A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









Szkennelő memória

Lévai Ádám grafikusművész: Nyitott szemmel kell járnunk, hogy felfedezzük a szépséget - interjú

Már a mesterképzős periódusa alatt, 1995-ben Haiku-rajzolatok címmel nagyszabású sorozatot alkotott, majd ezt követően Az előkészület mozdulatai címmel a tragikus sorsú Misima Jukió irodalmi munkássága és élete által ihletett kollekciót készített. Mi az, ami vonzza a japán művészetben, irodalomban, a haikuban?
 
–20-25 éve kezdtem el foglalkozni a haikuval, ami akkor még különlegességnek számított, míg most több irodalmi folyóiratban olvasható ez a japán irodalmi forma. Kedves barátom, Jász Attila, József Attila-díjas költő bíztatott arra, hogy próbáljam meg a haikut grafikába átültetni. A haikuk valójában hangulatuk, a japánok ezért nem is versnek nevezik. A haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött irodalmi alkotás, melyben a szótagok számát is meghatározzák. Ezek olyan életképeket adnak vissza, mint a táj, az állatok,- és még sorohatnám– melyek hangulata megérintett, és így készültek a témában az ecsetrajzaim, és tollrajzaim – természetesen tussal. Így anyagában is hasonlított a haikuhoz. Mindig is vonzódtam a japán kultúrához, főleg annak letisztultsága miatt. A nagy mesterek –például a XIX. században élt Utagava Hirosige japán festő –színes fametszetei letisztultak, egyszerűek és érthetőek. Azt szerettem volna, ha én is ilyen letisztultan tudnék dolgozni, kicsit zen-hangulatba kerülni rajzolás közben. Zenéket is hallgattam, míg készültek alkotásaim.
 
Japán zenét?
 
–Ennyire nem estem túlzásba, mert akkor nagyon művi, „túlcsinált” lett volna az egész folyamat. Amikor a japán –témákkal foglalkoztam, érdekes módon, állandóan Bartók műveit hallgattam, így a Divertimentót, és zongoraversenyét. Ezeknek nincs közük a japán kultúrához, mégis hatottak rám, mikor a haiku-rajzokat készítettem. A mai napig hallgatok zenét, miközben dolgozom, mert tudom, hogy ezek a rokon műfajok valahol a mélyen hatnak egymásra.
 
Ha már a műfajokat említette; igaz, hogy a szűkebben vett grafikákon kívül festmény-szerű alkotásokat is készít?
 
–Színes akvarelleket készítettem, és színes pácokat kevertem –tehát az úgynevezett szépiákat. Ezeket több változatban is csináltam. Mivel akvarellek, nem olajképek, ezért iszonyú gyorsasággal kellett ezeket elkészíteni. Jó néhányat bambuszpapírra festettem, amin nagyon gyorsan megszáradtak. Ha szép lassan festettem volna ezeket a képeket, szétfolytak volna a papíron. A bambuszpapír pedig hihetetlenül lágy anyag, nagyon puha szerkezetű, ezért gyorsan kell rajta dolgozni.
 

 Múlt időben beszél, tehát akvarellel már nem foglalkozik?
 
–Nem, mert az ember, a művész változik életkorának megfelelően. Ezt akkor megcsináltam, és az volt az alcíme, viccesen, hogy „Tatáról a Fudzsi alig látszik.” Mindezt Hirosige híres metszete, a „Fudzsi száz látképe” alapján találtam ki. Amikor Japánban volt a kiállításom, akkor egészen más anyagot, főleg tollrajzokat, egyvonalas tusrajzokat vittem ki.
 
Hogyan fogadták műveit Japánban?
 
–Hála Istennek nagyon kedvezően. A japánok azért hívtak meg, mert úgy látták, annyira unikális, hogy ilyen dolgokkal foglalkozom.
 
Valóban unikális, de a japánok honnan tudtak erről?
 
