A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 8. száma.





Kis Miklós Zsolt
a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára

Vincze Lóránt
az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának elnöke

Prof. Dr. Kis Norbert
a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektorhelyettese

Jankovics Anna
a szolnoki Szigligeti Színház színművésze


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A nemzeti hajszálgyökerek költője: Illyés Gyula

Dr. Kiss Lajos

Már gyermekként elvégezte a szociális bajok fakultását. Amikor Párizsban elolvasta André Gide Kongói utazását, az élmény megrendítette, ám ez a lélekrengés felszínre dobta gyermekkora otthoni Kongóját: a senkitől számon nem tartott pusztát. Ilyet kell írni, így kell írni: válaszolt a lélek és feltört az élmények sokasága. Nem tisztelni semmiféle társadalmi elvárást. Csak az igazságot. Rögvest azt is tudta, hogy neki nem kell Kongót keresnie. Ha visszatér gyermekkora földjére, szűkebb hazájába, a pusztára, ott megtalálja az emberi nemzetből s a nemzeti nemzetből kitagadottakat: a magyar cselédeket. A grófi szérű síró magyarjait. Megírja a Puszták népét Ezt a tökéletes népismereti és nyelvi remeklést. Kosztolányival vallotta, hogy a költő prózát írva is a költő, mert ha abban nem magaslik ki: a versben csak egy szellemi szegénylegény énekel.
Illyést az elbocsátó élmények, a küzdő, munkálkodó emberek emléke, a hozzájuk húzó rokonszenve mindétig táplálja. A puszta, amely alig haladta meg Petőfi pusztáját: szíve, szelleme otthona marad. Ez a népből jött, Párizst látott, föl-földobott kő sorsú fiatalember mégsem lesz úgynevezett szociális költő, a puszta naturalista hangja. A nemzet-jövő nagyobb szívügye a puszta nyomoránál. A puszta szűkebb, a nemzet a nagyobb család. A nemzet emelkedése a szegénységet sem hagyná veszteg. Illyés a nemzet-család legnagyobb megszállottja. Amikor a Szovjetunióban járt, ott is a távoli rokonok után kutatott. 1971-ben tanulmánykötetet jelentetett meg Hajszálgyökerek címen. Akkor igazán nem volt divat a nemzet messze elágazó hajszálgyökereit kutatni. A politikai széljárás nem kedvezett vizsgálódásainak. Az ő felfogásában a nemzet: lélek-, szellem- és nyelvhordozó közösség. Petőfit tekinti a legnagyobb példaadónak. Petrovicsként születik a lenti magyar világban. Országútra dobott vagabundusként nem születésével hordott kincseit hullajtja el. Csavargásával is építkezik: megalkotja Petőfi Sándort. Ahogy sokáig mondták: a legnagyobb magyar lírikust. Illyés könyvet ír Petőfiről. Vezéreszméje: csak a néppel való azonosulás emel be a nemzet nagy egységébe. Magyarságod ismérve nem a zengő szó és vallomás. A nemzetért munkálkodókkal való együttmunkálkodás. A példaadó, közösséghasznú cselekvés.
Jellemezzük paradoxonnal Illyés költészetét: a kétkeziek intellektuális költője. A Petőfi-mintából indul ki, megtartva belőle a megtartandókat: a nép szeretetét, a kétkeziek forrásbeszédét, a munka világának élménytárgyait s a nemzet kohéziós hatalmának hitét. A petőfis alapokról azonban nagyot szökött: elidőzvén a 20. század néhány izmusának udvarában, hogy aztán megérkezzék önmagához, saját szellemi tartományába. Ám útközben még magyar mintaadók, új költői bravúrok műhelyébe is be-bekukkant. Kassáknál megfigyelte az új utak taposásának lépéseit. Füst Milántól elleste, hogy a szabadvers-szárnyak is tudnak magasra húzni. Erdélyi Józsefben pedig egy újfajta népiességet csodált meg. Némelyek Petőfi-epigonnak tekintették. Erdélyi azonban nem 19. század végi népieskedő volt. Először is tökéletes a nyelvérzéke. Dilettáns nyelvészkedése nem rontotta meg művészi nyelvezetét. Erdélyi ösztönös és iskolázott volt egyszerre. Nem felejtette el cselédházzamatát a szónak. Mondatfűzését az ősök emlékezete vigyázta. Versformálása olykor egyhangú. Líratárgyainak azonban életlüktetésük van. Nyelvezete ünnepélyes lesz azáltal, hogy süllyedő szavakat emel napfényre. Ezt az egyszerű modernséget is magába fogadta Illyés. Rokonhang volt ez. De nem az ő iránya. Illyés népiessége 20. századi magaslati népiesség. Ő Párizsban is elidőzött a nagy költői vegykonyhákban. Németh László írja, hogy ő már várta a magyar líra egén egy Illyés-féle csillag megjelenését. A népből magasra futó tüneményt. Akiben a népi nem mintakövetés. Szellem szerinti. Ez a csillag a harmincas évek elején feltetszett.
