A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
1%"/

Megjelent munkatársunk, Kovács Attila harmadik kötete: Az idők szava.
Glosszák, jegyzetek, publicisztikák, elemzések. Rendelés és információ: azidokszava@gmail.com





Kerülöm a megélhetési művészetet - művészinterjú

Beszélgetés Bencze Gábor szobrászművésszel

Azzal, hogy megtagadjuk a múltat, még nem leszünk művészek. Az emberek többségében ezért sajnos már olyan kép alakult ki, hogy az a művész, aki furcsa krikszkrakszokat készít, olyat, amit egy kisgyerek is el tudna készíteni- ezek egyébként ingyenélők.

Felcsúton van a műhelye. A településen található 1914-es emlékmű, és Puskás Akadémia egyik kupája is az ön alkotása. Bevezetésként, kérem, beszéljen ezekről a munkákról.
 
 –Nagyon szívesen. Ezek a művek az összes többi munkámhoz hasonlóan a helyi közösség igényéből születettek. Minden szobrászati munkának, ami nemzeti témájú, vagy a magyar kultúrát gazdagítja, annak lelkes híve vagyok. Így van ez a nagy, díszes Puskás Kupával és a legelső munkámmal, a felcsúti világháborús emlékművel is. A kőbánya ingyen adott követ, amit ingyen kifaragtam, s a helyi vállalkozók baráti csoportja támogatta az 1914-es emlékmű létrejöttét. A kupa megalkotásáért sem kértem egy forintot sem, bár mégis honorálták. Benne vagyok a helyi művészeti életben, és terveztem egy Puskás-szobrot is, ami még nem valósult meg, mert még nem döntötték el, hogy milyen típusú emlékművet szeretnének a legendás futballistának. Makovecz Imre – a jó Isten nyugtassa – egy grandiózus kompozícióról álmodozott.
 
 Milyen megfontolásból döntött a képzőművészet mellett?
 
 –Édesapám azt szerette volna, ha villamosmérnöknek, vagy rádióműszerésznek tanulok, de én kiharcoltam azt, hogy szobrászattal foglalkozhassak. Ezzel a céllal jelentkeztem Budapestre a Bokányi Dezső Építőipari és Díszitőművészeti Szakközépiskolába díszítő szobrásznak. Nagyon színvonalas oktatás folyt; megtanultam, hogyan kell a műkővel és a gipsszel bánni. Ezután egy éven át kőfaragást tanultam. Közben lejártam a sóskúti bányába és Süttőre, és azokon a helyeken is faragtam. Majd felvettek a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szobrászati tanszékére. Akkor még nem volt minden tanszéknek önálló épülete, mint mostanában. Az egyetemen meglehetősen modernista képzés folyt, ami nagy csalódást jelentett. Nemzeti szobrok, portrék megalkotása helyett többször egy marék agyagon vitatkoztunk. Ráadásul műteremnek nem nevezhető, alacsony belmagasságú helységekben folyt a képzés. Az biztos, hogy a modernisták kiélhették magukat, de aki igazi szobrász akart lenni, annak arra ott nagyon kevés lehetőség adatott meg. Gaál Tamás volt hivatalosan a mesterem, őt nagyra becsülöm, mert bár modernista, de hisz abban, amit csinál.
 
 Csak önnek okozott ez gondot, vagy másnak is?
 
 –Nagyon sokan szerettek volna klasszikus szobrászatot tanulni, de idővel beletörődtek abba, hogyha érvényesülni szeretnének, akkor a moderizmust kell követniük. Nem is hagyták, hogy készítsünk klasszikus szobrokat. Szerencsénkre Rétfalvi Sándor mester szerette a stúdiumokat, és sokszor őt hívtam meg korrektúrázni. Ő és Palotás József több segítséget tudott nekem nyújtani a klasszikus, figuratív szobrok elkészítéséhez, mint a többiek. Nagy Márta keramikus művészt is mesteremnek tekintem. Szinte kivételezett velem, mert olyan porcelánkísérleteket végezhettem el, amit másoknak nem engedett meg. Igaz, Párkányi Raab Péter szobrászművész nem tanított, de mégis mesteremnek és példaképemnek tekintem, mert nagyszerű figurális műveket alkotott.
 
Nemrég mesélte nekem egy szegedi szobrászművész, hogy a főiskoláról kikerültek többsége nem tud konkrét dolgot alkotni. Egyet ért ezzel?
 
