A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
1%"/

Megjelent munkatársunk, Kovács Attila harmadik kötete: Az idők szava.
Glosszák, jegyzetek, publicisztikák, elemzések. Rendelés és információ: azidokszava@gmail.com





Bőrbe szabott örökségünk – művészinterjú

Az anyag a tárgykészítés örömforrása


Molnár Imre Ferenczy Noémi-díjas, bőrműves iparművésszel műhelyében beszélgettünk. A művész szerint "sajnos az utánunk jövő generációnak nincs elég gyakorlata, de nem is tudnak hol gyakorolni. Nincsenek gépeik, szerszámaik. Sokan, mikor beléptek a műhelyembe, és meglátták a gépeimet, szerszámaimat, azt mondták, így könnyű jól dolgozni. Azt felelem erre: most már igen, de amíg ez a műhely évtizedek alatt létrejött, az volt a nehéz. Szkeptikus vagyok a jövőt illetően. Na jó, el lehet lesni fortélyokat, de az nem elég. Az a lényeg, hogy valaki évtizedekig gyakorolja a szakmáját – persze lehet róla beszélni, a száj hazudhat, de dolgozó kéz már nem. A szakembert arról lehet felismerni, hogy amikor megfogja az anyagot, látszik, ért hozzá."
 
 
 A bőr mint alapanyag képes kifejezni állandó értéket?
 
 – Azért képes állandó értéket kifejezni, mert valódi, természetes anyag. Nem műanyag! Hallhatjuk, láthatjuk a reklámokban, hogy egy bútorra ráírják: textil-bőr. Ez nonszensz, ilyen nincs, ez hazugság. Vagy bőr valami, vagy pedig műanyag. A viseletnél pedig a természetes bőr, amit hagyományos módon készítenek ki, továbbra is ugyanúgy működik, mint az élő állaton – lélegzik. Nem véletlen, hogy az igazi lábbeli még mindig bőrből készül. A műbőrbe viszont szinte belepállik a lábunk. Természetesen a két kategória között megmutatkozik az árbeli különbség is, de aki igazán jó minőséget akar, bőrcipőt vásárol. Azt is vallom, hogy olyan minőségi, használati tárgyakat kell készíteni, melyek sohasem voltak, de bármikor lehettek volna, tehát időtállót, korokon átívelőt.
 
 Említette a kort. Az emberek az ősi időkben is szőrmével vagy bőrrel fedték be a testüket.
 
 – Tudomásul kell venni, hogy az emberiség a történelme folyamán előbb vett a kezébe bőrt, mint hogy kerámiát, fémet készített volna, vagy kelmét szőtt volna. Hiszen, ahhoz, hogy életben maradjon, az elejtett állat húsát élelemnek, bőrét, szőrét takarónak, csontját szerszámnak, és fegyvernek használta. Ez segítette a különböző időjárási viszonyok között az ősember fennmaradását. Ma is olyan érzelmi tapintáson nyugszik az ember bőrhöz való viszonya, amitől nem bír „szabadulni”. Volt olyan kiállításom, ahol nem vitrinbe raktam ki a tárgyaimat, hanem posztamensre, és a teremőr aggódva mondta, hogy a látogatókra rá kell szólnia, mert képtelenek megállni, hogy hozzá ne nyúljanak a tárgyakhoz. Ez talán egyszerre jelenthet örömet és bosszúságot, mert a tárgy is piszkolódhat, viszont a nézőket mágnesként vonzzák az alkotásai, és nem sétálnak el mellettük. Természetesen annak örülök, ha a látogatóknak tetszik, amit készítek. Tudom, hogy a tárgyaimnak ilyen hatása van.
 
Munkáitól mind megválik, eladja azokat?
 
–Hála Istennek olyan tárgykészlettel rendelkezem, hogy bármikor képes vagyok nagyobb méretű kiállítást csinálni. Pályám kezdetén anyagilag rákényszerültem munkáim eladására, mert csak így tudtam eltartani a családomat. Idővel rájöttem; nem szabad mindentől megválni, mert további munkámat segíti, ha a tárgyak egy része a közelemben marad, és azokból újabb és újabb gondolatok születnek.
 
 Mennyire fontos, hogy egy iparművész kiállításokon jelenjen meg? Ez reklámnak is minősül, vagy hiúsági kérdésről van szó?
 
 – Minden művész kissé egoista, ezért meg akarja mutatni, hogy pályája jelenleg milyen stádiumban tart. Aztán majd a kollégák, szakmabeliek vagy megdicsérik, vagy kritizálják.
 
 Műhelyében beszélgetünk, ahol több bőrt látok. Ezek a munkái alapanyagai?
 
