A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 42. száma.





Sör, motor, Luther
Reformáció 500

Menyhárt József
Felvidékre nem migránsokként érkeztünk

Életrajz egy 31 éves fiatalemberről


Mocsai Lajos
A magyar sportkultúra felélesztése a cél




MEGJELENT

a HAVI MAGYAR FÓRUM

10. száma.




Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A megvetett és gyűlölt magyarság

Takáts Sándor

Az alkonyodó század jól előre vetette az árnyékát. Elsötétült nálunk minden, ami előbb fényes volt. Megolcsódott a magyar vér s megmenekült a magyar kenyér. Az ország zsírja idegennek járt, a magyarnak csak a savója jutott. A végházakban, a nemzeti élet e gazdag tárházaiban a régi lelkesedés helyett a nyomorúság és a bánat ütött tanyát. Elült ott minden kedv. A vitézi próbákra, a lovagias bajviadalokra már nem járnak. A mezők zöldbe borulását, a rózsa kivirágzását már nem lesik. Ha ki is jönnek a megfogyott csaták (csapatok), nem a vitézi hírnév után való vágy hozza ki őket a mezőre és falvakra, hanem az éhség és a nyomorúság. A hegedősök és a lantosok egykoron népes felekezete is elnémult. Szomorú a jelen; nincs mit dalolniok, nincs mit írniok a jövő fiainak. A pusztuló udvarházakból elszűkült a vígság, a düledező végvárakban nincs már vidám lakozás. Ott a bánatos gond, itt az elkeseredés veszi el az emberek kedvét a daltól és a zenétől. Hiába!, megváltozott már minden nálunk, még a magyar ember gondolkozása és érzése is.
De honnét e nagy változás? A nemzeti élet és erő e hirtelen hanyatlásának mi az oka?
Rudolf császár uralkodott! E gonosz, lelketlen és kapzsi ember elemi csapás volt hazánkra. Koronázott királyunk volt és esküt tett az alkotmányunkra, de nemzetünknek hála, megátalkodottabb ellensége alig volt. Gyűlölte a magyart. S mivel ez a gyűlölet minden intézkedésében megszólalt, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy hű kormányszékei, no meg csehországi és ausztriai németjei versenyeztek véle ebben a gyűlölködésben. A magyar nemzetnek hosszú küzdelme és önfeláldozása nála nem talált elismerésre; hűsége nem lelt jutalmat, nyomorúsága nem keltett irgalmat. Nem volt az országban összeesküvés, nem készültek ribillióra, még nem szövetkeztek a törökkel, de azért Rudolf és kormánya úgy bántak a magyarsággal, mint holmi lázadó s gyanús néppel. Nemzetünknek legkitűnőbb vezérei: Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár és Zrínyi György az alattvalói hűség ellen soha nem vétettek, s Rudolf mégis el akarta őket – mint rebelliseket – fogatni, s nem rajta múlt, hogy e gyalázatos terve nem sikerült.
A vitéz Balassa János, a volt kerületi generális alig szabadult ki a pozsonyi börtönből, már újra el akarták őt fogni. Ungnad Dávid 1577. április 30-án Balassáról azt írta Rudolf császárnak, hogy a veszedelmes magyar praktikáknak ő a feje, s a lengyel királlyal (Báthoryval) való levelezőknek is ő az egyike!
S van-e ezen kornak valamirevaló szereplő alakja, akit gyanúba nem fogtak?
Rudolf császárnak és udvari kamarájának kapzsisága egész csomó jó magyart juttatott koldusbotra. A gyermek Homonnai Györgyöt hűtlenségben marasztalták el, hogy hatalmas birtokait elkobozhassák. Dobó Ferenc, mint kerületi generális, híven szolgálta uralkodóját. A kincstárnak is hasznára volt, mert nagy összegeket kölcsönzött. Bár maga a király szentesítette a végrendeletét, Rudolf császár, amint Dobó lehunyta szemét, teljesen kifosztatta kincstárát, s ami értéket ott találtak a kamara emberei, az Rudolf császár kezébe került. Ismeretes Illésházy hűtlenségi pöre is. Minő égbekiáltó igazságtalansággal kobozták el birtokait, tudott dolog. Mikor Báthory betegségének a híre Prágába jutott, a kamara emberei rögtön Ecsed mellett termettek, s lesték a pillanatot, mikor hal meg Báthory, hogy azonnal elragadhassák hagyatékát.
S ki tudná az ilyen dolgot mind felsorolni? Valóban, méltán kiálthatták eleink: Van-e végrendelet, melyet meg nem hamisítottak, van-e hagyaték, melyet meg nem dézsmáltak?