A hang a nagy költőé. Hosszú sorai és szabadvers-kísérletei a kezdőé. Jellegzetesen Ady utáni líra. Visszatérés a mindennapok jelenségvilágába. A nagy szimbólumok helyett a szolidabb jelképek jutnak szóhoz. Az életnek nem a titka, rejtélye kér választ, mint korábban. Az ordas napi gondok-bajok nyomulnak be a lírába: felhívás és gyógyír kereső szándékkal. Szabó Lőrinc és Illyés lírája széles szociológiai övezetet nyit. Ez merőben új aspektus, nem csak Ady, hanem Babits és Kosztolányi lírája mellett is. A csillagra tekintő Babits, a régi emlékeket megzengető Kosztolányi még nem száll le – ha olykor érintkezik is – a koldusbajok színterére. Arra, hogy a szegénység kitakaródzott, s a nép, a nemzet szárítókötelein foltos cundrák zászlai egy lenti nemzet létét csattogják, hirdetik: Szabó Lőrincnek ingerült, Illyésnek bűntudatos szava van. A trianoni létezés középpontjában: a kenyérgond áll. A máról holnapra élés s a nemzeti csonkaság szellemi-lelki feldolgozásának feladata. Illyés lírája mindkét baj terhét magára vette.
Illyés Párizsban a baloldali mozgalmakkal is érintkezik. De nem merül el bennük. Darab idő után rájön, hogy elvbarátai meddő távlatokban gondolkodnak. Megérti: az utópia parázsbajokra nem megoldás. Népközelsége volt olyan eleven, hogy a bolondító boldogítást gondolkodásra érdemtelennek tekintse. Magtalan eszmének. S főként égő bajokra haszontalan gyógyírnak. Ősi sérelmek naponkénti megtapasztalója volt. A pusztán, s tágabban a magyar pusztán az életficam s zúzódás oly fájdalmas és gyakori volt, hogy azonnali ellátást igényelt. Nem politikait és szociálist, ott még nem tartunk. Lírai beavatkozást. Ironikusan hangzik? Szó sincs iróniáról. Az országban anakronizmusok uralkodnak. A magyari urak szabadosan élnek. Még nem törölték el az első éjszaka jogát. A testi fenyítést is gyakorolták. Vérlázító kép: az idősebb cseléd, ha a tiszttartó arcul veri, sírva fakad. A cselédek asszonyai, lányai bármikor belső szolgálatra rendelhetők. A gróf kedélyesen-cinikusan mondja: mi csináljuk a cselédeinket, a cselédeink meg minket. Ez a világ a harmincas években fölöttébb mozdulatlannak látszik. Reformmozgolódások már vannak az országban, csak nem mozdítanak előre semmit. S mit tehet a költő, az író? A bajok kikiáltója lesz. Megjelöli az ország beteg gócait. Ilyen szándékkal íródnak a Magyarország felfedezése sorozat darabjai: Erdei Ferenc Futóhomok, Féja Géza Viharsarok, Szabó Zoltán Cifra nyomorúság stb.
1932-ben jelenik meg egy szép elbeszélő költeménye, az Ifjúság. A tizenhét éves fiú menekül – illa berek, nádak, erek – a bukott forradalom után. Útközben egy kedves, nagyon fiatal parasztlánnyal találkozik. A két gyermekember némi évődés után, lélekben egymásba kapaszkodva elvetődik a lány szüleinek tanyájára. Éppen aratás volt. A munka dandárjába csöppent az ifjú „dezertőr”. Míg a férfiak aratnak, ő a leány körül téblábol, fát vág, ilyen-olyan házimunkát végez. A szerelem lángra kap mindkettőjükben. Ez a „fűszerszigeti” ifjúság mámora. Emléke még a valóságnál is ékesebb lesz. Ez az első nagy lobbanás: tetőtlen érzéséért feledhetetlen. A feligézett ifjúság: a remények végtelenjével mámorító. Illyés az elveszett éden szép fájdalmát belénk tudja sajdítani. A tizenhét éves kamasz aztán a kaszát is megragadja: olyan rendet vág, élre törőt, ami férfivá növeszti. Ez nagyobb öröme a versírásnál is, mert annak a világnak, amelyben nevelkedett: az emberré avató cselekedete. Illyés gondolkodásának különben mindétig jellemzője marad, hogy amit az ész és kéz együtt alkot, az ember tárgyi gyermekének tekinti.
A juhász, a kovács és bognár rokonságot egyfajta alkotó arisztokráciaként emlegeti. Ez új minősítés a városi „csak iparos” megnevezéssel szemben. Egy jól elkészített munkadarabban, nem szólva a kétkeziek esztétikailag is minősíthető remekléseiről, több szellemerő nyilatkozik meg – úgymond –, mint valamely magasabb iskola oklevéllel igazolt ismeretanyagában, abban a régifajta értelmiségi műveltségben. Nem hozott létre semmit, csak úriemberré avatott. Egy hajnalban leszúrt disznóból estére sonkát, szalonnát, hurkát, kolbászt készíteni: elismerendő szellemi és fizikai teljesítmény. Ha egyszerű ember csinálja is – mondjuk így –, van alkotástendenciája. Létezik életműveltség is, nem csupán szellemi. Veres Pétert azért nevezte lángelmének, mert a paraszti élet ezermestere volt, s posztgraduális önképzéssel valódi entellektüellé, alkotóművésszé formálta önmagát. Illyés a műveltségnek új értelmet adott: olyan világértés, amely a világ formálására alkalmas. A fölhasználható tudás értékesebb a csak csillogtathatónál. Új gondolat volt ez a harmincas években. Ma már általános. Elértünk oda, hogy – jó esetben – csak a hasznos műveltséget fizetik meg.
