A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

Levelezési cím: 1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu
1%"/

Megjelent munkatársunk, Kovács Attila harmadik kötete: Az idők szava.
Glosszák, jegyzetek, publicisztikák, elemzések. Rendelés és információ: azidokszava@gmail.com





Michel Foucault Budapesten

Írta: Romhányi Török Gábor

„Nietzsche óta a filozófiának a diagnózis a feladata és nem akar mindenkor és mindenki számára érvényes igazságot mondani.”
M. Foucault

 
Nemrégiben egy ismerősöm megkérdezte, miért fordítottam annyi Foucault-t.
– Önvédelemből – vágtam rá kapásból, magam sem értve teljesen e választ. Ismerősöm pedig egyáltalán nem, de aztán megbeszéltük, megállapodtunk abban, hogy Foucault a hatalom, tudás és a szubjektum összefüggéseinek filozófusaként a XX. század egyik legfontosabb gondolkodója. Különösen pedig magyar szempontból felbecsülhetetlen értékű, mert éppen nekünk, magyaroknak kellene igazán megértenünk a hatalom működését, hiszen a saját bőrünkön már éppen eleget éreztük. E tekintetben Michel Foucault-nál (1926–1984) jobb tanítómestert nem találunk. Botorság volna megkísérelnünk, hogy egy rövid cikk keretében Foucault egész munkásságát bemutassuk. Szerencsére erre nincs is szükség, hiszen majdnem teljes egészében lefordítottuk már, a fogékony érdeklődők pedig olvassák és vitatják a művét.
Megjegyzendő azonban, hogy Foucault a „posztstrukturalista” vagy a „posztmodern” filozófusokkal ellentétben, mint Derrida, Deleuze, vagy Lyotard, társadalomtörténész is volt és szinte mikroszkopikus aprólékossággal foglalkozott társadalomtörténeti, kulturális és politikai valóságunk egészen konkrét kérdéseivel. Magyarán szólva konkrét módon is törődött az emberekkel. A társadalom- és kultúrtörténetre is kiterjedő filozófiáját Jürgen Habermas „transzcendentális historizmusnak” nevezte.
Foucault a mi fogalmaink szerint nem volt jobboldali, de mélységesen utálta a kommunista rendszereket. És nem csupán azért, mert személyében méltatlanul bántak vele is, mint annyi polgári demokrata értelmiségivel, hanem mert semmitől sem iszonyodott jobban, mint az iskolás szellemtől, az egyéniségek megnyomorításától és a bürokratikus tudatlanságtól, amely eltorzította az eszméket és a kutatókat ideológusokká vagy propagandistákká alacsonyította. Kíméletlenül szembehelyezkedett a szovjet imperializmussal, gondoljunk csak arra, milyen sokat köszönhetett neki a lengyel Szolidarnoszty mozgalom. (Blandine Kriegel beszél erről: Michel Foucault – ma című könyvében).
Michel Foucault-nak van magyar, budapesti vonatkozása is. 1966 március 28-án Budapestre érkezett a Budapesti Egyetemi Színpadon tartandó strukturalizmust tárgyaló konferenciára. A tolmács- hallgató már jó előre úgy tájékoztatta, hogy Magyarországon három dologról nem szabad beszélni: a nácizmusról, a Horthy-rendszerről és a strukturalizmusról. Ennek megfelelően az érdeklődés a strukturalizmus iránt olyan csekélynek bizonyult (néhány évvel azelőtt, ugye, nálunk még akasztottak 56-ért), hogy a beszélgetést a rektori hivatalba zsúfolták (vajon kik lehettek ott?). Foucault hamar rájött, hogy a strukturalizmust az akkori kádárista ideológia a hivatalos bolsevista-marxizmus alternatívájának tekinti. Mindezek után elutasította Lukács György, a moszkvai emigrációban a ma-gyarság tönkretételére „kitenyésztett”, ízig-vérig sztálinista kozmopolita főideológus személyes meghívását. (Később Párizsban azt mondta, azért mert Lukács az ő filozófiai gondolkodásmódját semmiben sem inspirálta) ehelyett pedig – a festészet szenvedélyes csodálójaként – ellátogatott a Szépművészeti Múzeumba, ahol néhány Manet-képet tekintett meg (Jeanne Duval portréját, a Maximilien császár kivégzését és egy Barikád című litográfiát). Ez már a „mi Foucault-nk”: Lukács Györgygyel nem áll szóba, de hosszasan gyönyörködik  Manet festményeiben.
Április elején Párizsban már várta legfontosabb könyve, A szavak és a dolgok felvágatlan példánya, amely mindörökre helyet biztosított neki a filozófia halhatatlanjai között.
