem úgy megy, hogy odaülök az ágya szélére. Végül sikerült a tünet mögötti dinamikát feltérképezni, a lány már nem hányt, és járt hozzám terápiára. Szóval ettől kezdve sem volt támogatás, de legalább már nem piszkált érte, lett hivatalos rendelési időm, természetesen munkaidőn kívül. Egyébként a lánnyal azóta is tartom a kapcsolatot, szülésznő lett. Így indult útjára a pszichoszomatikus rendelés. Az idei év ebben a témában nagy előrelépést hozott! Németországból visszatért Harrach Andor. Ő lett a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság elnöke, és ő komolyan veszi a Társaság nevében is szereplő pszichoszomatikát, hisz Németországban évtizedeken keresztül dolgozott pszichoszomatikus klinikán. A társaság őszre szervez egy, a jelenlegi magyarországi pszichoszomatika helyzetét bemutató konferenciát, Test-lélek-egység címmel. Igyekszünk azon dolgozni, hogy a pszichoszomatika Magyarországon is megtalálja a gyógyításban a hivatalos helyét.
 
Melyik korosztállyal foglalkozott a legszívesebben?
 

– Már akkor is úgy gondoltam, meghatározó, hogy hogyan indul az újszülött élete. Forgórendszerben láttuk el a különböző osztályrészeket, én akkor mondtam, hogy az újszülöttosztályon szeretnék maradni egy évig. Szerettem volna minél többet megtudni a szülés körüli eseményekről, az „indulásról”. Abban biztos voltam, hogy a kismamáknak szükségük van a támogatásra ebben a periódusban, hogy a lehető legtöbbet el kell mondani. Így született meg az első „Okosan szeress!” videokazetta, ami a legpraktikusabb információkat igyekszik egy más szemléletben bemutatni. A gyermekágyas osztályon a kismamákkal folytatott megbeszélésekből azonban az derült ki, hogy ez talán már túl későn van, hogy ezeket az információkat előbb kell megkapniuk. Így kezdődött, hogy a várandósokkal kezdtem foglalkozni. Itt sikerült egyébként újra összetalálkozni az elején említett Kelen doktornővel, aki kidolgozta a szülői hivatásra felkészítő kurzust kint a francia kollégákkal, és van egy speciális érintéses relaxációs módszere, amit várandós párokra és gyerekekre is adaptált. Kiképződtem nála ebben a módszerben, megtanította nekem ezt a speciális érintéses gyermekrelaxációt. Emellett elkezdtem a várandós párokkal teamben dolgozni. Innen indult el a Családbarát Program, ami az egészséget, az egészséges fejlődést, a megelőzést állította a középpontba, abban az egészségügyben, ahol – bár a szó gyönyörű – mégis inkább gyógyításügyről volt szó. Ez ma már talán evidencia, de ott 86-ban ez még nem volt egyértelmű. Az én szemléletemben a szülészetnek 80%-ban az egészséges várandósok kísérése, a gyermekgyógyászatnak 80%-ban az egészség, a kísérés és a megelőzés a feladata.
 
Meddig tudott megmaradni egy kórházi keretben ez a preventív szemlélet?
 

– Nagyon sokat dolgoztam ebben az időszakban. Az osztályos munka, az ügyeletek, sokszor rendeltem este nyolcig, pénteken délutánonként voltak a szülői hivatásra felkészítő kurzusok. Tehát mindvégig ebben a szemléletben igyekeztem ellátni a gyermekeket és a családot. Az nekem fontos volt, hogy úgy vezessem a terápiát, hogy én utoljára egészségesen lássam a gyermeket. Gyógyultak, ez a legfontosabb dolog, amikor visszajönnek, téged keresnek, amikor a roma családok elfogadnak, és fontos, hogy vagy nekik. A mai napig a klienseim adják az erőt a módszertani, az intézeti és az oktatói feladatok ellátásához.
 
Medveczky Attila