 – Így van. Ha valaki szeretne egy olyan öltözékkiegészítőt, amit a kiállításon látott, akkor az olyan lesz, de nem ugyanaz, mert a tárgyaimat igyekszem személyre szabni színben, stílusban.
 
 Ha visszatekint korábbi munkáira, van, amelyre azt mondja, másképpen készítette el volna?
 
 – Korábbi munkáim a tapasztalatszerzésben segítettek, és hogy újabbakat készítsek. Ezek a tárgyak megtanítottak arra, hogy mélységes alázattal forduljak az anyag felé. Sokszor meglátom az anyag felületét, színét, és az adja számomra az ötletet, hogy abból milyen tárgyat lehet készíteni, vagy milyen technikát, díszítést, motívumot használjak.
 
 Honnan szerzi be az anyagokat?
 
 – Ha igazán minőségi anyagot akarok szerezni, akkor elutazom Milánóba, ahol évente kétszer tartják a bőrgyártók világkiállítását, melyen több mint ezer cég jelenik meg. A háromnapos kiállítás alatt képtelenség mindent megtekinteni, ezért célirányosan vásárolok, mert a legkülönbözőbb tárgyakhoz más-más típusú anyag és bőr kell. Tudja, én elindultam egy úton, és azon végig kell haladnom. Hosszú évtizedek óta járom ezt az utat, és jól érzem rajta magam.
 
 Ez az út sosem volt göröngyös?
 
 – Mindenkinek göröngyös az útja, ha egy célt kitűz maga elé, de arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy feladjam a hivatásom. Sőt még jobban odafigyelve, még többet tanulva haladtam előre.
 
 Tudom, hogy „párbeszédet folytat az anyaggal”. Szakmabeliektől is tanult?
 
 – Voltak ilyen szakmabeliek. Jártam körbe az országot, felkerestem a legkülönbözőbb bőrös szakmák idős képviselőit.
 
 De ők meg is mutattak mindent?
 
 – Bevallom, voltak olyan mesterek, akiktől, mikor megkérdeztem, hogy különböző dolgokat, hogyan kell elkészíteni, ajtót mutattak nekem. Attól féltek, hogy ha nekem elárulják a titkot, akkor a megélhetésüket veszélyeztetem. De volt olyan mester, akihez odamentem, és a keblére ölelt, mert örült, hogy egy fiatalembert végre érdekli ez a szakma. Én az utóbbi hozzáállást képviselem.
 
 Gyermekeinek kiadta az ukázt, hogy kövessék a szakmában?
 
 – Se fiamat, se lányomat nem kényszerítettem arra, hogy nyomomba lépjenek. Látták, mit és hogyan dolgozom, megkedvelték, nem véletlen, mert ebbe a környezetbe nőttek bele. Szakiskolába jártak, de a szakmát nálam tanulták meg. Tanácsokat is adtam nekik. A nyomdaipari szakközépiskolában a másodéves fiam tanította meg a tokkészítést a szakoktatónak. Ezt a műhelyemben tanulta meg. A legnagyobb baj, hogy az olyan mesterek, mint én, idővel kihalnak, és nem lesznek olyan szakemberek, akik átadják a tudásukat. Hiszen lehet jó egy szakkönyv, de ha egy mondatból az „és” és a „hogy” kimarad, akkor szöveg értelme megváltozik, és ez meglátszik a végeredményen. Erre egy példa: ha az asztal mellett elkezdem ecsettel kenni a ragasztót, nem mindegy, hogy milyen mozdulatokat végzek, ahogy az sem, hogy a papírt vagy a bőrt miként fogom le. Látni kell a mozdulatokat. Én is ilyen mesterektől tanultam meg a könyvkötészetet, a pergamenkészítést, a bőrdíszművességet, a lábbeli készítést. Sajnos az utánunk jövő generációnak nincs elég gyakorlata, de nem is tudnak hol gyakorolni. Nincsenek gépeik, szerszámaik. Sokan, mikor beléptek a műhelyembe, és meglátták a gépeimet, szerszámaimat, azt mondták, így könnyű jól dolgozni. Azt felelem erre: most már igen, de amíg ez a műhely évtizedek alatt létrejött, az volt a nehéz. Szkeptikus vagyok a jövőt illetően. Na jó, el lehet lesni fortélyokat, de az nem elég. Az a lényeg, hogy valaki évtizedekig gyakorolja a szakmáját – persze lehet róla beszélni, a száj hazudhat, de dolgozó kéz már nem. A szakembert arról lehet felismerni, hogy amikor megfogja az anyagot, látszik, ért hozzá.
 
