A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXIX. évfolyamának 46. száma.






Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja:
3211 Ft / negyedév.

Havi Magyar Fórum előfizetési díja:
1470 Ft / negyedév.


Tel.: +36-1-781-3236

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578.

Kiadó:
Bp. IX., Ráday u. 32., I. em. 3.




Nehéz felfogni, milyen illusztris társaság tagja lettem

Ocskay Gábor Székesfehérvár díszpolgára lett

Amint arról múlt heti sportrovatunkban már beszámoltunk, Szent István király napján nagyszabású ünnepséget rendezett Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, amelynek keretén belül a város díszpolgári címeit is átadták. Az eseménynek sportvonatkozása is van, ugyanis a három új díszpolgár közül az egyik a magyar jégkorongsport ikonja, Ocskay Gábor lett. A szakosztály-igazgatói feladatkörből nemrégiben visszavonult sportember a székesfehérvári jégkorongsportért végzett négy évtizedes munkája jogán kapta a jeles elismerést.

– Kitüntetéséhez olvasóink és szerkesztőségünk nevében is szívből gratulálok! Tősgyökeres budapestiként talán még nagyobb elismerés kiérdemelni a koronázóváros díszpolgári címét. De miként éli meg ezt ön, aki megkapta?
– Rendkívül megtisztelő és felemelő dolog ez számomra. Részben azért is, amit ön említ, hiszen annak ellenére, hogy most már székesfehérvárinak érzem én is magam, mégsem vagyok a város szülötte. De legalább ennyire fontos az is, hogy – amint az a kitüntetés indokolásában is szerepelt – négy évtized munkáját ismerték most el. Ez megadja azt a jóleső érzést, hogy amit igyekeztem a legjobb tudásom szerint megtenni a fehérvári hokiért, az végső soron talán sikeres volt, illetve az elvégzett munkát mások is elismerik. Ez a visszacsatolás nyilvánvalóan lényeges dolog. Van azonban ennek egy emelkedettebb, emberi oldala is. Amikor hivatalosan megkaptam az értesítést arról, hogy díszpolgári címet fogok kapni, bevallom, kutakodtam egy kicsit és utánanéztem, hogy kiket tüntetett ki előttem a város ezzel. És olyan neveket láttam a listán, mint Jókai Mór, Prohászka Ottokár, gróf Apponyi Albert, Hóman Bálint, Teleki Pál vagy Klebelsberg Kunó. Akik közelebbről is ismernek, azok jól tudják rólam, hogy bármily kemény vagyok is olykor a hétköznapokban, nagyon érzékeny ember is vagyok. És bizony ezt a névsort látva is elérzékenyültem, hiszen valahol még most is nehéz felfogni, hogy milyen illusztris társaság tagja lettem. Mivel 2009-ben elhunyt fiam posztumusz díszpolgára lett a városnak, így azon kevés család egyike vagyunk, amelyből ketten is elnyertük ezt az elismerést. Régi, magyar arisztokrata család sarjaként, amely erősen B-listázott volt a kommunizmusban, egyrészről ez egyfajta elégtételt is jelent családunk egészének is, másrészről pedig természetesnek gondolom, hogy ez a kitüntetés az éppen 90. születésnapját ünneplő magyar jégkorongsport elismerése is.
– Amint arról a kitüntetésben is szó esik, négy évtized munkája elismerése ez a cím. Ha visszatekint negyven éves ténykedésére, mik voltak annak a legemlékezetesebb eseményei, történései?
– Már maga a városba érkezésem is sajátos, hiszen a Bp. Volánban hokiztam, és ha akkor, az 1970-es évek közepe táján megkérdez valaki a terveimről, aligha felelem neki azt, hogy Székesfehérvárra szándékozom költözni. Ám ember tervez, Isten végez, utolért egy súlyos gerincsérülés, amelynek következtében 1976-ban, mindössze 24 évesen abba kellett hagynom az aktív játékot. A Budapesti Volán SC akkori elnöke, Grosics Gyula bácsi – aki a fiaként szeretett engem – javasolta nekem, hogy fiatal, agilis, hokiőrült emberként Székesfehérváron kezdjek el felépíteni egy jégkorongcsapatot, mivel a Volán Tröszt akkori vezetése úgy döntött, hogy leköltözteti a csapatot Budapestről vidékre. A városban semmilyen múltja nem volt a sportágnak, épült viszont egy jégpálya, ahol a következő évben el is lehetett kezdeni a munkát. Az persze nyilvánvaló, hogy az akkori viszonyok össze sem voltak hasonlíthatóak a mai állapotokkal. A jégpályát – amely természetesen egy nyitott jégpálya volt – egy körülbelül három nézőtéri sor magasságú földlelátó vette körül, és egy melegedő tartozott még a létesítményhez. Külön öltözőnk nem volt, egyéb kiszolgáló egységek pláne nem. Ennek ellenére nem éreztük úgy, hogy katasztrofális a helyzetünk, hiszen akkortájt önmagában a jégpálya is kuriózumnak számított, és bizonyos értelemben a Kisstadionban sem volt sokkal jobb a helyzet, pedig az a hoki hazai fellegvára volt Budapesten. Ott voltak ugyan öltözők, viszont olyan sok csapat osztozott a létesítményen, hogy sosem lehetett kényelmesen öltözködni. Mi, Fehérváron senkivel sem kellett, hogy osztozzunk a jégen, és ez már önmagában is nagy dolog volt.
– Manapság az egyik legnépszerűbb sportág a jégkorong, jelentős utánpótlás-bázissal. De akkor könnyű volt gyermekeket találni a hoki számára?
