A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Iskoláinkat a nulláról kellett felépíteni

Tamás József erdélyi püspök, általános érseki helynök

Pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepli Tamás József püspök, általános érseki helynök. Hivatásról, kihívásokról, elégtételről, kötelességről és kitartásról beszélgettünk, s elmondta: a múlt rendszerben kezünk meg volt kötve, és a kimondott lelkipásztori feladatokon kívül mást nem is lehetett végezni, sem szociális, sem oktatási téren.

Mi késztette arra, hogy a papi hivatást válassza?
 
– 1944-ben, a második világháború idején édesapámat behívták katonának, édesanyám már három gyerekkel itthon maradt és várta a negyediket, aki én voltam. Akkor Madéfalván laktunk, és a falunak azt a részét a lebombázták, ugyanis a németek be voltak telepedve, jöttek a csapatok és lebombázták a falunak ezt a részét. A plébános úr korábban elmenekült, és édesanyám – aki harangozó és sekrestyés volt – nem volt ahová menjen, így beköltözött a plébániára, a hátsó részbe, ugyanis az első részben német tisztek voltak. Ott születtem, a plébánián.
 
Gyakorlatilag beleszületett a papságba… 

– Kisgyermek korom óta, vallásos szülők gyermekeként vallásos környezetben nevelkedtem. Ötéves koromban Szentsimonba költöztünk, mert akkor édesapám vasutas volt, és hogy ne kelljen ingázni, odaköltöztünk. Ott pedig a templom mellett laktunk. Mivel közel volt a templom, minket, gyermekeket nemcsak arra köteleztek, hogy vasárnaponként, hanem hétköznaponként is templomba járjunk. Mi, fiúk ministráltunk is. Valószínű mindez közrejátszott abban, hogy ezt a hivatást válasszam. No meg közrejátszottak azok a pap bácsik is, akik Csatószeg–Szentsimonban szolgáltak, mert akkor egy egyházközség volt a két falu: Barabás Márton volt az idősebb pap bácsi, a fiatalabb papok pedig Márton József és Szabó Sándor. Ők nagyon szerettek a fiatalokkal foglalkozni. Már gyermekkoromban éreztem, hogy szeretem nagyon a Jóisten templomát, szerettem imádkozni és már gyermekkoromban megállapították – bár akkor valószínű, nem Arany Jánost idézték, akinek a Családi kör című versében benne van: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Tehát ezt így mondogatták velem kapcsolatban is. Érdekes módon abban az időben alakult meg Gyulafehérváron – Márton püspök úr a börtönben volt, de dr. Faragó Ferenc tanár járta ki az útját – a katolikus középiskola, ami kisszemináriumnak, tehát a papságra előkészítő iskolának is számított, s amit hivatalosan kántoriskolaként, kántorképzőként ismert el az állam. Akik ott jártak, azok egy része kántor lett, a többi pedig teológiára ment, vagy civilként próbált a társadalomban elhelyezkedni. Persze az akkori kommunista állam nem ismerte el azt a diplomát: akik világi egyetemre vagy más, magasabb fokú iskolába akart menni, annak külön érettségit kellett tenni.
 
Milyen létszámú osztályok voltak akkoriban a kisszemináriumban? 

– Közel százan voltunk felvételizni, s abból csak harminchárman tudtunk bejutni, mert csak ennyi embert tudtak befogadni a rendelkezésünkre álló épületek. Ugye, elvették annak idején a Majláth Gimnáziumot, amit azóta sem kaptunk vissza, s jelenleg is a Gyulafehérváron létesített egyetem székel benne, és semmi remény nincs arra, hogy visszakaphassuk. Kanonoki házakban volt a bentlakás és a teológia épületében volt négy osztály, a kisszeminárium, vagy az ún. kántoriskola osztályai.
 
Következtek a teológiai tanulmányok, a felszentelés, utána gyakorlatilag püspöki kinevezéséig a szórványban szolgált. Volt ugye Medgyes, Tür, majd a teológia Gyulafehérváron. Mi különbözteti meg a szórványban végzett papi munkát a székelyföldi magyarság körében végzett munkától?
 
