A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




​A groteszk felvidéki mestere

Medveczky Attila

Van, aki tehetségtelenségét palástolja és azért választja a nonfiguratívot.

Bugyács Sándor festő, grafikus, illusztrátor 1951-ben született Párkány városában. 1966 – 1971-ig a Párkányi Művészeti Alapiskola növendéke. 1976-81 között a zebegényi szabadiskolát látogatta, mestere: Simonyi Lajos, Váli Dezső, Szűcs Miklós, Végh András. A '80-as, '90-es években meseszerű, szürrealisztikus álomvilágot jelenít meg grafikáin. Kosztümös figuráival a kortalanságot igyekszik kifejezni. A '90-es évek elején absztrakt grafikával is foglalkozott. 1975 – 1982-ig az érsekújvári Képzőművészetet kedvelők Klubjának, 1994 –től a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, a Szlovák Képzőművészeti Únió tagja. Egyéni kiállítások: Érsekújvár, Párkány, Esztergom, Ipolyság, Komárom, Tokod. Válogatott csoportos kiállítások: Castellevano (1993), Budapest (1995). Ahogy Gulyás Zsuzsanna művészeti író egyik tanulmányban közölte: „A párkányi festő- és grafikusművész tus- és tollrajzai számos könyvben és folyóiratban jelentek meg. Nevét sokan vers- és meseillusztrációi révén ismerik. (pl. M. Csepész Szilvia: Kicsi, kisebb, legkisebb, 1997; M. Csepész Szilvia: Magház, 1999) Ezeken – csakúgy, mint más alkotásain – is a jellegzetes, bugyácsos vonalvezetés köszön vissza. Meseszerű, szürrealisztikus fantáziaképeivel sajátos stílust teremtett. Olaj- és akrillképei epikusan mozgalmasak, akár színpadi jelenetnek is beillenének. Rajzai viszont aktuális lelkiállapotát tükrözik.” Filemon Béla, az Esztergom és Vidéke lap főszerkesztője így írt a művész idei tokodi kiállítása kapcsán: „Ahogy Sándor képeit nézegettem, egy barátom eszmefuttatása járt az eszemben. Szerinte kétféle világjáró típus van, egyik a turista, aki szereti kipipálni a látottakat, precíz pontossággal járja be az előre megtervezett útvonalat és látnivalókat. Legfontosabb ismertetőjegye a nyakában lógó fényképezőkép, mellyel az a cél, hogy minél több felvételt elkészítsen, mintegy bizonyítandó a későbbiekben az otthon maradtaknak (és talán magának is), hogy ő valóban ott járt, ezt és ezt látta. A másik típus megnevezése, az utazó, aki benyomásokat szerez, élményeket kutat, valóságosan megéli és átéli ezt a bizonyos peregrinációt. Igen, valójában ez a helyes kifejezés, a peregrináció, mert ez a szó magában foglal bizonyos fokú idegenséget, kivetettséget, sőt veszélyeket, amelyek egy vándorlással járnak. Az igazi utazót nem a menetrend vezérli, hanem a kíváncsisága, nem az idő korlátozza, hanem befogadóképessége, nem az idegenvezető hajtja, hanem vágyai és ösztönei. Nos, számomra Bugyács Sándor egy ilyen valódi utazó, aki a dolgok lényegét kutatja, a megfoghatatlanban a kitapinthatót, a tovatűnőben a maradandót.”

Műteremszobája, ahol beszélgetünk, túlzsúfolt; tele van képekkel, rajzokkal, festékekkel.
 

–A 2007-ben tragikus módon elhunyt Wieszt József grafikus barátom, aki az Esztergomi Művészek Céhének vezetője volt, többször mondta: annyi rajzom van, hogyha másra nem, akkor sámlinak jó lesz a gyerekeknek. Nos én is így vagyok ezzel…
 
Azt írták az ön művészetéről egy idei kiállítása kapcsán, hogy „vásznain a groteszk figurák, fák, házak és holdak főszereplésével tapinthatóvá válik a viszály, az eltávolodás és a magány.” Egyetért ezzel a megállapítással?
 