Úgynevezett kis dolgokról, mindennapi eseményekről, ha magasztosan szólunk, iróniának tetszik. Petőfi is felvette ezt a hangot, gondoljunk csak a Helység kalapácsára. Illyés, amikor emelkedett nyelven ír valamely mindennapi dologról, jelenségről, valóban magasztalja azt. Ha a kétkezieket nagyra becsüli, ugyanígy kell néznie a kis világot is, amit maguk körül létrehoznak, teremtenek. Kezük nyoma őket dicséri. Ezért az ilyen verscímeknek nincs felhangjuk: Óda egy krumpliföldhöz; Elégia egy öreg vincellérről; Óda egy jól működő tanyai kályhához; Óda a törvényhozóhoz stb. Ezek az ódák és elégiák olyan tárgyakat emelnek meg, amelyek közismerten lent vannak. Mindennapiak, olykor talán banálisak is. De nehéz helyzetben, nagy szükségben, háború után vagy a nincstelenség pusztáján jelentőségük megnövekszik; mivel „pártfogásba veszik” a rászorulót. Minden krumpli-bokor egy fiatakarék, tápláló hajlamú szép emlő. Életpártoló élet. Nehéz időben sokszorosan az. Ha így nézzük: magasztos ódatéma.
Illyés művészi ereje abban is megnyilatkozik, hogy nem a szegénységet idealizálja; a mindennapi munkában megpillantja a poétikust, a kétkeziek keze nyomának költészetét. A Műhelyben című vers a vasárnap délelőtti munka utáni csendet festi. A hangulat idilli. Ám az nem valamely erdő mélyi, messzi szigeti mély csend. Valahogy érezzük, hogy itt a kovácskalapácsok ritmusszüneteinek csendjét élvezzük. Hogy Héphaisztosz, a mesterség istenének műhelyében vagyunk. A kovácsolás földes templomában. A vasárnap délelőtt itt súlyosabb: a szombati munkára emlékeztet, s a hétfői munka ígéretével terhes. Minden szerszám a helyén. Egy kovácsműhely így lehet ékes, s azáltal, hogy „a vízzel írt 8-asok s csigakörök: ősemberi szép szomjak ösztönös, örök népművészeti motívumai!”. Olajos, kormos miliő. Fehér nadrágban megjelenik a kovács legényfia. A satuhoz megy, hol legtöbb a fény. S állva kritikát ír. A Nyugat szerzője. Ez nagyon emlékeztet arra, ahogyan Illyés Petőfi Négyökrös szekér című költeményét magyarázza. Hogy a legéteribb hangulatot a vastag magyar valóság keretezi: fenn a szerelem tündérszája, lenn az ökrök cammogása hallatja hangját. A kormos műhelyben egy fehér villanás: a fel-kiröppenő költő szárnyacsapása.
Az eltűnt időt sokféleképpen lehet felidézni. Proust nagy regényében például egy teába mártott sütemény íze lobbantja be az emlékező fantáziát. Illyésnek úgy tetszik, hogy a szerszámnyelek az elmúlt idő sokféle rétegét hordozzák magukon. A kapanyelet tömérdek kézszorítás csiszolta néma múlthírmondóvá. Csak érteni kell ezt a nyelvet. A költőnek a keze emlékezik, amikor egy sima szerszámnyélen kitapintja a volt fogások, a teremtő markolások múltból üzenő mélyedéseit. Láthatatlan, de érezhető parolák melegétől dúsak ezek a fényes-kopott szerszámnyelek, jóllehet, a kezek, amelyek kemény fogásokkal „cizellálgatták”, inkább bütykösek-kérgesek voltak, mint simák. Vajon kik lehettek, akik lényük töredékét szerszámnyelekbe írták? Fogásaik „palackpostáját” a jövőbe bocsátották. A költő azt hiszi, el tudna velük beszélgetni. Az idő milyen mesterien esztergályoz! Gondoljunk csak a százéves lépcsőkre! A cipőtalpak alig érintése a legkeményebb követ is kivájja. Mennyi jóra és mennyi rosszra igyekvő láb. Mennyi szép és mennyi ormótlan láb. Nyomuk egyneművé sűrűsödik: itt jártunk.
