Lengyel nők álltak a géppuskák elé
Märle Tamás
Rögtön az első szovjet támadást, majd a novemberi megszállást követően is több vonattal menekítettek ki magukhoz magyar gyerekeket.

Kevesen tudják, de 1956-ban a lengyelek a véradás és egyéb támogatás mellett a magyar gyerekeknek is igyekeztek segíteni. Rögtön az első szovjet támadást, majd a novemberi megszállást követően is több vonattal menekítettek ki magukhoz magyar gyerekeket. Így került Cieszyn-be Gombai-Nagy Károlyné is, ám a kiutazás sokak esetében nem várt izgalommal járt. „Társaink mesélték el, akik másik vonattal mentek, hogy fegyveres katonák várták őket a csehszlovák-lengyel határon, mire dél-lengyelországi nők siettek a géppuskák elé, hogy ne bántsák a gyerekeket, akik csak így jutottak át a határon.”
„Nem tudom pontosan mikor vittek ki, és igazság szerint még bizonyítani sem tudom papírokkal, hogy ott voltam, mert az iskolai bizonyítványomban nincsen benne, hogy én igazolatlanul távol lettem volna. Ennek ellenére 1957 tavaszán több mint egy hónapot kint töltöttem. Határozottan emlékszem arra a fenyős tájra, ahova vittek minket. 62 év elteltével még ma is betéve tudom a lengyel himnuszt vagy szintén lengyelül az Az a szép, az a szép kezdetű dalt, mivel azt ők is éneklik.”
Gombai-Nagy Károlyné egy hétgyermekes család ötödik gyermekeként a postás szakszervezet által jutott Lengyelországba, az ott töltött rövid időszakról egy-két kedves történetet is megosztott velünk. „Nagyon sok halat kaptunk, amit nem szerettem, és mindig betettem az asztal fiókjába. Mielőtt hazaindultunk az autóbusszal, visszaszaladtam az étkezőbe megnézni, mit csinál az a sok hal a fiókban, de már egy sem volt ott.”
Mint mondta, a lengyelek végig nagy szeretettel gondoskodtak róluk, hazaindulás előtt még pénzt is adtak nekik, hogy szüleiknek ajándékot vehessenek. Az ekkor vásárolt üvegtálcát a mai napig őrzi.
„A történet 2006-ban folytatódott, amikor a Duna Televízióban meghirdették, hogy a mára nagymamává vált nőknek, akik gyermekként a forradalom után megjárták Lengyelországot, programot szerveznek. Azonnal jelentkeztem, kiutaztunk Krakkóba, és egy öt napos megemlékezésen vettünk részt. Az esemény védnöke Lezsák Sándor volt, akiről fotóm van, ahogy a Politikai Főiskola vezetőjének átad egy szögesdrót darabot. Valami hihetetlen volt, hogy a lengyelek milyen szeretettel fogadtak bennünket. Ezt követően több megemlékezésre, koszorúzásra is sikerült összefognom a csapatot, lengyel testvéreinkkel való találkozásra pedig minden alkalmat megragadok.”