Mindehhez járult még, hogy Rudolf korában még a nemzet vezetőiben sem bíztak. Akármilyen országos ügyről volt szó, Bécsben és Prágában a magyarok véleményére még csak kíváncsiak sem voltak. Méltán írta a hős Forgách Simon, hogy inkább mindent veszni hagynak, csak magyar ne szólhasson az ügyek intézésébe. Így aztán a mieink közül még az sem ment Bécsbe, akit hívtak. Mikor például Batthyány Boldizsárnak Bécsbe kellett volna mennie, Bejczy alispán ily módon beszélte őt le: »Jól meg kell gondolni az németnek az magyar nemzethez való jóakaratját; mert sokat hittak szép szóval fel Bécsbe, kiket meg is fogtak bennök, sokáig tartották fogva, s az urak könyörgésére hét esztendőre bocsátották el bennök, kik ugyan ott meg is haltak a fogságban. Mostan pedig semmi tekintete, becsülete, tisztessége nincsen az magyar nemzetnek az németek előtt.«
Bejczy uram e sorokban nem a maga nézetét írta le, hanem a magyar nemzet fölfogását. Így gondolkozott akkor mindenki, így írtak legjobbjaink.
Hogy pedig ilyen hangulat támadhatott az országban, annak nagy és sok okának kellett lennie. És volt is. Tudjuk, hogy Rudolf idején a magyar vámés harmincadbevétel eladdig nem hallott összegre emelkedett. Az is ismeretes, hogy török segély és pápai támogatás címén rengeteg pénz vándorolt a császár kincstárába. És soha a magyar katonának rosszabb sora nem volt, mint éppen Rudolf uralkodása alatt. Némelyik végháznak a népe 10-12 éven át nem kapott zsoldot. S mivel a végházak javítására sem került pénz, a sok palánk, párkány és kastély düledezni kezdett. Pusztuló várakban éhező hadinép kiáltott zsoldért és kenyérért, s nem volt, aki meghallgassa. Ehhez járult, hogy a főkapitányi állásokat az udvar idegeneknek adta, s ahová csak lehetett, idegen őrséget helyezett. Ily módon a legfontosabb magyar végházakban az idegen lett az úr. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a Dunán innen lévő kerületi főkapitánynak, Forgách Simonnak még azt sem engedte meg a király, hogy a régi szokás szerint Érsekújvárt tartsa szállását! A magyar kerületi generálisnak tehát palánkot kellett építenie, hogy legyen, ahol meghúzza magát.
A magyarságnak ilyetén mély megalázása mellett napról napra merészebben járta a törvénysértés is. A nemesség jogait megnyirbálták, a föld népét elviselhetetlen teherrel sújtották, s az ország jövedelmét az udvar a maga céljaira fordította.
Mindezek az ország hangulatát teljesen átalakították. Hihetetlen elégületlenség és elkeseredés szállj a meg a szíveket. Még a leghűbb urak is meginognak s keresik a kétségbeesett helyzetből való szabadulás útját, de hiába! Szavuk, könyörgésük
Bécsben süket fülekre talál, s ők tehetetlenül állanak az új helyzettel szemben.
Az udvar nem is sejtette, hogy Magyarország hangulata mennyire megváltozott! A török azonban nagyon jól tudta, minő fordulat állt be nálunk. A XVI. század nyolcvanas éveiben már Konstantinápolyban is hangoztatták, hogy a magyarok Rudolf kormányzásával torkig vannak. Minden magyar ajkán a lengyel király (Báthory István) neve forog – írják a törökök –, őt óhajtják királyuknak, s kétségkívül meg is választják!
Hát erre nem került sor. Ilyen nagy feladathoz segítség is kellett volna! Erre pedig nem volt kilátás. A törökkel való szövetség ugyanis akkor még nem talált volna nálunk visszhangra. A vitézi kor dicső emlékei ugyanis még nagyon élénken éltek a szívekben, s így a török szövetségre akkor még nem gondolhattak. S mivel pedig máshonnét segítséget nem várhattak, tűrni kellett a meglévő állapotot. Találóan írja erről a hős Forgách Simon: »ennek remediumát csak az egy Isten találhatja, mert magunkba sem erő, se okosság oly nincsen, kivel eleit vehetnénk, hanem amaz szent ember mondásakint in silentio et spe erit fortitudo nostra!«
Úgy látszik, hogy a nemzet csakugyan azt tette, amit jobbjai ajánlottak neki: tűrt és szenvedett.