 –Sajnos ez az igazság. Azok a hallgatók, akik nem birtokolják a szobrászi mesterség briliáns fogásait, nagyobb előszeretettel csatlakoznak kortárs minimalista, konceptualista vagy bármilyen irányzathoz, mint azok, akiknek van sikerélményük a mesteri tudást követelő stúdiumoknál. Azt hihetnénk, hogy egy egyetemet végzett szobrász szinte minden stílusban képes alkotni, s lehet tisztelni őt a mestersége, képessége, szaktudása miatt. Sajnos a kvóta finanszírozás miatt évről évre hígul a képzés. Ez az egyik baj, míg a másik, hogy a tanszék modernista hegemóniája nem ad lehetőséget arra, hogy komoly, nagy klasszikus művek szülessenek. Hamar megszokja a hallgató: ha megfelel az elvárásoknak, akkor jó érdemjegyeket kap, még futtatják is, de ha az egyéniségét szeretné felmutatni, akkor kudarcélményben lesz része. El kell érni végre, hogy a hallgató tegyen szert a mesteri tudás briliáns képességére. Műtárgymásolással bizonyítsa be rátermettségét. Tanulja meg az alapvető mintázási, másolási, kicsinyítési, nagyítási, kópiázási és öntéstechnikai fogásokat. A hallgatók a negyedik szemeszter végén legyenek kötelesek szigorlatot tenni stúdiumból. A diplomamunka mellé a hallgató legyen köteles vagy stúdium, vagy műmásolati munkát is készíteni, másoló berendezés nélkül. Ezeket a dolgokat kéne alaposan megfontolni.
 
 Azt olvastam, hogy még díjakat sem szeretne. A díjak kapcsán bemutatják a művészt, és annak kapcsán a műveit. Az sem vonzza?
 
 –Ez így leírva jól hangzik, de ahhoz, hogy én a szobraimra díjat kapjak, ahhoz sok mindennek meg kell változni. Nem kívánok díjakat kapni olyanoktól, akik nem valódi művészek, hanem művészieskedők. Honoráljon a közönség szeretete, a nézők elismerése, nem a művészettörténészek véleménye. Bizony nagyon sok ember a díjaktól karrieristává válik. Én hála Istennek tökéletes szabadságot élvezek, a klikkek, irányzatok és megélhetési díjpénzek világától távol tartom magam. A teoretikusoknak és a kurátoroknak az égvilágon semmi befolyásuk nincs felettem; nem tagadom, hogy ezt nagyon élvezem. Azt nem vitatom, hogy szükség van egy jó lektorátusra, hogy szakmailag korrekt szobraink legyenek Magyarországon, de azt jogtalannak találom, hogy általában csak a modernista alkotásokat tartják megfelelőnek. Nyíltan bírálom azt, hogy „megmondó emberek” akarják alakítani a művészetet a közönség, az egyetemes kollektív szellem helyett.
 
 Azt írta egy helyen, hogy nem rendez kiállításokat sem, viszont anno mégis kiállított. Nincs ebben ellentmondás?
 
 –Nincs, mert egy idő után a kisplasztikák világa már nem vonzott. Ezek a műveim még megvannak, de fenn a padláson. A köztéri szobrászat az, ami igazán vonz. Ebben tudom kifejezni magam, ebben a műfajban tehetem a legjobb szolgálatot. Az ilyen műveket pedig társadalmi összefogásból tudom megvalósítani.
 
 Milyen munkákat kapott az egyetem elvégzése után?
 
–Szerencsére nem kellett sokat arra várnom, hogy valaki felfigyeljen rám, és rögtön köztéri megbízatásokkal lásson el. Akkor is és most is dugig tele vagyok megbízatásokkal, de ezek olyan felkérések, melyek mind non-profit tervek. A nemzeti témájú, közös sorskérdéseinkről szóló, és a közönség által valóban igényelt, de forráshiánnyal küszködő műveket mindig ingyen készítem. Pénzt a művészettel sosem keresek. Becsületes kőfaragó iparos munkából éltem, és élek ma is. Amikor hat évvel ezelőtt megnyitottuk barátaimmal a sóskúti műhelyt, nem szégyelltem kifaragni egy egyszerű lépcsőt, vagy korlátot, mert az is érték, és azzal is hozzájárulok a világ értékéhez.
 
De mindezt művészetnek lehet nevezni?
 
