A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




„Szántottam, vetettem”

Kő Pál kiállítása a Józsefvárosi Galériában

Kő Pál, a mester, valóságos intézmény a szakmában. Nemcsak képzőművész, kitűnően rajzoló grafikus és karakteres szobrász, hanem tanár, szervező, kapcsolatokat szerző és ápoló, a fiatalokat istápoló, írásban-fogalmazásban sem utolsó művész. Kezére áll minden, amihez fog, legyen az a történelmi emlékezet (Mohács) élményszerű láttatása, vagy a színes mesélőkedvét fölöttébb villogtató előadás, avagy a szegények, elesettek megtámogatása.
Művészetének is a humánum az alapja. Az emberséges ember olyan ruhába (palástba, vonalhálóba) – öltöztetése, amely ugyan a külsőt, a megformálás módját és hatékonyságát szem előtt tartva a kifejezés erejére, dinamikájára épít, de – ebben sok a tudatosság – szinte jellemrajzként kiemeli a személy tulajdonságait, benső lelkivilágát is. Az oknyomozó bátorságról és az arcok – valóságos és teremtett fizimiskák – azonosságairól nem is beszélve. Tagadhatatlan, hogy ebben a magyar történelmet búvárló igyekezetben némi játékosság ugyancsak van – többek között a szobrászművész Aba király (2002) portréjának alapjául így vehette a neves sámánkutató, Hoppál Mihály arcélének jellegzetességeit –, ám nem kevés, a teremtett szellemhez illő méltóság.
A több mint félszáz alkotást fölvonultató tárlaton – az otthonosság jegyét nem kevéssé magán viselő grafikák, körplasztikák és domborművek garmadáján – lehetetlen nem észleli valaminő, az egészet átszínező gondolkodásmód összetettségét, amelyben a filozofikus (néha fintorokkal) élő madáchi világ az életet jelentő rögvalósággal ötvöződik. Kölcsey nemes emelkedettsége és az itt nem szereplő Sinka István (kitűnő szobor, megejtő érem) balladai sorsában megjelenő, sokszor szenvedésről valló magyarságkép együtt adja történelmünk viharos dicsőségét: vereségeink mérhetlen fájdalmát és győzelmeink (az egész világért szól a harang) mindent megtisztító örömét.
Főművek is láthatók a kiállításon, közülük elsőbben a romlott időben a szabadságot, a repüléshez (szellemi kitárulkozáshoz) való jogot szimbolizáló Szárnykészítőt kell említenem, amelyben minden ott van, ami a Kő Pál-i univerzum lényeges része: az anyagszerűségben (is) leledző filozofikus gondolat, a kalitka mint létbörtön levegőt az ember elöl elvevő sújtó hatása (fulladás), a megfeszíttetés – mindenfajta reményt nélkülöző jövő – szomorú valósága. A főhős ülő helyzetben is robban, hiszen éppen a kezében (formáló kezében) lévő gyújtózsinórt akarja ráteríteni a változásra nagyon is megérett világra.
Az Édesapám (terrakotta) (képen) a föntihez hasonló kultikus mű – egyszerűségében is impozáns. Említhetném itt az életmű korai szakaszára jellemző színkezelés (festett fa, stb.) drámai hatékonyságát – az arc és a katonasapka derűs borúja (homokbarna és fakózöld) csaknem összeér –, és a maga elé való, valójában befelé történő nézésben leledző nyugodt fölszabadulás riadtságát. A szobrászművész az édesapa azon pillanatát ragadta meg, amikor a rámért börtönből – óh, kíméletlen politikai vesszőzés – szabadult. Ez az apa, a sokunkra kiterjesztett családfő, részt vett (lásd a katonasapka gombját) a II. világháborúban is, és 1956-ban úgy állt ki a leveretésében is győzedelmes októberi forradalom igazsága mellett, hogy bátorsága túllátott a zsarnoki hatalom börtönrácsain.
A nép-nemzeti irányzat által sugallt föld- és családszeretet, az alulról jöttek szabadságszomja, amelyről nem egy irodalmi mű (széppróza, vers) regél, motorja eme nem kevés szimbólumban gyöngyöző, a hagyományvilágot modernséggel elegyítő életműnek. Úgy ihletre serkentő motorja, hogy az alap sosem változik. Ezt az alapot ékesíti – szabadjon így mondani: a magasba húzza – a szakrális körök jelképerejű igazsága, a Biblia mint az Istentől örökölt emberségmértan azon tulajdonságainak az arzenálja, amely legfőképpen az ég-föld szerelemben nyilvánul meg.
Ennek az átszellemült igazságkeresésnek ragyogó példája – ahogyan belépünk a terembe, azonnal a szemünkbe ötlik – a krisztusi mérhetlen szenvedéssel az ember megváltását szimbolizáló Corpus (bronz, fa). A szilfidnél szilfidebb test – bordái csaknem átszúrják a világmindenséget –, a töviskoszorúval ékesített fej, a szöggel átvert, valószínűtlenül vékony karban végződő tenyerek és légiesen vékony lábak adják a golgotai drámát. Krisztus úgy vált eggyé a kereszttel, hogy nem tud, talán nem is akar szabadulni. Az Elérhetetlen földben szereplő kitűnő költő, Utassy József emlékére készített kisplasztika, a bronzfelületen világító rajzos kereszttel (Imaköyv) eme vonulatnak modern parafrázisa. ( (Hadd jegyezzem meg, a kismarosi templomban lévő Csíkszentmihályi Róbert-szobor – a világon talán egyedüliként – úgy ábrázolja Krisztust, hogy az előre nyújtott kar egyben a föltámadás szimbóluma is.)