Néhány kiváló emberünk azonban minden követ megmozdított, hogy a királyt jobb meggyőződésre bírja. Ilyen volt a hős hadvezér, Forgách Simon, aztán Batthyány Boldizsár és Nádasdy Ferenc. Szebb és megindítóbb hangokat még alig hallatott valaha magyar ember azoknál, amiket Forgách Simon juttatott a király fülébe. A gonosz tanácsadók sugalmazása költötte fel – írja – azt a bizalmatlanságot, amely mindent halomra dönt nálunk. A végházakat elhanyagolják, katonáinktól az élelmet és a zsoldot elvonják. A nemesség szabadságát megnyirbálják, a nyomorult népet kifosztják. »Az ország rendei érzik és látják ezt s irgalomért, igazságért s a régi állapot visszaállításáért esedeznek. Vajon miért nem hallgatja meg fölséged a szegényeket? Hiszen az idegeneknek mostani kormányzása elveszíti a végházakat s velük együtt az egész országot. És e pusztulás senkinek nem okoz nagyobb kárt, mint fölségednek!«
Néhány hétre e levél megírása után Forgách Simon megint a királyhoz fordult. Gyönyörű sorokban önti ki búját, s megrázó hangon adja elő az ország kétségbeejtő állapotát.
Ez sem használt semmit. A pusztában kiáltónak szavaként hangzott el ez is. A magyarok iránt való gyűlöletet, bizalmatlanságot és lenézést romboló munkájában Forgách Simon szívet tépő szava sem állíthatta meg. Haladt az tovább is a maga útján, sőt gyarapodott, mikor a vallási motívumokat is belevonták. Ez utóbbi dologgal az udvari reakciónak sikerült megnyernie a püspöki kar több tagját is, akik aztán a világi ügyek intézésébe is beleavatkozván tőlük telhetőleg támogatták Rudolf politikáját.
Ilyen módon a viszonyok napról napra rosszabbodtak, az elkeseredés nőttön nőtt. Egyik-másik végházunkból már forradalmi hangok hallatszanak. A vármegyék pedig panaszt panaszra halmoznak a magyar törvényeknek a bécsi kormány részéről való folytonos megszegése miatt.
Magyarország vezető emberei már nem is tiltakoznak az ilyen dolgok ellen, mert hisz meggyőződtek, hogy a szavuknak úgy sincs foganatja Bécsben és Prágában. S ha olykor-olykor mégis panaszra nyitják az ajkukat, ezt csak egymás közt teszik. Minden magyart mélyen megindíthatnak azok az aggodalomteljes és emellett mély hazaszeretettől áradozó levelek, miket ez időben Magyarország főemberei: Nádasdy Ferenc, Zrínyi György, Batthyány Boldizsár és Forgách Simon váltanak egymással. Az 1588. év tavaszán például Forgách Simon, válaszolván Batthyány Boldizsár levelére, a többi között megírja neki, hogy a német tanácsosok gyűlölete a magyarok iránt már teljes! »Ím, jól látják, uram – írja –, az magok tanácsából minemű successusok vagyon, mint veszték az szegény ifjú fejedelmet és az lengyel koronát is, de totum est eorum odium erga nationem Hungaricam.3 Inkább elszenvednek minden károkat, hogynem mint magyarral is közlenék dolgokat!... Contra rerum seriem vagyon az, hogy valamely ország más idegenek tanácsával tartassék meg, avagy utiliter administráltassék. Magyarországnak mire jutott dolga az idegen tanács és idegen administratio miatt, látja mind ez világ. Ím, az marad oka is, minemű nagy veszedelembe vagyon miatta. Látják ők magok is; de lám, az pravus affectusok tisztán megvakították őket. Bizony, uram, úgy vagyon, mint kegyelmed írja, hogy videtur impendere az utolsó veszedelem! De az Úristen, az ki eddig is miraculose sola sua divina providentia tartott meg bennünket, ezen hatván reánk való gondviselésével, azon jó Isten megtarthatja ezután is az kevés reliquiát, amint az próféta is mondja: loquens disraptus est, nos autem liberati sumus.«
Ilyen hangulatban volt az ország, mikor a nagy török háború kitört. Máskor rémülve fogadta az ország a török háború hírét, most azonban örömmel és bizalommal nézett elébe. A nemzet vezetői meg a végbeli vitézek is hitték, hogy e háború csak lendíthet az ország sorsán. És olyan hévvel készültek a hadra, hogy a lelkesedés még a diákságot is elfogta s kardot kötött.
A magyar történetírók, aztán a német Gabelmann, aki a csatatereken írogatta naplóit, versenyezve magasztalják a magyar vezérek és a magyar katonák vitézségét és önfeláldozását. Csodálattal írnak a »háború mennykövéről«: Nádasdy Ferencről, magasztalva emlegetik Zrínyi György, Prépostváry Bálint, Pogrányi Benedek, Pálffy Miklós, Kiss Farkas, Eőrsy Péter stb. feledhetetlen tetteit. A magyar vitézek embersége és hősiessége előtt még a török is meghajolt. A háború alatt – nemegyszer – jelét is adta a közeledésnek. S a kölcsönös megértés nem is sokáig váratott magára.