 –Bizonyára meglepi, amit mondok, de nincs művész identitásom. Művészi öntudatom erős, de a „művészet” szó mai jelentése alapján kénytelen vagyok elzárkózni az elől, hogy művésznek tituláljam magam.  Nem járok össze a modern magasművészet képviselőivel, mert kritikám és véleményem szerint nem igazi művészet az, ami ma a kortárs művészetben folyik. A magassági mámorban úszó kortárs művész számára megalázó, ha művész létére lépcsőt kell faragnia. Nekem ilyen bajom nincs, ha felkérnek egy kőfaragói munka elvégzésére, azt én rendes áron elvégzem, s azt iparos munkának, mestermunkának tekintem. Tegyük fel a kérdést, mitől művész valaki? Giotto, Bramante, Vignola mesteremberek, tudósok, akkori polihisztorok voltak, és jóllehet nem hívták őket művésznek, mégis volt művész öntudatuk. A XX. század előtt nem volt még olyan stílus vagy idő a művészettörténetben, mely az előző korok művészetének finom továbbdolgozása helyett annak hirtelen megtagadásával jött volna felszínre. Azzal, hogy megtagadjuk a múltat, még nem leszünk művészek. Az emberek többségében ezért sajnos már olyan kép alakult ki, hogy az a művész, aki furcsa krikszkrakszokat készít, olyat, amit egy kisgyerek is el tudna készíteni, egyébként ingyenélő. Ezért is inkább jó mesterember szeretnék lenni, erre törekszem, van még mit tanulnom. Emellett meg kell különböztetni az ipart a művészettől. Ha felkér engem valaki, hogy a kislányáról készítsek egy portrét, azt nem tartom művészetnek, az csupán iparosság. Attól nem lesz valaki művész, mert megmintáz pénzért egy portrét. Attól sem lesz valaki művész, ha igyekszik csatlakozni egy divatos modern import irányzathoz. A hivatalos kortárs művészet véleményem szerint egy belterjes megélhetési piramissá degradálódott, melyben a művészek és műértők egymás alá adják a lovat, mindezt pedig a közönség nélkül. Ez a világ pedig taszít engem. A valódi művészt a pénz nem motiválhatja. A lényeg: az értékteremtéssel válik hasznossá az ember. Nem úgynevezett magasművésznek, hanem igazi művésznek, tehát prófétának, kell lennünk, ha pedig iparosok vagyunk, hasznosnak kell lennünk. Miközben a magukat kortársnak, mindent tudó művésznek nevezők egymás között osztogatják az elismeréseket, tapsolják a legdivatosabb posztmodern konceptualista, liberális modernista irányzatokat, így az üveg és beton művészetét, az emberek zöme klasszikus formákat és szobrokat szeretne látni. Erről viszont nem vesznek tudomást, ezért a modern színház szinte üres, a kiállításokon szinte csak a művészek vannak jelen, a közönség pedig általában ki nem állhatja azokat a műveket, melyeket a modernista lektorátusi tagok javasolnak. Nem kell nekik. Számomra a művészet szellemi erő, és nem termék. Az én stílusom a nemzeti, a belső gyökerekből táplálkozik. A másik tábor pedig az import művészeteket tartja nagyra. Mióta a magukat kortársnak mondók nem hajlandók sem szépet, sem romantikust alkotni, eltűnt a közönség asztaláról a „minőségi táplálék” és mással helyettesítődött. Az embereket nem okolhatjuk. Ha csak műanyagablak van a piacon, hát azt vesznek. Ha hamis sztereotípiák ömlenek a médiából, annak hisznek. Mivel az építészek paneleket építettek neki annak idején, abban élnek. Ezért van az, hogy többen elhiszik azt, amit a teoretikusok, a megmondó emberek szajkóznak. Úgy vélem: mindaddig, amíg a közönség egészséges esztétikai és morális igényét nem szolgáljuk, addig  rontó tényezők, pótcselekvések fogják mérgezni a tömegeket. Amíg nem vesszük figyelembe a valós élet és társadalom szociológiai változásait, nem lesz olyan művészet, amit a közönség is szeret, és abból erőt meríthet. Amennyiben továbbra is az elmúlt rendszerből ránk maradt kurátorok döntik el a közönség helyett, hogy milyen legyen az építészet, milyen szobrok legyenek a parkokban, addig a közízlés erőszakosan befolyásolt lesz. Gondoljunk bele, hogy a szobrok, az épületek mellett nem a teoretikusoknak kell nap mint nap elhaladni; viszont az emberek hangulatát nagyban befolyásolja az, milyen környezetben élnek. A színész, aki nem tiszteli a közönséget, hamar üres nézőtérrel találja szembe magát. Megéri-e államilag finanszírozni olyan színházat, aminek a darabjai senkinek sem kellenek? Megéri –e olyan köztéri alkotásokra pénzt adni, amelyek mondanivalóját nem érti a nép? Itt az ideje szakítani azzal az avantgárd szellemi gyökerekből származó nézettel, miszerint a művész nem szolga. Mert igenis szolgák vagyunk, Isten és a közönség, ha úgy tetszik a nemzet szolgái, és feladatunk, funkciónk van, melyet, ha nem töltünk be, meneszthetnek minket. Az emberek természetesen jelentkező gyermeki elvágyódását pedig a magukat művésznek titulálók egyszerűen lenézik. Sőt már magát az egyetemes szépséget is oly addig száműzték, hogy egyes teoretikusok, mint Gillo Dorfles is, a giccsel tették egyenlővé. És mivel a posztmodern képzőművészek nem töltik be társadalmi szerepüket, tehát a prófétálást és a példamutatást, nem is csoda, hogy más irányokba fordul a közönség. Miközben a magas művészek az elit galériákban koccintgatnak ingyen borokkal, aközben a világban zajlik az igazi, valós élet. Viszont a posztmodern művészek magukat szabadon lebegő értelmiséginek mondják, elszakadtak a társadalomtól, éppen ezért nem tudnak olyat alkotni, ami az emberek többségének elnyeri a tetszését.
 
