A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu

MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 20. száma.





Németh Szilárd
a Fidesz országgyűlési frakcióvezető-helyettese

Dr. Máthé Áron
a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese

Schanda Tamás
európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár

Erdős Norbert
európai parlamenti képviselő


Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




A gőzös fejű fiataloktól a fülkeforradalomig

Kiss István Béla

Úgy tűnik, minden őszintén antikommunista meggyőződésű embernek kínos a Budaházy-ügy, nem szívesen beszélünk róla. Pedig van miről. Már csak azért is, mert az egészet csupán a rendszerváltás és a leváltott rendszer egymásutánjának kontextusába ágyazva lehet megérteni.
            Egy kegyetlenségben, embertelenségben a nemzeti szocializmust is felülmúló, totális diktatúra, a magát nemzetközi szocializmusnak nevező kommunizmus haszonélvezői, politikai elitje, a maguk Nürnbergjét elkerülve szerencsésen átmentették gazdasági és politikai hatalmukat, konvertibilisen megőrizték kiváltságaikat. (Persze, most is külső segítséggel, amely ezúttal más irányból jött.) Az ’56-ot ellenforradalmazók, akik a hóhérokkal együtt ennek köszönhették lemenőik számára is megalapozott egzisztenciájukat, újabb nemzetközi támogatással biztosra vehetik, hogy semmiféle igazságtételnek, felelősségre vonásnak nem lesznek kitéve. A „csendes forradalomnak” eufémizált kiegyezés a „nómenklatúra burzsoáziával” (Csurka István volt az, aki így nevezte nevén a gyereket) hamar láthatóvá tette, hogy nincs forradalmi helyzet, és a békés rendszerváltás, a jogállamiság illúziója jegyében a (további) társadalmi igazságtalanságokat is le kell nyelnünk. Ha ez nem egészen sikerült, ha sokan öklendeztek /-tünk a békától, azért paradox módon az első rendszerváltó miniszterelnök álságos kijelentése is felelős: „tetszettek volna forradalmat csinálni! ”Miközben a posztkommunistákkal való kesztyűs kézzel bánás jegyében még a kevésbé radikális változásokat is ellenezte, így ezt a megtévesztő mondatát nehéz volna politikai portréja pozitív vonásának tekinteni.
            A Horn-kormány által hozott nyílt visszarendeződés, restauráció (melynek a nyitánya is az volt, hogy „együtt sírunk, együtt nevetünk, és együtt visszük el a balhét, elvtársak!”) után az első Fidesz-kormány alatt átmenetileg fellélegeztünk. 2002-től 2010-ig azonban egy KISZ-apparátcsik volt a politikai vezetés főszereplője (még akkor is, amikor történetesen nem ő volt a miniszterelnök).  Aki természetesen a többi posztkommunista káderhez hasonlóan becsületes úton szerezte a vagyonát („mi az, hogy! Nagyon is!”.) De múltját, pártállami tradícióit még megtetézte azzal, hogy 2006-ban, ’56 ötvenedik évfordulóján szemébe mondta (beszédének kiszivárogtatói segítségével) ennek a „kurva országnak” (önvallomásnak álcázva az önelégültséget), hogy hazugsággal kormányozta, illetve nem kormányozta, a kormányzást elk…alkulálta.
            A kialakult helyzet, a morális felháborodás, a tüntetéssorozat különösen alkalmas volt arra, hogy provokációs forgatókönyv szülessen és valósuljon meg. Nincs ma már jelentősége annak, hogy aki ezt gondolja, az összeesküvés elmélettel van megvádolva, vagy azzal, hogy olyasmit állít, amit nem tud bebizonyítani. A láncszemek ugyanis kristálytiszta logikával illeszkednek egymásba. (Különben sem gondolja senki, hogy politikai provokáció, provokációs forgatókönyv nem létezik, legfeljebb sosem a saját, hanem az ellentétes oldalon.)
            Provokátor persze kétféle van: beépített, aki tudja, hogy az, és olyan, aki nem tudja, hanem csak felhasználják, miközben ő azt hiszi, hogy szabadsághős. Az erőszakos cselekményekért első fokon tizenhárom év fegyházra ítélt Budaházy György és hasonlóan szigorúan büntetett társai alighanem mindnyájan az utóbbi kategóriába tartoznak, akiken példát lehet és kell statuálni. Miközben Völgyesi Miklóstól, a Legfelsőbb Bíróság elnökétől is tudjuk, hogy van beépített és megkímélt, sőt megjutalmazott provokátor is.  Mert az, aki az első sörösüveget a rendőrre rádobja, ugyanazt a büntetést érdemli (érdemelné, érdemelte volna), mint az, aki utána csinálja.
            A történtekben pontosan tükröződnek a némelyek által tudomásul venni nem akart erőviszonyok. A taxisblokád (puccs) résztvevőit, akik szintén súlyosan megsértették a jogállamot, köztársasági elnöki kegyelemben (a paktumelnök kegyelmében) részesítették. Ha egy nemzeti kormány alatt egyetlen egy pofon ért volna egy tüntetőt, azt a külföldi (neoliberális) média óriásira habosította volna föl. A Gyurcsány-Gergényi-féle rendőrterrorról pedig nyugaton még mindig Heller Ágnes hazugsága a hivatalos verzió: „nem bántottak senkit, nem ütöttek meg senkit, nem kínoztak meg senkit”.
            Talán nem kellett volna hagyni a jelenlegi kormányzatnak, hogy egy kétarcú politikai párt (LMP) prominense tegye föl a fölöttébb szigorú ítélet kapcsán elsőnek a kérdést: „és a szemkilövésért mennyi jár”? Nem szólva a Rádió udvarán meggyötört, 2006. október 23-án foglyul ejtett megemlékezőkről, akiknek semmi közük nem volt a TV székház egy hónappal előbbi, provokációs láncszemként szolgáló ostromához, és akiknek a bántalmazása a Kádár-kor rendőreinek, sőt az ÁVH-nak a kegyetlenkedéseire emlékezetet. A kegyetlenkedők megbüntetése, az igazságtétel természetesen lényegében most is elmaradt, legfelső és legalsó szinten egyaránt.
            És nem kellett volna hagyni a gőzös fejű fiatalokat eljutni az erőszakig. Nem volt a nemzeti táborban senki, aki le tudta volna beszélni őket erről? Aki megérttette volna velük (vagy legalább megpróbálta volna, bár talán próbálták, ki tudja?), hogy eszköznek, baleknak használják őket, és amit tesznek, azzal az ellenség malmára hajtják a vizet? Hogy még ’56-os forradalmunknak is számos kiprovokált eleme volt, az ő naiv, romantikus és gyerekes hőbörgéseik felhasználásában pedig biztosra mehetett a posztkommunista hatalom. Hogy nem felelőtlen hőbörgésre, hanem „fülke-forradalomra” van szükségünk, és akinek volt türelme kivárni a kétharmados választási győzelmet, az visszaigazolva láthatja a maga türelmes várakozását. Hogy legalább utólag válaszolhattuk, 2010-ben az elhunyt miniszterelnöknek (a Magyar Fórum olvasói még emlékezhetnek Czyla cikkére): most igen. Most tetszettünk forradalmat csinálni.
            Talán még tovább is léphetünk, a posztkommunista elit békés felszámolásában, a kedvezőtlen erőviszonyok ellenére is. Ha szerencsétlen okvetetlenkedők, infantilis hőzöngők nem adják fel a labdát, és nem nehezítik a dolgunkat.