–Városi környezetben élek. Ez izgalmas, de nem igazán segíti elő az elmélyült gondolkodást és a munkába való belemerülést. Ezért keresem a csendes magányt a természetes környezetben, ahol szabadon tudok alkotni. Munkám során erőt merítek az engem körülölelő tájból érzékelve a vele való kapcsolatot. Nem csak műteremben, hanem a szabadban is festek. A mai napig járok ki rajzolni a Duna-partra, a természetbe. Viszek magammal egy vázlatfüzetet, krétát. Arra is van példa, hogy kint megcsinálom a vázlatot, és a képet bent készítem el. Van olyan kollégám, aki a szabadban nagyon szeret teátrálisan festeni. Élvezi, ha odajönnek hozzá az emberek, és ő szóba elegyedik velük. Történt, hogy Székesfehérváron nekiálltam az utcán rajzolni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy többen körülvesznek; nagyon zavarban voltam, és továbbálltam. Az is igaz, hogy az alkotóművészek mind magányos emberek. Ez nem jelenti azt, hogy remeteéletet élnek, és nincs családjuk. Hiába beszélgetek én a feleségemmel a művészetről, a festészetről, ő más világban, a normális, a civil életben él, így nem tud ráhangolódni a témára úgy ,mint én. Szokták mondani, akkor beszéljek egyik kollégámmal. De az sem teljesen jó, hiszen ő is a saját magányában él, így arról, ami a művészetben engem foglalkoztat, arról tudok neki beszélni, ő is elmondja a saját búját-baját, értjük, mint mond a másik, de elbeszélünk egymás mellett. Azt veszem észre, hogy ahhoz, hogy a művész profi módon tudjon festeni, ki kell vonulni a civil életből is. No nem az ihletgyűjtés, hanem a festés ideje alatt. Egy időben háttérzenét hallgattam, de manapság azt sem. Számomra viszont a felület nagyon sok problémát rejt magában.
 
Megértik egyáltalán a művész alkotásait?
 

–Csak ritkán. De már az is sokat jelent, ha megállnak egy kép előtt és elgondolkodnak. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt értik egy adott képen, mint én, és ez nem is baj. Lényeg, hogy a nézők befogadók legyenek, engedjenek teret a saját gondolatainknak. Lehet, hogy nagyképűnek, önzőnek gondolnak, de azért festek, mert a lelki egyensúlyomat keresem, elsősorban én akarom a világot megérteni, az összefüggéseket szeretném megtudni, és később azokra szeretnék rávilágítani. Aztán, ha erre más is ráhangolódik, az csak jó dolog. Sok mindent ugyanis nem lehet tudományos szinten megmagyarázni. És ahová a tudomány képtelen elérni, oda behatol a művészet. Ha a tudományt egy épülő toronynak képzeljük, akkor a művészet egy olyan rajta felfutó dísznövény, ami eljut a még szavakkal meg nem magyarázható régióba is. A kreativitás lényünk alapvető része, vagyis nem élhetjük le emberi életünket teljesen a művészet nélkül. A művészet nem egy megkérdőjelezhető érték egy elveszett világban, hanem annak kifejeződése, hogy kik vagyunk mi. Amikor azzal dacolunk, hogy elutasítjuk a művészetet, kreativitást és kultúrát, ez olyan, mintha meg akarnánk szégyeníteni magát a teremtett világot. 
 
„Bugyácsnál a székely népballada-illusztrációk szép példái a szocialista-realista szemléletnek.”
 
A groteszk a múlt század közepén Kelet-Európában a totalitárius rendszerekre született válaszként jött létre. Ezért nyúlt ön is ehhez a stílushoz?
 
–Akkoriban én is elég sok groteszk festményt alkottam, mert a szocialista realizmussal nem tudtam mit kezdeni, annyira idegen volt tőlem. És csak az adta a menekülési utat, ha teljesen elfordul a művész tőle. Azt írták rólam akkor egy járási lapban : „Bugyácsnál a székely népballada-illusztrációk szép példái a szocialista-realista szemléletnek.” Képzelhetik, mennyire rosszul érintett mindez, nem is értettem, hogyan lehet ekkora ostobaságot írni rólam. Mindemellett azt érzem, hogy maga a stílus csak egy köntös a művészen, s az alkotásokon, a lényeg valahol sokkal mélyebben lappang. Természetesen eddigi pályafutásom alatt voltak stílusváltások; egy időben nagyon absztrakt akartam lenni. És akkor egyre több nonfiguratívot alkottam. Erre sokan kérdezték tőlem, hogy mindezt miért csinálom. S azt is észrevettem, hogy többen, akik nem tudnak normális figurákat alkotni, képtelenek rajzolni az absztraktot válasszák. Nem tudnak mit mondani, csupán polgárpukkasztók. Azt nem szeretem, ha valaki a tehetségtelenségét palástolja, és azért választja a nonfiguratívot.
 