Illyés Gyula darab ideig a bűntudat költője volt. A pusztamélyből hirtelen emelkedett az értelmiségi lét viszonylagos magaslatára. Nehezen akklimatizálódott. A szellemi munkát, akár ősei és rokonai, valamiféle kitérőnek tekintette ő is az igazi elől, ami erőt és egészséget fogyaszt. A munka a pusztán az értelem és a test izzadságos áldozata. Az érte járó bér: a szégyenek szégyene. De valójában senki sem szégyenkezett, mert összehasonlítást nem végeztek. A magyar parlagon ősi rítus szerint történt minden. A panaszra nem volt fórum. A panasz kimondására nem volt száj. Akik nyögték a bajokat, beleszülettek. Sorsként élték meg. Ennek a sorsnak volt felvigyázója is: a csendőrség. Azt is a sors részének tekintették. A Párizst járt költő viszont már tudta, hogy az ő pusztája, sőt az egész magyar ugar megöregedett. Új szelekre vár. Ezt már Ady is hirdette. De az érett Illyés nem látta a viharmadarat. Egyféle társadalmi szélcsendet észlelt. Városból nézte a lenti világot. Összkomfortból. Bűntudata ebből eredt. Verseiben híven hangot adott a mélység panaszainak. Jellemezte egyfajta megmondom-karakánság. Két dolog sarkallta: a lentiek valóságos nyomora, helyzetük anakronizmusa, s az ő kivételezettsége, amely nem párosult segítő hatalommal. Költői jajkiáltásra volt csak alkalma. Rosszul tűrte, lekenyerezőnek érezte a városi előnyöket. Egyféle panaszmondó tehetetlenné vált. Nem menekülhetsz, hirdeti egyik versének címe. Hajón utazik, kényelemben, nyugszékben, szemlélődhetne. Előtte a szép táj, dombok, felhők, egy megíratlan vers élményét nyújtják, Isten kompozíciója; kezében könyv, elmerülni hívja. Ám ő a hajómélyre tud csak tekinteni, ahol pucér fűtők végzik dolgukat. Vörösek, akár az ördögök. Nem képes nyugodt utas, fölényes úr maradni. Sors-rokonként mondja: „micsoda munka!”, útitársa könnyed válasza ez: „megszokták már”. Fent lenni, költői szintjén a világnak, az utazóknak természetes. A munkamegosztás rendje kézenfekvő. De Illyés nem képes természetes élethelyzetként elfogadni, amit lát. A fűtők munkálkodásában a saját megszakadt sorsát látja. És véreinek küzdését, szenvedését: „...mintha apám fűtene lent, mint rég fűtött is napszámra a gróf birtokán, mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant”. A költői lelkiismeret, ha erős és tehetetlen, csak ezt válaszolhatja: „Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! Lapuló bérenc!” Igen, ez szóhatalom, jóllehet, erős zengésű igazságmondás – mégiscsak egyfajta zsákutca. Ha falba ütközik a költő, akkor sem hallgathat. Költőként nem lehet önfeledt énekes; hozott erkölcse szerint nem mondhat le a hasznos célzatú munkálkodásról, még ha divat is a tiszta húrok pengetése. A se ide, se oda nem húzó, az énekért éneklő költői magatartás. A vallomást a köldökzsinór emlékezése sugallja: „nem feledhetsz, nem menekülhetsz, bárhova kerülj!”
Illyés hatalmas költői erővel tudja felidézni a harmincas évek társadalmának szenvedésből-munkából épült káprázatszép világát. Azt, ahogyan az életapasztó munka táplálja a mohó és henye életélvezők nem apadó örömszomját. Alant az izzadt homlokát törlő munka, de fönt, az élet költői szintjén az átlényegült eredmény: tündérlány-mosoly, teniszütők pattanása-dobbanása. Egy szebb élet szívdobogása. A nyomor facsaró keze ezermester-tudású, amit kisajtolt, abból felépíti A kacsalábon forgó várat. Egy nagy Illyés-vers címét írtuk le. A költő vidékről érkezett. A „magyar Kongó” ősfájdalmával s nyomortapasztalatával lelkében. Kirándul.