De vajon a nemzet küzdelme, tömérdek áldozata enyhítette-e az ausztriai németeknek eddigi gyűlöletét, megszüntette-e az udvar bizalmatlanságát? Nem. Maradt minden a régiben.
Az, ami százados ellenségünket, a törököt elismerésre és közeledésre bírta, szövetséges baj társainkat: a németeket meg nem hatotta. A magyarságnak a tizenhat éves háborúban hozott rengeteg áldozatja és mérhetetlen szenvedése a németek szívéből az idegenkedésnek és a gyűlöletnek szikráját ki nem olthatta.
Megvetették, kicsinyelték a magyar haditudományt, gyanakodtak mindenkire s dúlták a magyar földjét, mintha nem is a török ellen, hanem véreink kiirtására jöttek volna. Azok a sötét felhők tehát, amik hazánk egét a XVII. században állandóan elboríták, már ekkor is tornyosultak. Fagyos szelük már ekkor is erősen pusztított reményeink kertjében.
A mi jó szomszédaink százszor és százszor szemünkre vetették a németgyűlöletet, ami – szerintük minden magyarral veleszületett. De arról teljesen megfeledkeztek, hogy a németség meggyűlölése csak természetes következménye volt a magyarfalásnak, a magyarok megvetésének. Ez utóbbi dolog pedig már akkor is általános volt, mikor erre a magyar nemzet okot még egyáltalán nem adott. A nemzeti fölkelések ideje még nem érkezett el; a magyart még nem hívhatták rebellisnek; a nemzet minden erejével és tudásával a török ellen harcolt. Az eredmény mégis ugyanaz volt, mint az úgynevezett rebelliók idejében. Országszerte hangzik a keserű panasz, hogy nincs, ki szóljon mellettünk, nincs bizalom, nincs barátság; régi szabadságunk megaprózott, az ország tagjai mód nélkül megkevesedtenek. Majd elfogynak a szegény magyarok; könnyen megszámlálhatni, amennyien vannak. Kinek vad tigristől nincsen születése, e nép szenvedésén megesik a szíve. »Mint fájjon a németeknek ami országunk, íme, látjuk! Úristen ő kezekbe adta a birodalmat, szabadok vele! De ennek az országnak immár minden csontját egyben törék: számadással tartoznak az Úristen előtt érette!«
A jó Gabelmann, akit az udvar azért küldött hozzánk, hogy a tizenhat éves háború eseményeit megörökítse írásaival – ha ugyan olvasták azokat –, bizonyára nem nagy örömet kelthetett az udvarnál. A derék német mester ugyanis az események hatása alatt lelkendezve ír a magyar vitézségről, remek vonásokkal festi a magyar katonát, s a legélesebben elítéli a falánk és korhely német hadak viselkedését. S a német olvassa a németre, hogy esze kotlik ugyan az elsőbbségre, de a törökkel szemben a legyalázott magyar jobban megállja a sarat. Naplójában a többi között rendre veszi a harcok eredménytelenségének okait is, s nyíltan kijelenti, hogy ez okoknak nem utolsója a magyaroknak német részről való örökös mellőzése és megvetése! Őkegyelme az utóbbi dolgot ezekkel az emlékezetes szavakkal fejezte ki: Contemptus Germanorum erga Hungaros! „A germánok utálata (megvetése) a magyarok iránt.” Íme, még a német író is megbotránkozott azon, hogy lenéztek, megvetettek minket még azok a hadak is, amik a német söpredékéből kerültek hozzánk. Még az elfogulatlan német mester is megdöbbent azon, hogy az udvartól kezdve az utolsó landsknechtig szorgalmasan hintegetik azokat a magvakat, mikből természetes módon más nem kelhetett ki, mint a németség általános meggyűlölése.
Mint történetíró keresem az okot, mint magyar, tudni akarom és kutatom, mivel szolgáltunk a németek megvetésére és gyűlöletére, mi szülte, mi növelte s mi tette általánossá? De bármint fontolgatom a kor eseményeit, bármint rakosgatom össze a legtitkosabb szálakat, megfelelni nem tudok. Hogy az udvar körében gyűlöltek és lenéztek minket, azt még könnyen megértjük, mert Rudolf és udvara a magyar nemzetet sohasem ismerte, s ha ismerte, félreismerte. De honnét a gyűlölség és a megvetés azoknál, akik velünk együtt harcoltak, s akiknek elvakult szemmel is látniok kellett, mint küzd, mint áldoz a magyar a hazájáért? A német fölfuvalkodottság vagy elbizakodottság egymaga nem elegendő az ilyen érzés keltésére és folytonos szítására. Vagy talán a legfelsőbb példa hatott rájuk, talán az udvar szelleme őket is megvette, talán rajtuk is teljesült a régi magyar mondás: lágy pásztor alatt gyapjat rúg a farkas? Lehet. S ha így van, bizonyos, hogy a tilalmasra indult hadai miatt a legszentségesebb császár szemeit könnyharmat nemigen áztatta.