– Nem volt kis feladat megnyerni a gyermekeket, és főleg a szülőket, hiszen teljesen új dolog volt a városban a sportág. Ám a magok elhintése végül csak meghozta az eredményét, egyre nőtt a létszám. A sportág városi népszerűség-növekedésében szerepet játszott az is, hogy 1980 tavaszán megszűnt a BVSC jégkorongszakosztálya, és az ott játszó kitűnő játékosok jelentős részét sikerült Székesfehérvárra szerződtetni. Így a rá következő szezonban igen jó felnőtt csapat lett a városban, amely 1981-ben bajnoki címet tudott nyerni a két, legyőzhetetlennek hitt pesti nagycsapat, a Fradi és az Újpest előtt. Bár ezt a kiugróan nagy sikert 18 év múlva – immár az első saját nevelésű generációnkkal – sikerült csak megismételni, arra mégis jó volt, hogy innentől kezdve végérvényesen létjogosultságot szerzett a jégkorong Székesfehérváron.
– Mára pedig nem csupán a létjogosultság lett megkérdőjelezhetetlen, de a magyar hoki első számú bástyája lett a klub. Miben keresendő vajon ennek a titka?
– Nem tudom, hogy megfogható-e ennek a konkrét oka, vagy titka, de talán az a nyitja a dolognak, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladtunk felfelé, nem ugrottunk a lehetőségeinknél és a képességeinknél nagyobbat, viszont nagyon ügyeltünk arra, hogy ahová egyszer már sikerült feljutni, onnan ne kelljen visszalépni. S ha már a lépcsőfokokról beszélünk, kihagyhatatlan az 1992-es év, hiszen ekkor fedték be a fehérvári jégpályát. Ez nemcsak az addig végzett munkánk elismerése volt, de a fehérvári hoki máig tartó lineáris felemelkedésének is alapjául szolgált. A következő jelentős dátum 1999, amikor második bajnoki címünket szereztük. Ez abban különbözött az 1981-estől, hogy szinte kizárólag saját nevelésű játékosaink alkották a bajnokcsapatot, azaz felnőtt szinten ekkorra érett be az a nevelő munka, amelyet munkatársaimmal sok-sok év óta végeztünk. Azóta immár nemcsak itthon, de az osztrák bajnokságban, az EBEL-ben is letettük a névjegyünket, ahol szintén idén jubilálunk, hiszen 2007-ben csatlakoztunk az osztrák ligához. Feltétlenül kiemelném 2010-et is, hiszen ekkor indult útjára az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia, ami szintén mérföldkő a magyar jégkorongsport életében. Immár 350 növendékünk van, ami szerencsére igen szép jövőt sejtet. Mindezek eredményeként elmondhatjuk, hogy mostanra Székesfehérvár lett a magyar jégkorong fővárosa.
– Tavaly rendkívül komoly döntést hozott meg azzal, hogy visszavonult sportvezetői pozíciójából és nyugdíjba ment. Ezer fokon izzó emberként, akinek lételeme a hoki, nem bánta meg ezt a döntését?
– Egyetlen pillanatra sem bántam meg, ez az igazság. Elmúltam 65 éves, negyven éven át dolgoztam folyamatosan a fehérvári hokiért, amelyből – számomra legalábbis belülről úgy tűnt – a legutolsó évek voltak a leghúzósabbak, leginkább megterhelőek. Ideje volt lassítani, visszavenni egy kicsit a tempóból. Nyilván megkönnyítette a döntésemet, hogy tudtam: jó kezekbe kerül az irányítás. Utódomat, a General Manager-ként dolgozó Szélig Viktort magam invitáltam a csapathoz, hogy Franciaországban megszerzett tapasztalatait nálunk kamatoztassa. Úgy érzem, akkor léptem, amikor lépnem kellett, ráadásul nem szakadtam el a csapattól. Ma is szinte mindennap kint vagyok a csarnokban, a meccseken is állandóan ott vagyok.
– A hangját is szokta hallatni?
– Rá nem erőltetem magam senkire, hiszen nem azért vonultam vissza, hogy továbbra is én akarjak irányítani, ám ha megkérdezik a véleményemet, akkor elmondom, ha segítséget, tanácsot kérnek, akkor pedig örömmel segítek. Abban is hiszek, hogy van még feladatom a magyar és azon belül a székesfehérvári hokiban is. S ha már a hangom hallatása szóba került, akkor hadd meséljek el egy friss élményt, amely ráadásul beszélgetésünk apropójához, a díszpolgári címhez is kötődik. A napokban részt vettem az akadémiánk egyik ünnepségén, ahol arra is felkértek, hogy mondjak néhány gondolatot ifjú játékosaink számára. Elmondtam nekik, hogy a sport rendkívüli lehetőségeket tartogat számukra, éppen ezért érdemes szívvel-lélekkel küzdeni, akarni a minél jobb teljesítményt, mert az kifizetődik. Manapság szinte már minden megvehető pénzzel, azt azonban senki nem tudja megvásárolni, hogy 9000 vérbeli szurkoló előtt jégre léphessen a címeres mezben. Ezt csak a teljesítményével vívhatja ki valaki, és akadémistáink előtt ez a cél kell, hogy lebegjen. Azt is elmondtam, hogy a most elnyert díszpolgári cím hatalmas megtiszteltetés ugyan, ám az igazi elismerést nem ez a cím jelenti, hanem az, amikor kimegyek a piacra, vagy járok-kelek a városban, és mindenütt érzékelhetem az emberek szeretetét. Ha másért nem is, ezért megérte minden fáradság, amelyet a negyven év munka során átéltem. Ilyeneket mondok a fiataljainknak, ha módom nyílik beszélni velük. Ha csak egyetlenegy ifjú tehetségünk megfogad néhány jó tanácsot, akkor már nem beszéltem hiába.
 
Kovács Attila