Azt mondom néha kortárs. És talán nem jól fogalmaztam, hiszen ön a jelenben alkot. Mintha ezt a jelzőt a túlzottan absztrahálók sajátították ki maguknak.
 
 –A kortárs jelzőt valóban kisajátította magának egy kör. De pont olyanok, akik nem vesznek tudomást magáról a korról. Így aztán azt mondom, éppen én, és a velem hasonlóan gondolkodók a kortársak. Engem gyakran támadnak azzal a kritikával, hogy historizáló, klasszicizáló modorom van, és ez nem illik bele a XXI. század modernitásába, hogy túlhaladott vagyok, tehát nem vagyok kortárs. Ugyan már, hogyne lennék kortárs, - szoktam válaszolni, hisz én is ma élek. Attól, hogy 2013-at írunk, még nem vagyok köteles én is krómozott sokszögeket gyártani. Túlhaladott pedig főleg nem vagyok, nálam a látszó beton és a minimalizmus a túlhaladott. A klasszicizálás éppen azért forradalmian új, mert régi, erős talapzattal rendelkezik, melyre bátran merek építkezni, szemben a posztmodernnel, mely nem rendelkezik évezredes gyökerekkel, ingoványra pedig hadd építkezzenek a modernisták. Colin Foster, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának dékánja mondta nekem: te leragadtál a XIX. században. Erre azt feleltem neki: nem én ragadtam le a XIX. században, hanem ti a XX.-ban. Azt vallom, hogy a kortárs művészetben nem csak létjogosultsága van a klasszikus stílusnak, hanem komoly jövője is. Sajnos azt kell megállapítanom, hogy a modern formák legbravúrosabb együttese sem lesz ünnepi, mert a modern nem alkalmas erre. A modern egyenlővé vált a funkcionalizmussal. Aki tehát azt állítja, hogy a régi pesti házak, egyetemek, díszes hatalmas bejáratai feleslegesek, azzal kénytelen vagyok a legmesszemenőbbekig szembemenni, sőt azt állítom, hogy eme formáknak ma is lenne létjogosultságuk. A kortárs építészetünkben –tisztelet a kivételeknek – tehát nincs sem szakralitás, sem súly, sem méltóság, és amíg a klasszikát nem rehabilitáljuk nem is lesz. Egy érdekes összehasonlítást tennék:vajon mennyien ismerjük a XIX. század közepe nagy akadémikus lektorainak, a kor megmondó embereinek a nevét? Szinte sehol nem jegyzik a nevüket, pedig a maguk korában nagyon felkapott művészek voltak. Ők semmi szín alatt nem voltak hajlandóak kilépni a dohos műtermükből, és megvizsgálni a valósan működő világ változásait. S közben Hollósy Simonék már vidáman szívták a friss levegőt Nagybányán. A mai teoretikusok, a magas művészet képviselői – és itt is tisztelet a kivételnek –ugyanúgy viselkednek, mint a régi akadémisták, csak ők éppen nem sötét árnyalatú történelmi csataképeket festegetnek félhomályos, bíbor drapériás műtermeikben, hanem magassági mámorban úszva sétálgatnak savanyú borokkal a kezükben, azokban a divatos galériákban, melyekben a kiállítások témáját az ügyeletes sztár kurátorok határozzák meg. A közös vonás, hogy sem az akadémistáknak annak idején, sem a mai nagyművészeknek eszük ágában sincs vagy volt kitekinteni az utcára, hogy tájékozódjanak a valóságról. A régi akadémia is eltávolította magától a közönséget. Mivel a művészet lényegét elkártyázták a sematizmussal, és szellemét sikeresen kiégették azzal, hogy a művészet helyett már szinte csupán önmagát ismétlő alkalmazott díszítő tevékenységet folytattak, a végén már nem is volt más érdeklődő arra a „művészetre”, csak néhány nyárspolgár, akik kizárólag díszletnek rendeltek hatalmas festményeket, szép díszes kerettel, vagy éppen fotógépnek akarták használni a festőt, hogy idealizált portrékat festessenek magukról. Csoda, hogy a friss levegő nem váratott sokáig magára? Éppen ezért a mai állapotokat figyelembe véve, jó lenne, ha megszüntetnék a kurátorok és műkritikusok túlzott mértékű hatalmát, korlátozzák a kiállítások anyagába való beleszólásukat,
 