–Az egyik az internet. Történt, hogy egy 11 főből álló kyotói japán alkotócsoport Magyarországon szeretett volna kiállítani – élt itt egy magyar szobrász ismerősük. Az alkotócsoport helyszíneket keresett a kiállításhoz. A szobrász úgy gondolta, s azt tanácsolta; menjek el Győrbe, Sopronba, Szentendrére – a képzőművészeti téren közismert, nagy városokba. A japánoknak egyik helyszín sem tetszett. Vízzel kapcsolatos volt a kiállítás tematikája. Ez nem meglepő, mert szigeten élnek, és a víz, mint elem, számukra kényes dolog, elég a cunamikra gondolni. Az alkotások konceptuálisak, igen modernek voltak. Eszébe jutott a szobrásznak, hogy Tatabányán nyaranta fémszobrász-tábort rendeznek, s ott maradt egy szobra, és azt be lehetne rakni a kisbusz csomagtartójába. A szobrász elaludt, mikor jöttek vissza Győrből, a sofőr pedig Tatánál kanyarodott le. Megjegyzem: sokan még most sem tudják, hogy egyik település Tatának a bányája, míg a másik az eredeti Esterházy-uradalom. A japánok meglátták a tatai várat, kiszálltak a buszból, bementek a várudvarba, elbűvölte őket az ország első mesterséges tava – a víz. Konzultáltak az igazgatónővel, aki nagyon örült annak, hogy japánok szeretnének kiállítani a várban, s rá egy évvel megtörtént a kiállítás. A japánok azt kérték, hogy küldjenek nekik portfoliókat helyi művészekről – mert szeretnének velük együtt kiállítani. Tehát legyen egy közös kiállítás a japán-magyar barátság nevében. Én is küldtem munkákat. Több mint negyven jelentkezőből négyet választottak ki, rajtam kívül például Kovács Melinda kiváló esztergomi fotóművészt, Szabó Andrea remek tervezőgrafikust, aki jelenleg a Képzőművészeti Egyetem tanára. Megjelentek a japánok a kiállítás napján, egyen pólóban, rajta magyar és japán nyelven: „köszönöm”. Megkérdezték tőlem, hogy következő évben  -ha szeretném – csináljunk kiállítást Japánba. Ezzel keresték fel Sipos Zoltán kvalitásos tatai fotóművészt is. Megállapodtunk, hogy nekem lenne külön Kyotóban és Kobéban a nagyteremben az én, míg a kisteremben a többi magyar munkája. Azóta is nagyon jó kapcsolatot ápolunk velük.
 
Az elmondottakból jól veszem ki, hogy egybefűződő sorozatokat, tematikailag összefüggő műcsoportokat szokott alkotni?
 
–Legfőképpen ez jellemző rám, így az Equus és a Rinoceros mind sorozatok. Ha egy téma érdekel, akkor addig rajzolok azon belül, készítek különböző verziókat arra a dologra, míg azt nem érzem, hogy saját epigonom kezdek lenni.
 
Ismerek olyan festőt, aki egész életében csak bohócokat vitt fel a vászonra.
 
–Ezek a művészek lineárisan alkotnak, míg én szerteágazóan, mert még karikatúrákat is készítek – ezek nem portrék, hanem szituációkat ábrázoló poénos dolgok.

 
Meg is jelennek karikatúrái?
 
–Viccel? Alig tudok olyan lapot, ahol lennének karikatúrák. Ezeket kizárólag iskolai értekezletek alatt rajzolom, mert mondjuk a mellettem ülő kolleganőt fel szeretném vidámítani, amikor 3 óráig tart a tanévzáró osztályozó konferencia. Tavasszal megkérdezte egyik kollegám – 18 éve tanítok Tatán az Eötvösben, előtte Tatabányán, és a tatai református gimnáziumban oktattam rajzot – mennyi karikatúrát készítettem. Ki tudja? –feleltem. Nálam is, kollegáimnál is vannak. Összeszedtem ezeket, és kiderült, több mint háromezret. Szóltam egyik művészkollegámnak, akit nem csak humor- de kritikai érzékkel és megáldott az úr, hogy válogassuk ki a jobbakat, ez 600 darab, s ha minden igaz, könyvben jelennek meg.
 