Később megtudta, hogy a magyar kutatók nem csekély megkönnyebbüléssel olvasták Aragon lapjában, a Les Lettres francaises-ben hosszú interjúját a Szavak és a dolgok-ról, fölszabadulva a sötét gyanú terhe alól, mivel Aragon személye, köztudomású kommunista elkötelezettsége miatt, tökéletes biztosítékul szolgált az akkori magyar rendőrállam ideológiai cenzorai megítélésében. Mert ugyebár, aki strukturalista azt már igazán csak paraszthajszál választja el a fasizmustól és – Uram bocsá’, alig merem még leírni is – az antiszemitizmustól! Arra már gondolni sem jó, hogy olyan zsidó származású és valóban jelentős strukturalista tudósoknak, mint Claude Lévi-Strauss és Roman Jakobson, mi lehetett erről a véleményük! Bizony: két felkiáltójel és a többi néma csend.
A hatvanas évek közepén, barátjával, Gilles Deleuze-zel, a szintén világhírű francia filozófussal, Foucault a híres Gallimard Kiadó megbízásából, Nietzsche összes műveit kezdi kiadni, a ma már közismert Colli-Montinari változatban. Az e tevékenységéről szóló interjúban a következőképpen nyilatkozik nagynevű elődjéről és – sok tekintetben – mesteréről:
„Nos, Nietzsche megsokszorozta a filozófiai gesztusokat. Érdeklődött minden iránt: irodalom, történelem, politika, mind-mind utat talált hozzá. Mindenhová elvitte a filozófiát. S ezért, ha bizonyos területeken XIX. századi ember maradt is, zseniálisan megelőzte korunkat.”
Foucault, mesteréhez hasonlóan, ugyancsak számos területen tevékenykedett, maradandót alkotott a filozófia, a szociológia, a pszichiátria és az irodalomtudomány területein és valóban sokat tanult Nietzschétől, de valamiben mindenesetre szöges ellentétének számít: míg Nietzsche filozófiai „dührohamában” legszívesebben eltüntette volna a föld színéről a betegeket, az elmebajosokat, a bűnözőket, röviden szólva a „gyengéket”, a társadalom számkivetettjeit, dekadensnek bélyegezve őket, Foucault viszont jószerével egész életében mást se csinált, mint őket védte a zsarnoki hatalom erőfölényével szemben.
Egyik igazán szép, művészi érzékenységgel komponált esszéjében, „A becstelen emberek életében”, a hatalom gátlástalan megnyergelőivel szemben a kisemberek, a  névtelenek és elfeledettek oldalára áll, akikről ma már semmit sem tudnánk, ha nem kerültek volna jelentéktelen összeütközésbe a hatalommal. Csupán rendőri jegyzőkönyvek, orvosi jelentések, törvényszéki levéltárak őrzik a nevüket, e halandó milliók csak így maradtak fenn a történelemben. A hatalom emlékezetén túl „e becs-telen emberek” neve óhatatlanul feledésbe merült. Foucault szerint a hatalom története a pótolhatatlan veszteségek története.
Foucault filozófusként sem szakadt el soha a hétköznapoktól, ezért nevezik filozófiáját a „jelen ontológiájának”, vagy „transzcendentális zsurnalizmusnak”. Filozófiai gyakorlata szembefordult az egyetemi katedrafilozófusokéval. A történész technikájával írja könyveit, amelyek irodalmi műalkotások; stílusuk nem szolgálja a témát, hanem a stílus egyedi műalkotásként épít föl minden egyes könyvet; elhangzott olyan vélemény is, hogy Foucault elsősorban nagy francia klasszikus író. Életének tekintélyes részét az oktatásnak áldozta. Olyan értelmiségi volt, aki a hétköznapokkal való kapcsolatát nem ideológiai alapokra helyezte.
A mai gondolkodó ember világképe nagy mértékben Foucault munkásságára épül: az elmebetegség, a különféle társadalmi kirekesztések, a tudomány- és jogtörténet, a büntetési technikák és az orvostudomány története mind az ő munkáin szűrődött át a köztudatba. Irodalomkritikusi munkásságáról pedig el kell mondanunk, hogy a hatvanas évek nagy francia írónemzedéke nélküle egyszerűen elképzelhetetlen.
1971-től haláláig a párizsi College de France „Gondolatrendszerek története” nevű tanszékének professzora volt. Élete utolsó két évében a „parrhesiáról” tartott előadássorozatot. Ez a görög szó mindent-mondást, igazmondást, egyenes beszédet, önmagunkkal szembeni őszinteséget jelent, az igazság mindenkori kimondásának bátorságát jelenti. Foucault a jelen diagnosztájaként fejezte be életét, Szókrátészben vélve felfedezni távoli rokonát, aki semmitől sem riad vissza az igazság kutatásának útján. Különösen mi magyarok nem feledhetjük őt.