 Vágynak az emberek tehát a szépre?
 
 – Természetesen. Ma már a legtöbben úgy pihennek Pesten, hogy a járdáról nem le vagy előre néznek, hanem felfelé, nemzeti büszkeségeinkre, a csodás pesti paloták remek homlokzataira szegezik tekintetüket, és azon gyönyörködnek, amit a múlt században még elfedni akartak. Egyre többen szeretik, tisztelik, és keresik a klasszikust. A kortárs művészeti vezetés adjon tehát lehetőséget azon építészeknek, és támogassa azokat, melyek nívós, esztétikailag minőségi, a klasszika jegyeit nem megtagadó építészetet és épületszobrászatot képviselnek, illetve helyezzék előnybe a lokálisan magyar építészetet a külföldi divathullámokkal szemben. Nem is értem, hogy miért is kell nekünk állandóan az idegen divatokat követni, s közben saját hagyományainkat lenézzük.
 
 Akkor mi is a művész feladata?
 
 –Példát kell mutatnunk, erkölcsre, hitre, szellemi tartásra kell segítenünk, az embereket, ki kell szolgálni a szép iránti természetes vágyukat, hisz csak mi tudjuk megformálni ezeket a briliáns formákat. Tisztelni és szeretni kellene a közönséget, nem lenézni őket, és rájuk erőszakolni az idegen koncepciókat. Bámulatosan gazdag részletekkel tarkított komoly műalkotásokat kellene terveznünk, ötvözve a hagyomány, a klasszika elemeit a modern anyagok vívmányaival. Olyan régről jövő szakrális, mentális, kulturális kincses ládán ülünk mi magyarok, hogy annak értékét fel sem lehet fogni ép ésszel. Az a jó, ha a művész képes ezt a ládát kinyitni, és önzetlenül, karrierizmustól mentesen tud osztogatni belőle másoknak. Ha ez meg tud valósulni, higgyük el,- nem lesz szükség divat művészetekre, kortárs majmolástechnikára. Van nekünk kultúránk, nem is akármilyen. Van komoly művészettörténeti és építészeti múltunk. Higgyük el, hogy nem vagyunk rászorulva más kultúrák másolására.
 
***
 
Bencze Gábor szobrászművész 1982-ben született Móron. A Bokányi Dezső Építőipari és Díszitőművészeti Szakközépiskola díszítő szobrász szakán tanult. Ezután Kalmár Tibor grafikai képzésén, az Almássy téri Rajz Iskolában, valamint a Török Pál Képzőművészeti Szakközép Iskola fakultációira járt. Mindeközben az Építőipari és Díszítőművészeti Szakképző Iskola Öv utcai telepén kőfaragást illetve kőszobrászatot tanult egy éven át. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szobrászati tanszéken szerzett oklevelet 2006-ban.
 
Kiállításai: Budapest Galéria, Pécsi galéria, Dulánszki Galéria, Közelítés Galéria, Caffe Jam, Caffe Corner.
 
Köztéri munkái: 1914-es emlékmű, Felcsút (2007); Szent Kristóf szobor, Kistarcsa (2007), Xantus János - emlékmű, Sukoró (2008), Szent Vendel - szobor, Sóskút (2009), Összetartozás emlékmű, Csíkmenaság (2010), Nagyboldogasszony szobor, Tápiószele, Makovecz Imre- tervezte kápolna (2010), Trianon - emlékmű, Biatorbágy (2011), Országzászló emlékmű, Kölcse (2012).
 
Medveczky Attila