De hát miben is nyilvánult a contemptus Germanorum? Sokat, igen sokat olvashatunk erről történetünk könyveiben, de még több az, amit búsult eleink reszkető kezekkel papírra vetettek, s amik még ma is csak levéltárak búvárlói előtt ismeretesek. Bár ez írott emlékek a magyar emberre úgy hatnak, mint az idegből bocsátott nyilak, az igazság kedvéért a szomorú húrokat mégis meg kell pendítenünk. Ki tudja, eleink szenvedéseinek megismerése a jövőben nem ad-e erőt a megpróbáltatások elviselésére?
Ha valamikor, úgy a tizenhat éves háborúban ragyogott a magyar vitézség, a magyar haditudás csodás fényben. Pálffy Miklós győzelmeit, Nádasdy Ferencnek (a fekete bégnek) huszárbravúrjait, Huszár Péter és Eőrsy Péter szerencsés vakmerőségét, Kiss Farkasnak csodával határos bátorságát és leleményességét még külföldön is magasztalták. Az ő rettenthetetlen vitézségük, haditudásuk és önfeláldozásuk az ország borult egén az egyetlen fénysugár, mely biztató tavaszt hirdetett a tél közepén is. Külföldön talán igen, de jó szomszédainknál a való nagyság elismerésére sohasem számíthattunk. A hadvezetésben legkitűnőbb embereinket folyton mellőzték. Akik török harcokban nőttek naggyá, akik török hadakon szerezték babérjaikat, háttérbe szorultak a főhercegekkel és a törököt sohasem látott külföldi vezérekkel szemben. A hosszú török háborúban csak Mansfeld volt az egyetlen, aki a szó szoros értelmében hadvezérnek született. Intézkedésein meg is látszott, hogy nem azon német vezérek közé való, akik alatt a német katonák büntetlenül ölhették és gyalázhatták a magyar hadinépet. Ez az emberséges ember, amint hivatalát elfoglalta, a magyar katonasághoz így szólott: Magyarok! Vezéreim és vitézeim ti lesztek, mert sokszor megszalasztottátok az ellenséget; ti legjobban ismeritek a törököt és legjobban győzitek a nehéz munkát! – Gabelmann azt is följegyzi erről a derék vezérről, hogy nyelve egy nyomon járt a szívével; a magyar nemzetet módfölött becsülte, s még az utolsó hajdú előtt sem restellte a süvegét megemelni. Sajnos Mansfeld vezérsége igen rövid ideig tartott. Helyébe ismét olyanok léptek, akik messze elrúgták maguktól nemzetünk becsülését. A luxuriosa et ebria vita Germanorum (a németek buja és részeges élete) tehát tovább is tartott. Rajtunk éltek, a mi népünket fosztogatták. »Éhen halóvá tesznek bennünket – írják a megszállott falvak –, ily nagy hadat ennyi időtől fogva ily mértéktelenül eltartani, csak az Isten tudja!« S ezekre az idegen zsoldosokra, akik a magyar falvak lakóit lábuknál fogva köték föl, hogy kivallassák, gabonájukat hova rejték, százezreket és százezreket költöttek. Fizették őket úgy, ahogy csak bírták. A magyar hadakat meg, amelyek Mansfeld szerint a nehéz munkát végezték, hagyták koplalni, nélkülözni. Ezek a szegények fizetést még akkor sem igen kaptak, mikor az éhenhalás környékezte őket. A hős Pálffy Miklós 1592-ben vitézeit magasztalván fizetést kért részükre, akik jól, jámborul is igazán szolgáltak. Pálffy ez alkalommal szenvedő vitézeiről e gyönyörű sorokat írta: »Minémű fogyatkozásban és ínségben vannak, azt csak Isten tudja! Kegyelmeteknek pedig jó emberséggel írhatom, hogy sokaknak közülök, akik vagyon negyven esztendeje, hogy ő felsége szolgálatában vagynak, az orcájokon is vin szakállukon csurgott le az könnyük. Minden élést eléltek a szegényektől! Az ellenség is pedig nagy szívet is bátorságot veszen rajta, ha látja, hogy az őfelsége régi szolgáit így éhen hagyják meghalni, meg nem adván az övékét... Bocsátottam immár el közülük harmincat olyakat, hogy száz mértföldről kellett volna őket idehozni! Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülök, hogy három vagy négy napja is nem ehetnek az kenyérből!«
Akik a külföldi katonaság dőzsölése idején a kipróbált magyar vitézekre ilyen sorsot mértek, egy dologra nem számítottak. A nyomor és a fizetetlenség miatt mindig több és több végbeli hagyta ott a szolgálatát és csatlakozott a szabad hajdúkhoz. Amint aztán Bocskay a megalázott magyar zászlót fölemelé, ezrével és ezrével tódultak melléje a szabad hajdúk, hogy a sok szenvedést, méltatlanságot és a németek megvetését becsülettel visszafizessék. Rudolf széllel bélelt tanácsosai persze sohasem gondoltak arra, hogy Bocskaynak a legjobb katonákat ők fogják adni.