Könyvillusztrációval is foglalkozott?
 
–Természetesen, de nem sokszor. A legutóbbit Villányi László győri költővel, a Kimmériát közösen készítettük. Ennek a különlegessége, hogy már megvoltak a rajzok, és ahhoz írta a történeteket író-költő barátom. 1998-ban csináltam a Kimméria című grafikai albumot. Ez 10 darab nagy metszetet tartalmaz. A győri könyvbemutatón ismerkedtünk meg Lacival, akit megihletett az album. Ezen a ponton visszacsatolunk a mitológiába. Kimméria számomra a túlvilág és az evilág közti mezsgye, ahol különleges lények éltek. Azokat nevezték még a XIX. században is kimér-embereknek, akik valamilyen külső rendellenességgel, furcsasággal születtek. Nekem is volt olyan osztálytársam, kinek egyik szeme kék volt, a másik zöld. Van, akinek a természetes haja szőke, és van benne egy valódi, nem festett barna sáv. Villányi László kitalálta, hogy a kimérek elvándoroltak a sztyeppékről, Tatán telepedtek le, s a szerelem és a szeretet állt a vallásuk központjában.
 
Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy az egyszerű, letisztult képeket szereti. Ezek figurálisak?
 
–Csak figurális alkotásokban gondolkodom. Számomra az ember a művészet fő tengelye. Az emberi lélek jó és rossz megnyilvánulásaiból indulok ki. Persze többen lenézik a figurálisokat. Őket nem érdekli az ember? Vagy divatot követnek? A valódi művészetet ne nézzük le. Én sem teszem. Örüljünk neki, hogy ennyire színes a képzőművészeti „paletta.”
 
Mások szerint a letisztultság a fehér alapon fehér négyzet.
 
–Ami absztrakció. Nálam is megjelenik egyfajta absztrakció, hogy a figurák sajátos formában jelennek meg. Mivel vonalas a rajz, így nagyon egyszerűek, és sokat mondóak. Sokan nem is sejtik, hogy éppen ezért az egyik legnehezebb műfaj a tollrajzolás. Nagyon oda kell figyelni nem csak a letisztultságra, hanem a téma-kifejtésre. Csinálok olyat például, hogy „Kultúrbuborék-készítők”- ami morbid és társadalomkritika is. Néha ahogy a társadalom reagál különböző dolgokra, arra azt mondom, hogy az vicc. Tehát ezt meg kell rajzolnom…Ahogy öregszem, egyre jobban reagálok a társadalmi témákra. Amikor pedig Weöres Sándor centenáriuma volt, készítettem egy egész képsorozatot a létrára. „Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra” – ez annyira megihletett, hogy „létra-embereket” rajzoltam. Hogyan alakulnak át az emberek létrává, és vissza. Ez az átváltozásos –játék azért is áll közel hozzám, mert állandóan ilyen témákba botlottam.
 
Az Equus is eléggé morbid.
 
–Ionescu abszurd drámáit, az Equust és a Rinocéroszt Funtek Frigyes rendezte a győri kamaraszínházban. Villányi Lászlótól kérdezte Funtek, ismer-e valakit, aki tudna olyat rajzolni, miként alakulnak át az emberek rinocérosszá egy francia kisvárosba. Laci engem ajánlott. Felhívott Frici, és két nap alatt egyfolytában készítettem a Rinocéroszhoz a rajzokat. Ez jellemző rám, ha nagyon megérint egy téma. Pesten pedig Duda Éva koreográfus, akinek saját társulata van, megcsinálta a Faunt, és azt kérte, készítsek tollrajzokat, amiket kivetítenek projektorra, de fekete molinóra, úgy, hogy fehérek lesznek – negatív megoldással – a vonalak. Gothár Márton videón megoldotta azt, hogy tánc közben ezek a kecskeszarvú lények megnyúltak, mozogtak. Ezt követte az Equus; miközben az emberek lómaszkban rohangáltak, a színpadon, rájuk vetítették rajzaimat. Akkor ezek az abszurd dolgok „találtak rám”.
 
