​Lengyel nők álltak a géppuskák elé

Märle Tamás

Rögtön az első szovjet támadást, majd a novemberi megszállást követően is több vonattal menekítettek ki magukhoz magyar gyerekeket.

Gurál népviseletes lengyelek, élő zene, lengyel-magyar táncház, vörös bor, zsíros kenyér: mintegy 80 lengyel és magyarországi vendéglátóik ünnepelték közösen Bem apó születésnapját március 14-én a budapesti Háló Közösségi és Kulturális Központban. A forgatag közepette találkoztunk Gombai-Nagy Károlynéval, aki először 11 évesen járt Lengyelországban, de nem akármilyen körülmények között. „Nagyon örültem, amikor hallottam, hogy a lengyelek ismét jönnek a Békemenetre, és amint szólt az egyik barátnőm a ma esti rendezvényről, azonnal tudtam, hogy itt a helyem.”
Kevesen tudják, de 1956-ban a lengyelek a véradás és egyéb támogatás mellett a magyar gyerekeknek is igyekeztek segíteni. Rögtön az első szovjet támadást, majd a novemberi megszállást követően is több vonattal menekítettek ki magukhoz magyar gyerekeket. Így került Cieszyn-be Gombai-Nagy Károlyné is, ám a kiutazás sokak esetében nem várt izgalommal járt. „Társaink mesélték el, akik másik vonattal mentek, hogy fegyveres katonák várták őket a csehszlovák-lengyel határon, mire dél-lengyelországi nők siettek a géppuskák elé, hogy ne bántsák a gyerekeket, akik csak így jutottak át a határon.”
„Nem tudom pontosan mikor vittek ki, és igazság szerint még bizonyítani sem tudom papírokkal, hogy ott voltam, mert az iskolai bizonyítványomban nincsen benne, hogy én igazolatlanul távol lettem volna. Ennek ellenére 1957 tavaszán több mint egy hónapot kint töltöttem. Határozottan emlékszem arra a fenyős tájra, ahova vittek minket. 62 év elteltével még ma is betéve tudom a lengyel himnuszt vagy szintén lengyelül az Az a szép, az a szép kezdetű dalt, mivel azt ők is éneklik.”
Gombai-Nagy Károlyné egy hétgyermekes család ötödik gyermekeként a postás szakszervezet által jutott Lengyelországba, az ott töltött rövid időszakról egy-két kedves történetet is megosztott velünk. „Nagyon sok halat kaptunk, amit nem szerettem, és mindig betettem az asztal fiókjába. Mielőtt hazaindultunk az autóbusszal, visszaszaladtam az étkezőbe megnézni, mit csinál az a sok hal a fiókban, de már egy sem volt ott.”
Mint mondta, a lengyelek végig nagy szeretettel gondoskodtak róluk, hazaindulás előtt még pénzt is adtak nekik, hogy szüleiknek ajándékot vehessenek. Az ekkor vásárolt üvegtálcát a mai napig őrzi.
„A történet 2006-ban folytatódott, amikor a Duna Televízióban meghirdették, hogy a mára nagymamává vált nőknek, akik gyermekként a forradalom után megjárták Lengyelországot, programot szerveznek. Azonnal jelentkeztem, kiutaztunk Krakkóba, és egy öt napos megemlékezésen vettünk részt. Az esemény védnöke Lezsák Sándor volt, akiről fotóm van, ahogy a Politikai Főiskola vezetőjének átad egy szögesdrót darabot. Valami hihetetlen volt, hogy a lengyelek milyen szeretettel fogadtak bennünket. Ezt követően több megemlékezésre, koszorúzásra is sikerült összefognom a csapatot, lengyel testvéreinkkel való találkozásra pedig minden alkalmat megragadok.”