Hegyi vasúton. Természetes mindennapi út az ilyen a városi embernek. Ám a költő a természetes mögött megpillantja a démoni erők játékát: a szép látszatok nyomorpilléreit. Ha egy parasztfiúnak – ötlik fel benne a destruktív gondolat – kedve támadna egy ilyen útra: „csak a jegyért egy napig ásna”. Hetven fillér a napszám. Aztán fenn, a kilátónál föltetszik előtte a tündérlátvány: a káprázat formálta mámorkastély, mintha vogul népmeséből szökne a szeme elé: a varázslak. A nyomor tárnáira épült, ninivei lelkületű kacsalábon forgó vár. Az élet itt fent hétköznapi torát ülte: „de tele annyi békével, könnyűséggel szétpatakzón, amennyit napba egy vallás se töltött”. A megvilágított falombok közt, egy kis tisztáson „hajadon csapat pörgött-forgott”. Férfiszíveket nyilazó bájjal, távoli képek varázshatalmával, akár „Dúl lányai a meóti lápon”. A felesleges emberek mindennapi élvezetszertartásait mutatták itt be a természet felülmúlhatatlan díszletei között. Ezt a tág keretet azonban kisebbre vonták: egy szűkebb kerettel ízlésüknek is hódoltak. Lampionokkal, sátorral – egyszóval: dekorálták a tért, ahol mozogtak, és saját magukat is, hogy megemeljék megemelhetetlen alacsonyságukat. Itt voltak a számottevő személyiségek és arcok, kopott gesztusaikból leolvasható volt: számottevésre alkalmatlanok. Kiürült szerepekben ágáltak. És fogyasztottak az üres rítusok gyászpompájával. Emberfogyatékos közéleti szereplők. Valódi szerep nélküli rangviselők. Illett ismerni őket, mint falun „a bírót, grófot és papot”. A jelen voltak: újságfejedelem, álhírlapíró, ünnepelt színházi szerző, aki a gondolatnak nem pártfogoltja. A nejét áruló „dzsentri”. Lepkekezüket lengető szüzek. Mosogatóvíz nem szennyezte, tiszták. Mind, akik itt vannak: a tündér véletlen kiválasztottjai. Selyemruhába, „selyemgatyába, –ingbe” pólyálta őket a szerencsedajka. Ám ezt a kacsalábon forgó várat hajszálgyökerek és alkalmas csatornák táplálják lentről: életfakasztó kezek és kisemberek nagy gesztusai. Itt, a lámpafényes magasságban, az elegancia és az ápoltság mögül kitetszik a sivárság lelke. A felvonuló figurák különböznek ugyan a dekoráció és a gesztusok semmisége által, de legbévül szánalmasan egyformák. Nem a természetesség, nem a szellem szép neveltjei, a társadalom típusformái alig különböző unalmasra szabták őket. Az édenhegy fényét, ahol most járunk, a költő így dicséri: „.. .a villanyláng több fényt vet, mint például egész Tolna megyében”. Illyés nem lázit. Voltaképpen nem forradalmáraikat. Az adatai lázítanak. Azok mögül olykor szívesen félreállna. Sokallja, hogy szándékánál erőteljesebbek. „Egyheti napszám egy vacsora itt.” A fenti Magyarország idegen lelkületű a jótevő Magyarországgal szemben. Nincs átjárás a hétköznapi országból a vasárnapi Hazába. Az ősi föld ősi népét még jól ápolt magyarsága sem igazolhatja ott, ahol nem ismerik a ki- és felemelkedés modern fogalmát. A költő képtelenségeket is mond, ami azonban inkább a helyzet képtelensége. E boldog körben hiába keresett „...például egy kanászt vagy egy juhászt, egy aratót, aki egykedvűen nyelné a hűs ananászt..., egy új színt, arcot az egyhangúságban, mely tart és mutat ezredéve már”. Illyésnek nincsenek forradalmas toborzóigéi. A képtelenségeket úgy állította be, hogy az egésznek a képtelenségét hangsúlyozzák. Felteszi, hogy egyszer a mocsár feltámad. S mint a bibliai Ninivében: „fű nem nő: s kő kövön nem marad”. Nem akar beavatkozó lenni. „Majd hallgatag csak félreállok.” Azt cselekszi, ami hajlamának megfelel. Küldetése: tanúságtevőként szóljon, hogy „mint folyik az életünk e történet előtti korban”.
Ifjú emberként, még ha kacérkodott is a forradalmi eszmékkel, ő maga nem vált lázadóvá. Babits köre igazabb otthona volt, mint a pártszékház. Babitsban nemcsak a nagy költőt látta, mértéktartása is vonzotta. A példaképnek voltak ugyan kitörései, de azok nem bizonyultak vulkanikusoknak. Az első világháború idején a Fortissimo című versében még káromkodik is. Istenkáromlásért meg is hurcolták. Kétségbeesése valódi. Káromkodása azonban nem az. Kemény szavakat mond: „Miért van, ha nincs? Miért nincs, ha van. Tagadjuk őt, verjük a szókkal! mint ki gazda horkol égő házban – a süket Istenit! Süket! Süket!” – Ez egyfajta irodalmilag szalonképesített káromkodás. Ő maga mondja, amikor védekezik az istenkáromlás vádjával szemben, hogy erős szavait voltaképpen a Bibliából merítette. Ha nem is a szavakat, az onnan kapott indulati impulzusokat fordította át saját nyelvére. Indulatos beszédének előre gondoskodott igazoló fedezetéről. Illyésnek tetszik az egyensúlyozó Babits. Különbözik a családi élmény örökségük. De rokon társadalom helykereső ösztönük. Illyésnek is vannak szordínós kitörései. Mesterére emlékeztet például a Bartók című versben „a káromlással imádkozó” sor. Illyés Babitstól tanulta a mágikus erejű költői fokozást. A Húsvét előtt-ben olvashatjuk: „...kiáltani, bátor, azt a varázsszót százezrek várta, lélegzetadó, szent, embermegváltó, vigasztaló, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég!” Az „elég volt” elkiáltásának a háború alatt történelmi jelentősége lehetett. Hősi cselekedet a szó, ha a béna csendben ébresztőt kiált. Itt a robbanó szavak felszínre hozzák a mélyre süllyedt igazságokat. Babits úgy halmoz, fokoz, hogy ezzel szinte robbant. Illyés is a Bartókban egy szónak a hatalmát, sokféle jótéteményét bontja ki hétköznapi burkából. Babits módszerével. Itt is arról van szó, hogy épp időben hangzott fel ez a zene, hogy „belevész a világ, ha nem a nép szól újra – fölségesen”. Mivel a nyelvnél is többet mond a zene, csak zenei fokozással magasztalható: „...zene csak-, zene csak-, zene a bányamély őshevével tele, a [»népjövő dalával” álmodó s diadalára ápoló úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó...]” Babits esztergályozhatta Illyés karakterét, rokonságába vonhatta, mert a fiatal költő már eleve rokon gondolkodású volt. Illyés jó tanítványnak bizonyult, nem tagadta meg a mestert. Külön élménybirodalma volt. Ez önállóvá avatta. Babits a társadalomba vezette be, tudatosította benne a védő, eligazító comme il faut hatalmát. Babits a nagy kilengésű személyiségekkel sohasem rokonszenvezett. Ady túlzásait egy idő után elnézte. Szabó Dezső fullánkjaitól viszolygott, s merészségétől, hogy a Babits-hívek zsenijét tehetséggé lefokozta. Németh László sokféle képességének kibontakozását érdeklődéssel vigyázza, de agyának mohósága megriasztja. Illyésben megvolt az a hajlékonyság-rátermettség – Babitsban kevésbé –, hogy a felesleges ingereket kiszelektálja. Németh László írja naplójában: „Illyéssel gyalogoltunk ide. Szerencsés ember; szinte neki éltem. Mindent elnyel és mindent felhasznál, amiért én szenvedtem.”