A contemptus Germanorum nem utolsó gyümölcse volt, hogy minden hivatalba, a magyar végházak legjelentősebb kapitányságaiba tudatlan udvari kegyenceket ültettek. S mi lőn az eredmény? Ahol egykor Thury Györgyünk halt hős halált legjobb vajdáival, ahol nemrég még a Zrínyiek küzdöttek: Kanizsa várában Paradeiser György parancsolt. Tudjuk, hogy őkegyelme a reá bízott fontos várat védelem nélkül átengedé a töröknek, s a saját nyomorult életét a bécsi vérpadon fejezte be. A hatalmas Győr várának kapitánya, Hardegg ugyanígy tett; az ő fejét is a hóhér nyiszálta le. Pápa idegen őrsége a vitéz Maróthy főkapitányt láncra verte, s a várat török kézre játszotta. Eger várának árulói is a vallonok voltak. A küzdeni kész magyar kapitányt, Nyáry Pált ugyanis rabszíjra fűzve adták át a várral együtt a töröknek. Említsünk még hasonló eseteket? Komárom 1594-ben bizton török kézre kerül, ha a német kapitány nem lett volna gyöngébb a magyar vicekapitánynál, Kiss Farkas uramnál, aki a föladásról hallani sem akart. Esztergom ostrománál a komáromi és a győri főkapitányok (Braun és Hardegg) a tüzérség fejével, Gallal együtt azon mesterkedtek, hogy a magyarok a várat valahogy be ne vegyék, mert különben az ő uraságuknak vége leszen. S mi történt? Estefelé ezer németet küldtek támadásra, s ezek a jeles hadfiak holdvilágos éjjel a török temető sírköveitől úgy megijednek, hogy fegyverüket elhányva szaladnak a táborba. A következő nap – fényes nappal volt – a magyar hajdúság ront a falaknak, s behatol az utolsó árokig. A német tüzérség azonban a török helyett a támadó hajdúkat ágyúzta, s közülök vagy ötvenet megsebesített és leterített! Nem is magyar, hanem német szemtanú: Gabelmann mester jegyezte ezt föl naplójába.
Ilyen és ezekhez hasonló eredmények mellett az országnak éveken át tűrnie kellett a császári hadsereg dölyfösségét és pusztítását. Hogy mi mindent tett ez a védtelen városokban és falvakban, arra megfelel a bécsi udvari kamara. Ez a magyarellenes testület 1601-ben már kénytelen volt bevallani, hogy a császári seregek több kárt tettek Magyarországnak, mint a törökök!
S amit az udvari kamara Magyarországról beismert, azt százszoros mértékben hangoztatta Krausenegg Básta hadainak rémítő pusztításáról Erdélyben!
De azért a bajok orvoslására, a contemptus Germanorum erga Hungaros megszüntetésére senki sem gondolt. Maradt minden a régiben, s Rudolf a bizalmával továbbra is azokat tüntette ki, akik erre érdemteleneknek bizonyultak. A magyarok közül – írja Illésházy – csak Pálffynak és Nádasdynak hittek valamit, a többinek semmit!
A bécsi kormányszékek arról is gondoskodtak, hogy a német vezéreket és főtiszteket ért szégyent úgy-ahogy takargassák, s amit lehetséges, a magyar katonaságra kenjenek. Rudolf császár kiküldötte Magyarországra Pühler urat, aki aztán hosszú ideig vizsgálgatta a magyar végházakat, s olyan jelentéseket küldött Bécsbe, amiknek ott módfelett megörültek. Pühler uram a magyar hajdúságról azt írja, hogy ha a török vár egyik kapujánál megjelenik, a hajdúk a másikon kiszöknek. Ha – írja Pühler – a német sereg nem tartja fel a törököt, a hajdúk azonnal megfutnak.