Ha valaki megtekinti Esztergomban Kákonyi Asztrik ferences szerzetes kiállítását, láthatja, a nonfiguratívot lehet művészien művelni.
 

 –Nagyszombaton élt egy ferences atya, ő is festett. Úgy látszik, a ferenceseknek erre nagyobb az ihlete…Nagyon szépeket festett, sajnos alig ismert, mert a szocializmus ideje alatt nem foglalkoztak vele. Pedig újszerű volt. Sokat festett újságpapírra, ahogy én is. A nyomtatott betűk jó alapot adnak, és érdekes formáció jön ki az egészből.
 
A kor, a társadalom kérdései, problémái mennyire jelennek meg képein?
 

 –Direktben nem, de közvetve biztos, hogy ott vannak. Olyan nem fordult elő, hogy egy társadalmi téma annyira foglalkoztatna, hogy abból sorozatot csináljak. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen süket lennék, és érzéketlen arra, ami a világban zajlik, nem elefántcsonttoronyban élek, de mindez áttételesen jelenik meg a munkáimban. Sokszor kérik tőlem, hogy meséljek a képeimről, arról, mi mit jelent. Lehet, hogy meglepő, de minderről én csak dadogni tudok, mert nagyon nehéz elmesélni azt, mi is van, és miért is van a képen. Nem hiszem, hogy ha egy narratívát költenék a képekhez, akkor sikeresebb lennék.
 
Arra is volt példa, hogy megálmodtam egyik alkotásomat 

Hogyan is alkot? Azt mondja ebéd után, hogy most bemegyek a műterembe, és festek egyet? Tehát lehet ezt a folyamatot erőltetni?
 

–Van, mikor rá kell magamat beszélnem az alkotásra, de ha nem megy, akkor nem erőltetem, és mikor hirtelen ráhangolódom a munkára, akkor nem hagyom abba, amíg van ihletettség. Előfordult, hogy éjszaka felkeltem, nem bírtam aludni, és átmentem a műterembe. Sőt arra is volt példa, hogy megálmodtam egyik alkotásomat. Gyorsan vázlatot készítettem róla, és két nap alatt megfestettem. De olyan is előfordult, hogy valamiben elakadtam, vagy meguntam a témát, és akkor évekre félreraktam a képet. Alkatomnak a gyors leképezés felel meg inkább, mert ösztönösnek és tudatosnak vallom magam.
 
Mi adja a témát, és hogyan döntötte el, hogy olyan típusú fejeket alkosson, mint ami az Úr a múltból c. képen megjelenik?
 

–A témát legtöbbször a hangulat adja. Az alakok pedig sokszor csak egy vonalból, egy firkából indulnak ki. Elkezd dolgozni a ceruza, és akkor a kesze-kusza vonalból összeáll valami. És ha olyan a hangulatom, akkor a figura fennmarad, és csinálok belőle egy olajképet. Azt pedig a kép „kéri”, hogy olajból jöjjön létre, vagy más technikával. Nagyon ritkán dolgozom akrillal, de ha egy belső hang azt súgja, hogy ennek úgy kell létrejönnie, akkor így teszek. Hallgatok ezekre a belső hangokra, megérzésekre. A kép diktál – egy bizonyos ponton túl , s ez a képzőművészek körében ismert, a kép írja, rajzolja magát. Az már más kérdés, hogy mikor fejeződik be a kép. Attól, hogy egy képet valaki aláír, még nincs befejezve. Előfordult, hogy olyan képen módosítottam kétszer is, ami előtte kiállításon szerepelt. De így sem biztos, hogy mégegyszer nem nyúlok hozzá. Ráadásul a csendéletek pedig olyanok, hogy azokat állandóan továbbírja a művész, s olyan téma is van, amiről variációkat készítek. Az olyan csendéletet szeretem, melyen csak a lényeg van rajta, és nem fotószerűen realista. Lehet, hogy furcsállja, de még az sem fontos, hogy színes, vagy fekete-fehér legyen a kép, hanem az, amit a kompozíció lényegéből próbálok megragadni.
 