Az ebbe a tematikába tartozó megannyi bronz dombormű (Szent Gellért, Szent Adalbert, Boldog Özséb) plasztikai bravúrja abban van, hogy a „főhősök” mindig – tetterejüket bizonyítandó – cselekvés közben, emberekkel körülvéve ábrázoltatnak. A relief ilyesfajta felületi hullámzásával szemben – más technika, más mondanivaló – a visszafogott plasztikai rajz is lehet célravezető (Oláh János emlékére, Sütő András). Például az Anyám könnyű álmot ígér szerzőjének erdélyiségét a középpontba emelt, csaknem égig nyúló fenyőfa tudatosítja.
A karakteres portrék anyaga a szerint választódik ki, hogy a szobrászművész – aki jól ismeri az alanyok fizimiskáját és életművét – mit akar, mely jellemtulajdonságokat kiemelve közölni. A fába és kőbe éppúgy belelátja a figurák lényegjegyeit, mint a bronzba és a terrakottába. Ebből a szempontból talán nincs is különbség a kultúrtörténész Jankovics Marcell, a szobrász Hondromatidisz Rigasz és a művészettörténész Hann Ferenc – mindhárom terrakotta –, és a plasztika kiválósága, Melocco Miklós (bronz) arca között, noha az élet- és életmód adta hullámzások (személyiségjegyek) igencsak kiütköznek.
A kisplasztika térfoglaló gesztusa, érthetően, egészen más, mint a nagy nyilvánosság elé, vagyis a köztérre került szoboré. Ám ennek ellenére is élvezzük Kölcsey (bronz) nemzetért való aggódását – Sződemeter, Budapest (19919) –, Móricz Zsigmond (bronz) – Nyíregyháza, 1977 – országot bebarangoló erejét és figyelmét. A Vetési Albert-emlékműnek (Veszprém, 1990), a Nagy Gáspár-emléktáblának (Szombathely, 2008), a Mikszáth Kálmán-portrédomborműnek (Szécsény, 1972) és a Maczky Valér-szobornak (Eger, 2010) szintén karakteres a tervvázlatnál erősebb előzménye. Ugyanez mondható el a bronzba öntött, kisplasztikaként is élő Kodály- és Egressy Béni-szoborról is. Egészen különös az a tabló, amelyen a Puskás Ferencet és az Aranycsapat tagjait formázó érmék – valaha focinagyhatalom voltunk – a világot csodára késztető játékunkat juttatják eszünkbe.
Ha a szobrok „öltöztetésében”, az anyagfölhordás technikájában s a megjelenítés módjában némelykor érezhető is valaminő „avantgárd” gesztus, a Kő Pál-i grafika ezt teljesen kizárja. Lett légyen csaknem egyvonalas a rajz (Bodri Ferenc, Molnár Péter, Szabolcs Péter – mindhárom 1960, ceruza), vagy a fekete-fehér foltok kontrasztjával drámai ihletésű (Gorkij – linóleummetszet), az alakrajz megmunkálásában a felsőtesttel szemben a fizimiskát kiemelő (Idős Gyurcsek Ferenc – szén), illetve költészetté oldva a papír bársony érintésével létrejött hatást, vallomás jellegű (Maczky Béla – 1968, toll, Mami – toll, Csilla havasi csipkében – 2004, vegyes technika), a hagyományhoz való ragaszkodás, a klasszikus megjelenítés a sajátja. Se szeri, se száma az ilyen jellegű portréknak (Buda Ferenc – 2005, Dr. Maczky Valér – 2010, Szegő Imre – 2003, Kiss Sándor – 1986, mind ceruza).
Mi másról vallana ez a szobrászoknál nem annyira megszokott rajzi készenlét (fő tudorai Ferenczy Béni és Borsos Miklós), mint a sokféle vonallal kifejezhető világ fokozatos megismeréséről, s az által kimondható kozmikus érzések személyiséget ugyancsak megérintő fölszabadító hatásáról. Nem az esemény az érdekes, legyen az hétköznapi, ünnepi, néprajzi, esetleg biblikus kicsengésű, hanem a bravúros, szerkezeti invenciójával érzéki hatást (is) keltő vonalháló emelkedettsége. Amely révén az alkotó nem csupán teremt, ám a teremtés részévé is válik.
Ilyen grafikai remek a vázlatterv formájában is lenyűgöző sokalakos Halottsiratás és Feltámadás (mindkettő 2005, ceruza) élet-halál közötti bűnbánó „bolyongása”, a tájköltészetté avanzsáló Requiem (2001, szén) organikuslét-siratása, s nem utolsósorban az önarcképnek is elmenő krisztusi Pásztor (é. n., ceruza) embert, hazát, világot vigyázó, mély álom-gondolatba bugyolált töprengése. A szakrális köröket is érintő létfilozófia Isten báránya – a grafikán a nyáj valóságos, de az üzenete szellemi – itt gondoskodó Atyává szelídült.
 
Szakolczay Lajos