A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány

1464 Budapest, Pf. 1578
+36-1-781-3236
info@magyarforum.hu


MEGJELENT

a MAGYAR FÓRUM

XXX. évfolyamának 38.
száma.





MEGNYÍLT AZ ORSZÁGGYŰLÉS ŐSZI ÜLÉSSZAKA

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke: „A Jobbikban az elnökség háta mögött születtek meg a stratégiai döntések. Nem tudtunk előre a Spinoza-házbeli akcióról. Aki azt mondja, hogy bárkivel összefogunk, csak kerüljünk hatalomra, a vonaizmust képviseli.”

SZÉGYENFAL – A jelentés megszavazói, tartózkodók, távolmaradók









50 rajz a honfoglalókról

Szakolczay Lajos

László Gyula kiállítása a Lakitelek Népfőiskola Gálfalvi termében

Ha nem feledkezünk meg az építő – néplelket építő, magyarságtudatunkat erősítő – elődeinkről, akik munkásságukkal kivívták a nemzet megbecsülését és figyelmét, mi is gazdagodni fogunk. Mert a klasszikusok értéke gyémántérték. Fölülmúlhatatlan. A húsz éve meghalt régész, festő- és grafikusművész, történész, művészettörténész, egyetemi tanár, László Gyula (1910–1998) életműve ilyen lelkesítő példa. Arra ösztönöz bennünket, hogy merjünk értékeink védelmében – a honfoglalástól kezdve ezer ilyen embernemesítő értékünk van – nagyok lenni.
A kutató bölcsességével és alázatával közelítette meg témáit (ezek közül a legnevezetesebb a kettős honfoglalás elmélete), hogy minél nagyobb körben szertesugározhassék őseink ‒ ahogyan egyik könyvének címével mondta ‒, Árpád népe megannyi harca, hiedelem- és szokásvilága, anyagi és szellemi kultúrája, végső soron az élete. A tudós a régészeti, néprajzi, történelmi és nyelvtudományi megállapításokra építette – némelyekkel vitázva, másokat elfogadva – saját (a „látomások” ellenére is alapos kutatásokkal alátámasztott) meggyőződését. Egyik ilyen: „Árpád magyarjainak szállásterülete és a késő avar‒onogur szállásterület kiegészíti egymást, és a kettő együtt adja a 11. századi magyar települést.” Minden fölfedezésszámba menő érvelése térképekkel, rajzokkal, koponyákkal, a krónikák színes ábrázolataival stb. van alátámasztva.
Ha végigpillantunk László Gyula egyik képzőművészeti, művelődéstörténeti, nem kevésbé a honra találás megannyi pillanatát képköltészetté avató grafikai sorozatán (50 rajz a honfoglalókról), azonnal látni, hogy az 1933-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végzett sokoldalú alkotó – most csak a képzőművészről beszélek – milyen körülmények között, s főképp mely mesterek, főiskolai tanárok óvó felügyelete alatt pallérozódott. Nemes a névsor. Hiszen Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár és a nagy tudású művészettörténész, Lyka Károly hagyomány és modernség között vibráló képvilága (Nagybányával is a háttérben), illetve a magyar művelődéstörténetbe ágyazott, Európát sem kizáró nagyvonalú (formai, szerkezeti) fejlődése nagyon is fontos, lendítőerővel megáldott alap volt számára. Amelyre támaszkodva bőven lehetett építeni.