 Mégis sok bőrből készült tárgyat lehet látni idehaza, főleg piacokon. Akkor ezeket külföldről hozzák be? 
 
– Egy részüket külföldről hozzák be, amit a piacon látnak, az pedig – nyíltan ki kell mondani –, vásári. Ezeket – tudom, hogy megint sokaknak rosszul esik, amit mondok – gyorsan készítik el, s főleg nem az anyaghoz illő technológiával, díszítéssel.
 
 Jól tudom, hogy fontosnak tartja a hagyományőrzést? Az iparművészetben meddig mehetünk vissza a hagyományokig?
 
 – Minél mélyebbre kell visszamenni, és a hagyományokat át kell fordítani a mai „nyelvezetre”, s így lehet 21. századi tárgyat készíteni.
 
 Össze lehet egyeztetni a hagyományt és a modernséget?
 
 – Hogyne, de ez nem mindenkinek sikerül. Sajnos sokan átesnek a ló túlsó oldalára, és giccses tárgyakat készítenek. Bőrből olyan munkákat csinálnak, amik inkább múzeumi tárgyak másolatai. Ezt én szeretném elkerülni.
 
 
***
 
Molnár Imre Ferenczy Noémi-díjas, bőrműves iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja 1942-ben született. Középiskoláit az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban végezte, és Újpesten volt akkoriban a magyar bőripar, bőrgyártás fellegvára. Egyik anyai nagybátyjánál lett ipari tanuló, ő már a harmadik generáció, aki ezzel az anyaggal foglalkozik. A bőrműves 1967-ben megnősült és Csepelre költözött. Most is ott él, ott a lakása és a műhely-műterme, ahol Imre fiával és Éva lányával dolgozik együtt. Csepelen is rajzolt, festett, fölkereste az 1947-ben alakult Képzőművészeti Szabadiskolát, a Csepeli Kört, amelyben olyan elődei dolgoztak, mint Ék Sándor, Mikus Sándor, Olcsai Kiss Zoltán, Baksa Soós György, Ilosvai Varga István és Gádor Emil. A Csepeli Munkásotthonban volt egy kiállítása a Fiatal Népművészek Stúdiójának és ez a további életére meghatározó lett. Az 1970-es években indult útjára a táncházmozgalom, és vele egy időben szerveződött meg a Fiatal Népművészek Stúdiója, amely azokat a tárgyalkotó, zömmel városi fiatalokat fogta össze, akik arra törekedtek, hogy a ma emberének kultúrájában alkalmazzák, újragondolják a népművészetet. A stúdió szellemi irányítói, segítői között volt többek között Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Csete György, Zelnik József. A bőr a természetesség kultuszának jelképe, ez az anyag a művész számára a tárgykészítés örök örömforrása. A hetvenes évek elejétől aktív kiállító, számtalan önálló kiállításon mutatta be bőrből készült alkotásait. Az öltözködéskultúrával kapcsolatban Szilvitzky Margit már 1976-ban dicsérően zsűrizte. A nyolcvanas években az Iparművészeti Vállalat több divatbemutatóján már együtt dolgozott Kozma Verával, Bányász Judittal, Polgár Rózsával, Balázs Klárával. Az 1980-as évek elején egy baráti társaság úgy döntött, hogy bizottságot hoz létre, hogy minden év március 15-én az arra érdemes embereket kitüntesse a magyar kultúrát gazdagító működésükért. Ez a 10 tagú társaság, köztük Jankovics Marcell, Szemadám György, Szakály Ferenc, meghívta Molnár Imrét, hogy minden évben készítse el a pergamenre írt latin nyelvű oklevelet a hozzá és az éremhez való tokokkal együtt. A nagy „áttörés” éve azonban – ahogyan Feledy Balázs fogalmazott – 1995, amikor Mészáros Éva vezetésével létrejön a Modern Etnikum, majd a Modern Etnika, végül a Tradíció Iparművész Csoport. Itt a művész együtt dolgozik az azóta is „élő legendákkal” (sajnos és bánatunkra azonban már többen testi mivoltukban nincsenek köztünk): Balázs Klárával, Bein Klárival, Bányász Judittal, Borz Judittal, Egressy Terivel, Góth Katalinnal, Göbölyös Mártával, Katona Szabó Erzsébettel, Manninger Máriával, Madarászné Kathy Margittal, Nyáry Ildikóval, Sárváry Katalinnal, Tankó Judittal. A tiszta, pontos alkalmazások sokféle módjai változtatják könyvkötéseit is. A kötött könyvek küllemben, színben, díszítésben harmonizálnak a mű tartalmával.
 
 
Medveczky Attila