Rendelésre nem is szokott festeni?
 

–Csak nagyon ritkán. Egyszer hoztak nekem vásznat és akrillfestéket, majd közölték velem: azt csinálsz, amit akarsz. Egy másik megrendelő pedig meghatározta, hogy csak 10x10-es legyen, de azon belül azt rajzolsz, amit akarsz. Ezeket szeretem, azt már kevésbé, mikor megszabják a témát. A legtöbbször nem ért a művészethez a megrendelő, és mégis beleszól az alkotás folyamatába…
 
Mivel jórészt nem megrendelésre fest, akkor szinte egyértelmű, hogy nem a festészetből él.
 

–Nem is tudnék. Pedig annyira jó lenne, ha meg lehetne élni a művészetből. Ismerek olyanokat itt a párkányi-esztergomi régióban, akik csak művészettel foglalkoznak, és sokkal több képet adnak el nálam, de azt kétlem, hogy nagyszerűen meg is élnek belőle. Az is igaz, hogy a mai gazdasági helyzetben hatalmas nagy összeget nem lehet kérni a képekért, éppen csak annyit, hogy az anyagárat fedezze.
 
A színház világában szokták mondani, nem tudom, hogy a képzőművészekre is vonatkozik, miszerint minden művész hiú.
 

–Bizony, hogy így van. Sokszor nem is kérünk sokat a képekért, csak elegendő, hogy jó helyen legyen kint a festmény és a nevünk. Annak is nagyon örültem, mikor a művészeti céh tagjainak munkáiból nyílt kiállítás 2004-ben a Nemzeti Színházban. Az az album is legyezgette a hiúságomat, ami a szlovákiai magyar grafikusokat mutatta be, és elkerült a világ számos helyére. Annak is nagyon örültem, mikor nagy sikere volt az újpesti kiállításunknak.
 
Ebben az albumban szerepel az Érkezési oldal c. grafikája a Nosztalgikus lapok c. sorozatból. Mit értsünk a nosztalgiázáson?
 

–Úgy kacsintok vissza a múltba, hogy minél kevesebb a korra utaló tárgy ,és messze kerülöm a pátoszt. A groteszk elemet meg az mutatja, hogy az ember alakzatú figurák állatfejűek. Esetünkben kaptam egy régi fotót egy mozdonyról és azt írtam tovább. Egy karikatúrába hajló képről van szó, mely arra is utal, hogy hiába próbáljuk megérteni a világ működését, az sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tűnik. Sokkal több és mélyebb az összefüggés, mint amit mi érzékelni képesek vagyunk.
 
Később én is röntgenasszisztens lettem 

Menjünk vissza az időben: 1951-ben született Párkányban. Volt a családban művész?
 

–Nem volt; édesanyám könyvelő volt, apám pedig röntgenasszisztens. Később én is röntgenasszisztens lettem. Akadémiát nem végeztem, ez sokáig hiányérzettel töltött el. Ma már nem.
 
Mit jelentett önnek a festészet? Kikapcsolódást, a világ leképezését?
 

– Ugyanmár! Amikor 14-15 éves voltam, a világot akartam a festészet által megváltani. Az egyik újság rajzversenyt írt ki, s azt 13 évesen megnyertem. Akkor voltam igazán büszke. Bizonyítva éreztem, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. A családban viszont nem támogatták ambícióimat, szüleim úgy látták, hogy a művészek éhenkórászok, bohémek, így aztán az egészségügynél maradtam. Szerencsém volt, mert olyan munkaköri időbeosztásom volt, hogy sokszor a munkahelyen is rajzolhattam. A mesterség alapjait a Párkányi Művészeti Alapiskolában oktató Simonyi Lajostól tanultam. Ő előtte Nyitrán, a pedagógiai főiskolán tanított. Nagyon következetesen tanított. Éveken keresztül nem rajzoltam tájképeket, olajfestményeket, mert annyit kellett Simonyinál csinálni, hogy megcsömörlöttem. Ahogy idősödtem, természetesen visszatértem ezekhez a metódusokhoz. Sőt, most végtelen nagy hálát érzek azért, mert jól tudok természet után formákat rajzolni.
 