Illyés két világ közt állt. A mély szegénység nevelte s lelkébe égette a sorsemléket. S az elbocsájtó emberség szépségét. Gondolkodóvá a város, Párizs képezte. A finomabb eligazodás tudását pedig a Nyugattól s Babits környezetétől tanulta. Keserűség forrt benne. Az övéi, a pusztaiak keserves életküzdelme tüzelte. 1935-ben dicsőítő eposzt írt a puszta rejtett életéről. Hősökről beszélek – elismerés és magasztalás csendül ki e címből. S morális jóváhagyás. Művét súlyos szavakkal nyitja: „Egyetlen tolvajtársaság volt a puszta, hol nevelődtem... Kényszerült, ártatlan, kedves tolvajok...” Némelyek görbe tekintettel követték a költő különös szertartását: hogy fosztogatókat hősökké avat. A magántulajdon szentségének elvét jó ízlés nem csorbította. Ezt az erkölcsöt a műveltség és hatalom védte. Aki vét ellene: tolvajlelkű vagy forradalmár. Illyés becsületét jó társaság, nemes erkölcsiségű nagy barát igazolta: a Nyugat és Babits. Jóllehet a tolvajlásról mond magasztaló, szép éneket, mégsem az erkölcs megtiprásáról van itten szó. Amit hirdet: nem moráltagadás. Egy különös erkölcs rejtett létezése. A grófi szérűt fosztogatják a grófi cselédek. Évszázados szokás szerint. Nem haraggal és tolvajlélekkel, a létfenntartás kényszerítő parancsára. Ha a csősz atyai felvigyázása mellett nem fejthetnek a kazalból kevéske szénát az éhező tehénkének, életük másnapra összeomlik. A kulcsár is betölti éjszakai tisztét: porciót oszt. Nem törvényesen. Történelmi jogcímen járót. A szentivánéji szép éjszakán itt van mindenki, aki a gróf kincses magtárainak, pincéinek parancsnoka, őre. Megbízható sáfárok. Megbízhatóak, mivel őrködnek – évszázados rítus szerint – a gazdasági egyensúly felett. A szegénység ne szegényedjék el annyira, hogy munkaerőfosztottá váljék. Hogy a „szent” tehénke el ne pusztuljon. A vincellér is megforgatja kulcsát. A pintes üveg szájról szájra jár. Álmodást isznak a kicsinyke szerzeményre, az életparancs-juttatásra, amit a fennmaradás erkölcse szentesít. A mélységben – ha mérsékelten is – igazságtevő erők is működnek. Még esztétikuma is van ennek az önvédelmi tolvaj lásnak. A helyre parasztlány, a kis Maris „száz gróflánynál ékesebben” válogat a répa közt. Mozdulatai nemcsak a szemnek szépek, kecsesek; kitetszik az is, ami itt mindennél fontosabb: „hogy gondos asszony lesz belőled”. Abban a társadalomban, amelyben avasan-fortélyosan működik minden: az erkölcs fölöttébb viszonylagos. A költőt is az ilyen makulátlan alvilági tolvajlások emelték magasra: „Ha ő lopott, hát mindenestül én is egy nagy lopás vagyok, lopás eszem, szívem, tudásom, lelkem – mely folttalan ragyog...”