Jézus kálváriája már nem mondható annak.
 
–A stáció ötletét Hermann Gáborral, a Fellner Jakab Társaság elnökével gondoltuk ki, és felfogásban, bemutatásban is különbözik más városok hasonló témájú, jobbára domborműves munkáitól, hogy a veretes tollrajzokat törhetetlen, plexiüvegbe karcoljuk bele lézergravírozással.
 
Ez a téma mekkora kihívást jelentett, hiszen sokan feldolgozták?
 
–Iszonyú kihívást jelentett, mintha békegalambot kéne rajzolni. A stáció-jeleneteket tanulmányoznom kellett, és mivel ezeket több ezren megcsinálták, egyediségre törekedtem – holott ez nagyon kötött téma. Az arányokat is be kell tartani, a személyeket sem szabad kihagynom. Tehát nagyon fontos az anatómiai pontosság, a történelmi hűség. A tatai Golgota-hegyre tervezték ezeket a stációkat. A rajzok elkészültek, de sajnos a stáció még nem. Reméljük, eljön ennek az ideje is.
 
1994-től kiállító művész. Érdeklik a nézői visszajelzések, vagy csak a szakmai kritikák?
 
–Minden visszajelzés érdekel. Azért állítok ki, hogy megtudjam, kinek mi a véleménye alkotásaimról. Egyáltalán, érdekli őket? Sajnos jóval kevesebben járnak kiállításokra, mert mindenütt vizuális élménnyel találkoznak az emberek. Televíziókban, számítógépen, tabletteken.
 
Mint tanártól kérdezem: hogyan lehet arra rávenni a gyerekeket, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is? Magamon is tapasztalom, hogy időhiányban olyan épületek mellett rohantam el, melyek műemlékek, s nem is figyeltem fel sokszor szépségükre, és néhány hónapnak kellett eltelnie, mire erre rádöbbentem.
 
–Az okostelefonokkal tudnak sok mindent fotózni. Olyan feladatokat adok, ha gyalog mennek haza az óvárosból, akkor figyeljenek meg régi kapukilincseket, és fényképezzék le azokat. Egyet úgy figyeljenek meg, hogy le is tudják rajzolni. A legtöbb diák végrehajtja ezt a feladatot, és csodálkoznak, hogy ennyi szépség mellett elmennek. Jó idő esetén pedig bemutatom nekik a város nevezetességeit. Tudják, hol élnek, milyen múltú városban. A vizuális memóriát is erősítem különböző eszközökkel – hiszen annyira leterheltek, hogy másképpen működik a megfigyelőképességük.
 
Gondolom, ez elmondható egy képzőművészerő is. Itt ülünk egy tatai cukrászdában. Mást vesz észre, mint aki betér egy fagylaltra?
 
–Természetesen. A többség nem figyeli meg a környezetét, legfeljebb rácsodálkozik valamire. Még egyetemista korom előtt Pestre, a Postás Művelődési Házban tanultam rajzolni. Ahogy mentem fel a vonattal, vázlatfüzetembe kis portrékat rajzoltam. Egyetemistaként ugyanezt „eljátszottam”, de vázlatkönyv nélkül. Megfigyeltem az illetőt pár percig, és utána rajzoltam le. Mindenki született vizuális memóriával, de azt fejleszteni kell. Mára „szkennelő-memóriám” lett.
 
Tehát, ha hazamegy rólam is tudna portrét rajzolni?
 