– Négy évet voltam Medgyesen segédlelkész. Ott többféle nemzetiség és többféle vallás volt. Itt, Székelyföldön, s főként ott, ahol felnőttem, nem találkoztam sem más vallásúakkal, sem más nemzetiségűekkel. Először akkor szembesültem mindezekkel, amikor 14 évesen Gyulafehérvárra kerültem kántoriskolába, s a vonaton való utazáskor, amikor elhagytuk Brassó felé Sepsiszentgyörgyöt, az utasok között mind több lett a más nemzetiségű. Medgyes felé közeledve aztán szászok is utaztak, ugye, akkor még szászok is voltak itt. Medgyesen három nyelven kellett szolgálnom a templomban: magyarul folyt a többségi lelkipásztorkodás, de német nyelven is. A magyar és a német nyelvű római katolikusok mellett voltak román görögkatolikusok is, akik 1948-ban államilag ortodoxnak kellett volna lenniük, viszont ők nem álltak át ortodoxnak és hozzánk jártak templomba. Számukra román nyelvű liturgiát nem volt szabad hosszú évtizedeken keresztül tartani, viszont gyónáskor, kereszteléskor meg a temetéseken román nyelven is beszéltünk. Aztán hat évet voltam plébános Türben és Balázsfalván. Ez utóbbi helyen kisebb, kétszázötven körüli lélekszámú közösség volt, jó részük Türből származott, ott vettek lakást és telepedtek meg, de sok vegyes házasságú család volt köztük. Ott aztán két nyelven folyt a liturgia, magyarul és románul. Türben csak magyarul folyt a liturgia, de ez is vegyes vidék, vallási szempontból és nemzetiségi szempontból egyaránt. Meg kellett szokni az embernek ezt a helyzetet. De visszaemlékezve ezekre az időkre, azt mondom, békességben tudtunk lenni… Öröm volt velük együtt lenni. És éppen ezért hátborzongató számomra, amikor a politikában érzem és tapasztalom az egymás elleni uszítást, a gyűlölködést. Az egyszerű emberek szintjén, de nemcsak köztük, mert nagyon sok értelmiségi volt Balázsfalván, amely görögkatolikus szempontból egy kultúrváros volt, és az a mai napig. Nagyon jó kapcsolatot lehetett velük tartani, nagyon tisztelték és megbecsülték az embert annak ellenére, hogy a nyelvet nem bírta tökéletesen… De ennek ellenére is szerették a papot és szerették az embert, s nagyon jó kapcsolatban lehettünk.
 
Hogyan fogadta a hírt, mikor megtudta, hogy az érsek úr Önt szeretné segédpüspökének? 

– Hát, nem nagyon akartam elvállalni, ez az igazság. Nagyon féltem tőle. Természetemből adódóan én inkább a háttérben szerettem lenni és maradni, a háttérmunkát végezni, nem az első sorban állva, hanem a hátteret biztosítva, amint a szerény ibolya meghúzódik a bokrok aljában. Nagyon sok unszolás után engedtem ennek a felkérésnek és mind a mai napig meg vagyok győződve, hogy kaphattak volna helyettem sokkal jobbat.
 
A hagyományos plébániai munka mellett számos más feladatot is ellát most az egyház: szerepet vállal az oktatásban, a szociális gondozás terén… Hogyan értékeli ezt a tevékenységet?
 

– Nagyon nehéz volt az indulás minden tekintetben. Akkor, amikor a múlt rendszerben kezünk meg volt kötve, és a kimondott lelkipásztori feladatokon kívül mást nem is lehetett végezni, sem szociális, sem oktatási téren… Ugye, két oktatási intézményünk volt, a kisszeminárium és a teológia. Ugyanígy nem volt lap- és könyvkiadásunk, még a falinaptárt is nagy nehézségek között lehetett kiadni. Éppen ezért valahogy úgy voltunk az új feladatokkal, mint az az ember, aki kijön a sötétségből a világosságba, s elveszíti a látását. Nagyon nehéz volt az indulás, az, hogy mindennek hozzá kell kezdeni, mindent kell tenni. Immár huszonegyedik éve vagyok püspök, s már szinte harminc év eltelt a fordulat óta, és azt tapasztalom, hogy nagyon szépen kibontakoztak a dolgok: szociális téren egyrészt a Caritas nagyon sokfelé ágazó munkát végez, másrészt a Böjte Csaba atya alapítványa, no meg a hozzá hasonló kezdeményezések, mint Marosvásárhelyen Bakó Pál atya és Vicében Lőrinczi Károly atya intézménye. Aztán ott van a Szent Erzsébet öregotthon Gyergyószentmiklóson, működik egy Kézdiszentléleken, Székelyudvarhelyen pedig egy nem kimondottan papi otthon, mert nem csak papok vannak ott, hanem szerzetesek, szerzetes nők meg egyházi civil alkalmazottak is. Tehát ezek most már nagyon jól működnek, s még lenne igény további hasonló intézményekre. Itt is, Szeredában állandóan ostromolnak, hogy kellene egy öregotthon, és hát gondolkodunk rajta, a Caritas is elindított valamit, a csíksomlyói Jakab Antal Ház környékén akarnak építeni. Iskoláink jól működnek a sok kezdeti nehézség dacára, ugyanis a nulláról kellett felépíteni, elindulni. A legjobban talán Csíkszeredában a Segítő Mária Gimnázium nőtte ki magát, a Márton Áron állami gimnázium nyomdokaiban van, hála a Jóistennek. Önálló iskolaként működik a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet iskolánk, ami Berszán atya kezdeményezésére indult el, és bár még nem tudta elérni azt a színvonalat, amit a Segítő Mária, de annak a vidéknek a gyermekei számára biztos, hogy nagy áldás… Mert nem mindenkiből kell egyetemi végzettségű embert nevelni, hanem olyan embereket, akik szakmával és jellemmel bírnak.
 
M.A.