Nép és haza egybevágó fogalmak Illyés felfogásában. Bartók és Kodály nyomdokán halad ő is. A harmincas évek végén Illyés is érzi a karmos időket. A kis nemzet nagy veszélyek árnyékában áll. Ha a lenti tereken a gyakorlat dilettánsai a hazát dobra verik és elpolitizálják, a költő s a jobbak csak felfelé menekülhetnek: a művészet és a szellem rakta hazába. A költőnek meg kellett tapasztalnia, hogy a karmos idők koronként visszatérnek. A diktatúra évtizedeiben a hazának igencsak magasan kellett lebegnie, hiszen helyét elfoglalta a stréber szó: társadalom. A költő ismét egy nagy versben – említetlenül kell hagynunk több hasonló súlyú költeményét – védőn magasba emeli a hazát: a Bartókban. Némelyek azt hiszik, hogy itt a bartóki muzsikáról van szó. Hogy azt jellemzi. Nem ez a valódi szándéka. Illyés nem volt zeneileg vájt fülű. Ám a bartóki muzsika jelentőségét tökéletesen értette. A bartóki célokat. Ahogy Kodályban is a nemzet lelkének nagy nevelőjét ünnepelte. Gyűjtéseikben és feldolgozásaikban valóban a nép szólal meg felségesen. A 20. századi magyar irodalomban ilyen mélyről buzgó érre Ady talált rá. A Bartókban Illyés azt a néplelket felfakasztó művészetet magasztalja. Ebben a versben a hazát újfent magasra emeli. A taktikahaza fogalmával szembeállítja a néppel telített haza képét. A frázishazával szembe: a mélyről zengő hazát. Drámai ez a vers, ezt észre kell vennünk. Bartók az elsüllyedés pillanatában: „épp e nép lelke mélyéből, ahova leszálltál, hogy épp e mélység hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl...” Ez a muzsika egy kényelmes-sekélyes világ hangulatának, hallásának ellenében jött létre. Egy megrekedt életforma s kiürült lelke felajzására. Olykor belecsikorog az álharmóniába, fülsértőn. Vagy inkább gyógyító diszharmóniával: „fűrész foga közé szorult reszelő” riasztásával; „..ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát”. Bartók a mélyből meríti föl, s mintegy magasra tartja felmutatásként a valódi haza forráskincseit. Illyés megrendülten, drámaian s ezért nagyon bátran kiáltja a mozgósító igét. A jobbaknak, a halló fülűeknek, a lelki haza védelmét keresőknek: „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott...” Ez az anya a nemzet géniusza, a nagy muzsikában megnyilatkozó. A helyzetünk beteg. A költő nem élvezetet vár. Zeneterápiát: „Dolgozz, jó orvos.”
Említettem már, hogy Illyés költészete a mindennapi élet, a népélet tárgyaival, képeivel zsúfolt, akár Petőfié. Ő azonban vérbeli 20. századi intellektuális népköltő. A pusztai gépész fia, tárgylátása érzékletes, bizonyára egy jó manualitású „ezermester” veszett el benne. De milyen könnyen megjárja a filozófiai csúcsokat is. A goethei, a madáchi nagy dolgokról is természetesen beszél. Ha filozofál, nem sápatag; az elvontra is rájár az esze. Magyaros gondolkodással, hozzáférhetően bölcselkedik. Az öregség – úgymond – részeg bakatársaság, amely gúnyt űz velünk. Diákcsíny. Semmibe kell venni. Így védekezhetünk ellene. S a halál? Holtig tartó munkálkodással győzedelmeskedők lehetünk fölötte. Az ember azáltal igazi hős, ha teszi a dolgát. Ha módjában áll: az utolsó mozdulatig. Az öregember voltaképpen már útban van – tudósít bennünket gyönyörű verse: a Kháron ladikja. Ülünk a csónakban, akár a nászutasok, amit látunk, minden ugyanaz – éppcsak visszafelé. „Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a dallam attól, hogy otthagyja a hegedűt.” Az öregedő Illyésnek támaszték-filozófiára volt szüksége. Élet-halál viszonyát racionálisan nézte. Neki nem érkezett meg az úr nagy fényesen, mint Adynak. Kételkedő volt. Az elmúlás ellen védőigét aligha talált. Van egy tanácsa, ami bölcs és közhasznú is lehet: munkálkodj az utolsó pillanatig. A halál voltaképpen földi dolog. Akikre tartozik, tegyenek meg mindent enyhítéséért: Mors bona nihil aliud. E verscím közli, mi a kívánatos. A jó halál, semmi más. A vénnek, aki nem bírja már terhét, legyen egy haltató hely, ahol a vég eufóriájára méltó módon fogadnák. Szól egy Ember Háza tervről, egy utolsó elköszönő állomásról. Márai is pontosan ilyenre gondolt. Ahová a vénnek be lehet térni, s a madame még azt is megkérdezi, hogy milyen pozitúrában kéri az injekciót.