Próbálkozott az akadémiába bekerülni?
 
 –Oda nem, de a képzőművészeti gimnáziumba igen. Sajnos nem vettek föl, és ezért mentem egészségügyi iskolába. Nagy szerencsém volt, mert tagja lehettem a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának. Ez főleg profi művészekből álló csapat, és bizony sokaknak nagyon nem tetszett, hogy nem volt végzettségem. Előfordult, hogy a gyűlésen a kollégám egy másik székre ült, csak azért, hogy ne mutatkozzon a társaságomban.
 
Vallási, egyházi témákat nem volt ajánlatos festeni 

Amikor elkezdett festeni, voltak tiltott témák?
 

–Vallási, egyházi témákat nem volt ajánlatos festeni. Bizonyos mértékig az absztrakt is tiltva volt. Mestereim gyakran mondták: csak akkor csinálj absztraktot, ha már megtanultál rajzolni. Ebben igazuk volt. Néhány tanítványom rögtön hozta a nonfiguratív dolgokat, rögtön „művészkedni” akart. Nekik is azt mondtam, hogy először tanuljanak meg rajzolni, utána jöhet a szórakozás. Minden mesterségnek megvan a maga útja. Ha valaki nem tanulja meg jól az alapokat, akkor csak azt tudja variálni, ami a kezdet kezdetén hatással van rá.
 
Voltak példaképei, mikor ezt a hivatást választotta?
 
–Braque, Picasso, Cézanne, Van Gogh és Gauguin volt a példaképem. Azt hittem, hogy nagyon könnyű olyanokat festeni, mint amit Piacasso csinál. Az akkor még nem jutott eszembe, hogy egy analízisen keresztül jut el odáig a művész.
 
Járt külföldi tanulmányutakon?
 
–Konkrétan tanulmányutakon nem, de több külföldi ország múzeumát tekintettem meg. A legnagyobb élményt a Vatikáni képtár látogatása jelentette számomra.
 
Ki volt az a mester, aki ismertté tette, felkarolta? 
 
–Nem tudok nevet mondani, mert többen is voltak. Amikor bekerültem a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságába, úgy gondoltam, azért is bebizonyítom, hogy végzettség nélkül is lehet valaki jó művész ,és méltó vagyok erre a tagságra. A művészetet tanulni úgy sem lehet, hiszen mindez nem is pálya, hanem maga az élet. Amikor Esztergomban a művészeti céh tagja lettem, akkor is meg kellett felelnem bizonyos szakmai követelményeknek. Kiállításaim még a rendszerváltás előtt is voltak, így Párkányban a ’80-as évek elején mutatkoztam be először képeimmel.
 
Hová sorolná be magát? A figurális absztraktokhoz?
 
–Az egyik barátom szerint én úgy vagyok absztrakt, hogy figurákat festek. Nem is szeretem, zavar ,ha egy kép történetet mesél el. Semmiképpen sem vagyok historizáló festő.
 
Mi volt hamarabb a grafikus, vagy a festő Bugyács Sándor?
 

–A grafikus. Tussal indultam, azt követte a linómetszet, majd egyre jobban színesedtek a képek. Egyre többet illusztráltam, főleg meseregényeket, ún. régieskedő rajzokkal. Nagyon nagy felelősség gyermekeknek rajzolni, hiszen ők a meséken nőnek föl. Idén jelent meg Wernke Bernát szlovákiai magyar származású költő új könyve az Egy tékozló ifjú levelei. Ehhez a kötethet grafikákat készítettem, de itt már többről van szó, mint illusztrálásról. Nem is lehet az, mert nem is olvastam el előtte a verseket, viszont régen ismerjük egymást, és az életérzés is hasonló. Munkáimmal sikerült bebizonyítanom, hogy nem vagyok más művészeknél alábbvalóbb.
 
Medveczky Attila