–Igen. Még a memória-edzésről: az újpesti rendőrkapitányságon két évig voltam fantomkép-rajzoló. Elég sikeres voltam, mert több bűnözőt elfogtak képeim alapján. Szakköröseimmel, akik képzőművészetire jelentkeznek, sok feladatot adok, hogy fejlődjön vizuális memóriájuk. Ehhez kitartás és sok gyakorlás szükséges.
 
Mi kellett ahhoz, hogy ne váljon mestere, példaképe epigonjává?
 
–Meglepődnék azon, ha látnék olyan rajzot, amilyen az enyém, de nem én csináltam. A művészekben él a késztetés, hogy saját rendszerű dolgot alkossanak. Arra törekszem, hogy figurálisban, amit illik lenézni, alkossak újat, mert az a nehéz.
 
Régebben ezt írta: „a rajzolás tölti be napjaimat.” 50 év van a háta mögött. Tudna rajz nélkül élni, létezni?
 
–Nem érzem magamat ötvennek…Már nem, sőt gyerekkoromban is állandóan rajzoltam, firkáltam. Eléggé élénk a fantáziám, mások is ezt gondolják rólam. A modern kori pszichológia szerint az embernek az alkotás utáni vágya 14-15 éves korában elmúlik, s az a normális. Jó értelemben vett lelki defektus, hogy még mindig rajzolok. Sőt ez „méregtelenítés” is; kirajzolok magamból sok lelki problémát. Így a rajz öngyógyító játék, a játék pedig nagyon fontos.
 
Wehner Tibor művészeti író így írt a művészről az Új Forrásban: „Lévai Ádám rajzművészete a jelenkori figurális kifejezések azon erőteljes áramlatához köthető, amelyet megérintettek a szürrealitás és az expresszivitás hullámverései, s amely hol rejtett utalásokkal és áttételes hivatkozásokkal átszőtt képi világ, hol meg a felszínre törő szimbolizációs láttatásokban összegződő megjelenítés, de mindig a meditációra, valamifajta rajzi tűnődésre, az ismert toposzokból és az ismeretlen motívumokból szervezett, különös magánmitológia-építésre alapozott mű-teremtés. (…) A fő hangsúly mindig a fejen, az arcon van, amely rendszerint kiemelkedik valahogy, de a test maga elomlik, elolvad, feloldódik, szétfolyik, áttetszővé válik: a figura ugyanis nem egzakt emberalak, hanem valamilyen pontosan meghatározhatatlan lény, vagy inkább lényszerűség, furcsa alakot és ábrázatot öltő organizmus. A széteső test helyzete mindig megfoghatatlan, torzított, a természetesen messze túlmutató. Ezekben a testekkel és arcokkal interpretált, hajszolt akciókat vagy megszállott magánmatatásokat, belső utakat idéző képtörténetekben összekeverednek egymással a reális és a képzelt elemek, egymás mellett, vagy egymással összemosódottan jelennek meg a mitológiai motívumok és a köznapi jelenségek. A vonal látszólag világosan megjelenít, de aztán rejtélyes utakra indul, a láttatóból sejtetővé válik, az egyértelműségek kódjait nagyvonalúan elhagyva gazdag asszociatív forrásvidékké formálódik. A dolgok összekapcsolódnak, felfűződnek, eggyé válnak, bekebelezik vagy kirekesztik önmagukat, kifordulnak önmagukból, a negatív és pozitív felek felcserélődnek, a határolt határtalanná lesz és a határtalan szűkösségek közé szorul, a bonyolult viszonyok kavalkádjában az alárendeltségek kezdenek uralkodni. De mindez csak a látszat, mert nem is lehet más: mindent elönt, mindent betölt, mindenen erőszakot tesz a valóságosság első és legfontosabb szintjévé emelkedő látszatszerűség. És ahol a látszatszerű a való, ott más, félelmeket élesztő abszurditások is felmerülhetnek, megjelenhetnek.”
 
Medveczky Attila