Illyés műveltségét persze a vallás mélyen áthatotta. Eszmékkel vitatkozott, ám keresztény erkölcsben élt. Szeme élesen átlátta, hogy az Európa-építmény architektúrája keresztény, s egyes téglái is ezt a márkát viselik. Erre a szellemi-lelki tartományra is érvényesnek tekintette az itt élned-halnod kell szózatparancsot. A reformáció genfi emlékműve előtt című nagy gondolati verse híven jellemzi érzelmi kereszténységét. Morális vallásosságát. S a saját tudatában zajló racionális „hitvitát”. Keresi a világban az istenbizonyíték nyomait, s olyanféle helyzetbe jut, akár Pascal: nem talál igazi bizonyítékot sem az igenlésre, sem a tagadásra. A reformáció genfi emlékműve előtt tökéletes kompozíciójú alkotás. Szemlét tart a költő, s mintegy raportra rendeli a hit hajdanvolt hőseit. Számonkérően, az utókorkapitány képzelt szerepében. Az egyik serpenyő nagyon súlyosan terhelt: véres áldozatok; akkor még igazságtól duzzadó szavak védelme: „Mért több a keresztyén, mint a keresztény?” Mit markolt a fogadalmas tenyér, amely mára kinyílt? „Megbuktatok”, rivall rájuk a szemléző utókorkapitány. S aztán elhangzik – ha nem is szó szerint – a Vörösmartys „mégse”. Még akkor sem, ha ma úgy tetszik, hogy csak a tenyereteket rejtette öklötök. A hév fölösebbnek mutatkozik az igazság magvánál. Történelmi megtisztulás ment akkor végbe. Az áldozatba merülés a hit és a morál fehérítője volt. S a hívőnek az marad örökétig. S a műveltségnek s a civilizálódásnak valódi etapja és útja, amit egy szent hevület katonái tapostak: „.. .szobámban volna villany, ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?... Hol kezdődött, hogy atomerő is van...” Nem tévútról és kerülőről van szó. Az útról, amely célba torkollik. Két ágba: a civilizáció építésébe, s a lelkek égmagas egyházának felhúzásába. Ezt az utóbbit a költő nem mondja, ám azóta tettek igazolják. A hitetlenül hívő költő megértő-igazoló sorral fejezi be versét: „...maga az Isten se tudhatta másként”.
1950 –ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című terjedelmes versét. 1956. november másodikán jelent meg az Irodalmi Újságban. A természettudós módszerével analizálja a jelenséget. Ízekre szedi. Ez a nagyon okos költő valóban tudja, hogy milyen a zsarnokságjárvány. Elolvasta a verset, ismerve negyven év karanténját; mondhatjuk: kevés a jó immunitású ember. A Havi Magyar Fórum 2000. év decemberi számában egy rövid jegyzetben írom: Illyés a nemzeti ellenállás jelképévé magasodott. Kodállyal párban: a nép lelkét, szellemét ápolták, műveikben örök érvényű hangsúlyt adtak neki. Illyés naplója arról is beszámol, és milyen naiv őszinteséggel, hogy nemcsak olyan kiválóságok látogatják, mint Juhász Ferenc, Kiss Ferenc stb., hanem olyan hatalmasság is, mint aki nem pusztán vendég, félbarátnak is tekinthető már: Aczél György. Kettősség ez, nehéz helyzet. A költő nem tudta kikerülni a hatalom ravaszdi tisztelgését. A közvetlen érintkezésben talán nem tetszik ki, hogy a zsarnokság betette otthonába a lábát. Az Egy mondat a zsarnokságról nem csupán egy korszakot jellemez, arról is szól, hogy akik benne élnek, foglyai egy gondolkodás- és érzésvilágnak. Kitörni lehet a költészet tiszta zónáiba, de a hétköznapok zárkáiba vissza kell térni. Ha Márai módján nem szakítasz a helyzettel, valamiféleképpen, kisebb-nagyobb mértékben fátumod lesz a zsarnokság: „ha magadban beszélsz / ő, a zsarnokság kérdez, / képzeletben / se vagy független...” Ki láthatta azt, hogy Aczél az alkonyat embere? (Persze voltak ilyenek is.) Ő rábólintott az illyési tervre. Szuverénnek hagyta. Csak körülravaszkodta. Illyés bizonyára nem érezte, hogy saját versének ítélete alatt áll. És nem is tehetett sokkal különbül. Ő is ravaszkodott. Paraszti okossággal. Nem magáért, a nemzetért tette. A jelenlétért az élvonalban. Mert csak ott lehetett segíteni. A zászlólobogásért. Azt tartani kellett. Akik elmentek, ideákat, eszméket óvtak. Bajvívni csak itthon lehetett. Márai intakt maradt. A nemes eszményű polgárnak itt nem lett volna helye; mert épp a polgári halálát mondták ki. Illyés a nép hangja volt, botrány nélkül nem lehetett volna elhallgattatni. És nagy költő. Ravaszkodtak tehát, Illyés, amennyit lehetett, a nemzet javára. A hatalom pedig csak úgy, rutinból, a semmi érdekében, mert már a végén még dogmája sem volt, csak szolgálatot kívánt. Bele is zuhant a saját ürességébe.
A 20. század utolsó nemzeti költője. Ő már nem volt vátesz. Nemzeti mindenes. A magyar társadalom nem volt felkészülve a sokféle politikai, gondolkodói, gazdasági feladatra. A költő se. De a nép nevelte Illyés eligazodott a magyar bajok tengerében. Itt lett muszáj nemzeti mindenes. Az élni akaró pusztai nép küldte. Bizonyságául annak, hogy a legnagyobbak majdnem mindig lenti fészkekből röppentek magasba.