És az efféle szemenszedett valótlanságot Bécsben készpénznek vették. A contemptus Germanorum erga Hungaros javában virágzott. S így nem is az idegen hadak dúlásainak megszüntetéséről tanakodtak Bécsben és Prágában, hanem a magyar katonaság kevesbítéséról. Ez a katonaság volt a szálka Rudolf tanácsosai szemében, mely a hosszú háborúban csak várakat foglalt el, de gyáván egyet sem adott föl. Világosan hirdeti ezt Rudolf császárnak 1600-ban Mátyás főherceghez intézett rendelete. A végházak magyar hadinépe – írja Rudolf – mindig hangosabban követeli hátralékos zsoldját; mivel a nyomorral és éhséggel küzdő végbeliek sok bajt okozhatnak, s mivel számuk a háborúban amúgy is igen megszaporodott, reformálni kellett a végházakat, és amennyire lehet, kevesbíteni a magyar mezei katonaság számát. A végházakban is csak annyi magyar katonát kell ezentúl tartani, amennyi okvetlenül szükséges! Ugyanez évben Rudolf Ferdinánd főherceg alatt a Kanizsa menti új magyar végházak fölállítására bizottságot küldött ki. Ferdinánd és német társai szintén azt kívánták, hogy az új végházakba ne megbízhatatlan magyar hadinépet, hanem jóravaló németeket vegyenek. Rudolf császár fentebbi rendelete még Mátyás főherceget is meglepte. Válaszában (április 14.) a magyar hadinép védelmére ugyan nincsen szava, de mégis kifejti, hogy a magyar katonaság kevesbítése most a nyílt háborúban esztelen és veszedelmes kísérlet. Papiroson könnyű megcsinálni, de okszerűen végrehajtani lehetetlen. S ha mégis véghezviszik, a kár sokkal nagyobb lesz, mint a haszon, amit a csekély zsold révén megtakaríthatnak.
Az udvari kamara, sőt még a haditanács is egy véleményen volt Mátyással. »A haditanácsosoknak a javaslat nincsen kedvükre – írja a kamara –, s azt mondják, hogy e háborús időben a végházak népét inkább növelni, mint kisebbíteni kellene« Az ilyen jelentések a magyar hadinépre mért csapást el nem háríthatták. Rudolf az ellentmondást nem tűrte, s 1600. augusztus 23-án már jelentést kért a császári rendelet végrehajtásáról.
Erdély hóhérának, Bástának nevére és tetteire minden magyar borzalommal gondol. A történetírók széltében-hosszában elmondják, mi mindent cselekedett ez a rettenetes ember. De egyről teljesen megfeledkeztek: tetteinek rugóiról, indítóokairól semmit sem szólnak. Bizony-bizony Erdély romlását is a contemptus Germanorum okozta. Aki nem hiszi, olvassa el Rudolf császár utasítását Básta részére. Ez a rettentő írás megvan a bécsi kamarai levéltárban. A szentséges császár azt parancsolja benne Bástának, hogy ölesse, égettesse, irtsa a rebellis magyarokat, szedje el birtokaikat, s ültessen azokba jóérzésű németeket! És Básta szóról szóra teljesíté ura parancsát.
Az 1601. évben Magyarországban a keresztény fegyvereket némi szerencse kísérte. Több végházzal együtt az ős koronázó-várost, Székesfehérvárt is visszafoglalták. Még föl sem száradt a magyar vér, ami ez ostrom alkalmával elfolyt, a contemptus Germa orum erga Hungaros már ismét megszólalt. A magyar urak zsarolásából élő kamaraelnök: Unverzagt Farkas a császárnak azt javasolta, hogy a töröktől visszafoglalt magyar városokba, tehát Székesfehérvárba is, magyarokat telepedni egyáltalán ne engedjenek; mert ahol a magyar a lábát megveti, ott a német meg nem maradhat. A magyar természeténél fogva minden németnek ellensége. A németekkel benépesítendő magyar városokat tehát teljesen a császár őfelsége alá kell rendelni. Német jogot, német törvényt kell e városokba behozni; a magyar törvény rájuk kötelező ne legyen, de a magyar királyság minden szabadságát elsősorban ők élvezzék; vámmentességet kapjanak, és öt évre minden adó alól föl kell őket menteni. Magyar ember ezekben a magyarországi városokban polgárjogot egyáltalán ne szerezhessen. A végházakat és a végházak táját is németekkel kell benépesíteni, mert a magyaroktól különben senki biztonságban nem lészen. A német hívebb, lojálisabb, mint a magyar, a városok építéséhez és a kereskedéshez jobban ért, s mindenekfelett megbízhatóbb. A magyarok a németeknek már elég sok méltatlanságot cselekedtenek, ideje,hogy a visszafoglalt városokból őket kiiktassuk. Ha mindezen dolgok szerencsésen megesnek – írja Unverzagt a magyarországi németség szíve lángra lobban s hűsége nőttön nő.
A hazaáruló Szuhay püspök barátjának, Unverzagt Farkasnak ezen tervét megvalósítani nem lehetett. A háború tovább dúlt, és Székesfehérvár ismét török kézre került. Az eszme azonban nem aludt el; kísértett az folyton, mint ahogy állandóan kísértett és kísért a contemptus Germanorum erga Hungaros.
Rudolf császár és tanácsosai azon vesződtek, hogy Magyarországot Ausztria örökös tartományává tegyék. S mivel akadtak magyarok, akik e titkolt célt fölismerték és ellenezték, tehát gyűlölettel fordultak minden ellen, ami magyar volt.    
Hova juttatta Magyarországot ez a gyűlöletes politika, jól tudjuk. Csak lapozgatnunk kell a Bocskay fölkelése előtt való pár esztendő emlékei között, s előttünk áll a való. Pompásan festi ezt az állapotot Illésházy István 1605-ben:
»Adta volna az Úristen – írja Illésházy –, hogy az időt ne értem volna és ez undok világból régen kimúltam volna. Boldogok azok, az kik az Úrban meghaltanak, és ezöket nem látják. Szegény Pálffy uram és Nádasdy Ferenc, ha éltek volna, és engem is az püspökök igaz mondásomért ki nem kergettenek vala innéd, erre az mi szegény hazánk, sem mi magunk nem jutottunk volna. Kiállanak az papok az papi hivatalból, pórfiak és tudatlanok lévén, az secularis dolgokban árták magukat, és az ország gubernatióját magokra vevék, és mind vesztének bennünket. Jól látom azt is, hogy nem embertől, hanem az Istennek nagy haragjától vagynak ezek, mert minden emberi okosságot fölül halad ezöknek az emböreknek az ő istentelenségök és gonoszságok. .. (mert azon munkálkodnak), hogy az magyar nemzetöt kivágják, országunkat eltöröljék, semmivé tegyék... hogy Magyarországot provinciává tegyék és Austriae haereditariam faciant!«

***

Csak néhány új adattal szolgáltunk Rudolf magyar politikájához. Csak megvilágítottuk Gabelmann mester mondását. De ez adatok mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy igaza volt a német
Gabelmannak, mikor azt írta, hogy a tizenhat éves háború sikertelenségének fő oka a contemptus Germanorum erga Hungaros, vagyis a magyarfalás volt.
Adataink világosan megmondják, mit tűrt, mit szenvedett nemzetünk a gyűlölet politikájának éveiben. S vajon rászolgált-e minderre? Az országgyűlési rendek egyik fölterjesztésükben azt írják Rudolfnak, hogy soha egyetlen uralkodónak sem hoztak annyi áldozatot, mint neki. Senki iránt annyi hűséget, annyi lojalitást nem mutattak, mint őiránta...
S mi lőn a sok áldozatnak az eredménye? Gabelmannal kell felelnünk: contemptus Germanorum erga Hungaros! Hogy a magyaroknak ilyetén megvetése még a törökök előtt sem maradt titokban, azt ők maguk is megírták. Egyik történetírójuknak, Pecsevinek munkájában olvashatjuk e sorokat: »A magyar főurak még a legalsóbbrendű németek szemében is alábbvalók és megvetettebbek a rájáknál. Ha a németek az úton találkoznak magyar urakkal rájuk ordítanak, hogy térjenek ki az útból, s leköpdösik ókét. Ez igazán lealázás és meggyalázás!« Mi természetesebb, mint hogy ez a megvetés, ez a gyűlölet a magyarságban is hasonló érzést keltett. A hosszú háború alatt a bécsi udvari kamara ellenezte a nemesi felkelést. Ha – írja – ezek az urak összejönnek, mint testvérek, érintkeznek egymással. S mivel valamennyiben izzó gyűlölet lángol az ausztriai németség iránt, mi jót várhatni a felkeléstől? Valóban – írja a kamara – bámulatos dolog, minő hangon merészelnek ezek beszélni a császár őfelsége fennkölt személyéről!
Rudolf uralkodása, valamint a vele járó contemptus Germanorum erga Hungaros Magyarország romlásának az igazi oka! Ez a szegény ország sohasem tudta kiheverni a tizenhat éves háborút. Gazdasági élete, virágzó kereskedelme soha többé nem érte el azt a fokot, melyen a XVI. században állott. A végbeliek vitézi élete sem tért többé vissza. A magyar-török lovagias életnek tehát lealkonyodott. Minden, de minden hanyatlásnak indult.
Aki Rudolf uralkodását alaposan tanulmányozza, az meg fogja érteni a XVII. század általános hanyatlását, úgy nemzeti, mint gazdasági szempontból. S ez az, amit itt megértetni akartunk.
(1930)