Az 50 rajz a honfoglalókról tematikája, miként az élet, izgalmas és változatos. A néprajz (A fiúk játéka, A kislányok játéka, Leánykérés, Leányrablás), a történelem (Géza nagyfejedelem, Vérszerződés, Álmos fejedelem), a hiedelemvilág (Csodaszarvas, Emese álma, A fehér ló mondája, A táltos), a munka (A méhészet, A szántás, Az aratás), a kézművesség (A nemezkészítés, A fazekas, Az íjasmester), az állatok elejtése (Vízi vadászat, A vadászat), a harc (Az üldözés, A közelharc, A hadrend), az ünnep (A kardtánc, A lóverseny), az egymásra találás nagyszerűsége (Árpád és a székelyek) és a hétköznapi élés megannyi módja (A jurta felállítása, A földkunyhó, A költözés, Lófejés, A játék, Bemutatás a szülőknek, A vásár, A temetés) – fejedelmi köntösben és a földkunyhó egyszerűségében – úgy jelenik meg a lapokon, hogy szinte magunk előtt látjuk a megjelenítés dinamikájában élő eleink drámai, ugyanakkor nem kevés boldogságot is hozó küzdelmét. Mi a cél? Önmaguk s emberi tisztaságuk és mindenekelőtt a hon megtartása.
Érdekes, hogy a sorozat minden egyes darabja – tán a diagonális feszültségét kihasználandó? – fekvő formátumú. Zsáner- vagy ahhoz hasonló jellegű kép – A kislányok játéka című grafika kivételével – nincs is a kollekcióban; viszont az emberi erőt, az izmok játékát, a küzdelem feszültségét – hol a rövidülésben ábrázolt test által, hol a helyzetben rejlő összeütközéssel – megjelenítő mű számtalan található (A halászat, A szántás,A vadászat, Az üldözés, Lehel kürtje). A remekebbnél remekebb kompozíciók közül hadd emeljem ki az A halászatot! Ami rajta leledzik, a mozgással kifejezett munkaerkölcs mint szimbólum mellett, az valóságos káprázat. A jobb oldalon az irgalmatlan erővel kerítőhálót húzók fokozatosan rövidülő sora, a bal oldalon a szerkezet „V”-jének két szárát a mozgásiránnyal és az apró figurákkal széttartva pár emberalak. A jobb oldali, elöl lévő fő (meztelen) figurába nem nehéz a keresztet nehezen cipelő Krisztus szenvedő alakját beleképzelni (László Gyulát a szakralitás – akár balladáról volt szó, akár királyi bölcsességről vagy valaminő természeti tüneményről – mindig is magával ragadta). A helyzet drámaiságát oldja – finoman megrajzolt kontrasztként – a hegyek fölött egymást keresztező két sugárnyaláb, mint valamilyen okból tisztulást hozó „szivárvány”.
A festőművész – aki írónak is kiváló volt, és magyarázónak is – több kiadást megért, 50 rajz a honfoglalókról című könyvéből kitűnik, hogy evvel az ábrázolattal az arab Ibn Rósztehet idézve egészen a honfoglalás kori magyar halászatig megy vissza, ám a kerítőhálót húzók alakrajza az időt átlépve, időhatáron túl, valaminő egyetemes rosszra, modern korunknak csak a testi erejüket használó rabszolgáira emlékeztet. Dicsőségünk (az otthoni nyugalom, a társkereső józanság, a meghitt családi kör: Születési szokások) ellenpéldájaként pedig ott a kalandozások utáni vereség fájdalma. A művészt itt a Képes Krónika ihlette meg és nemkülönben a nyugati magyar író-történész, Vajai Szabolcs elmélkedése (A hét gyászmagyar).
A felületileg tömött lapokon, amelyeken nincs is horizont (Emese álma, A földkunyhó, A ménes, Az ötvös és a kardcsiszár, A fazekas, A vásár, A táltos, A halotti tor), a vonalháló érzékisége az egymásba tapadt vagy nagy ünnepélyességgel egymás mellé terelt figurális elemek révén valósul meg. Ahol viszont megterveztetett a (nagy vagy bármily kicsi) horizont – A szántás, A regös, Nyílvesszőfaragók, A szántás, A méhészet, A fiúk játéka, Géza nagyfejedelem, Árpád és a székelyek –, ott a lég mint a világmindenség kicsi vagy nagy szelete lebeg az aktív vagy éppen nyugodt szereplők feje fölött.
Nem véletlenül emelem ide László Gyula tanulmánykötetéből (Művészetről, művészekről) az erdélyi Nagy Istvánról írott részt: „A vonal gyermekkorunk kifejezőeszköze, e legelemibb erejű képzőművészeti eszköz, talán éppen mert messziről örököltük, s telítettsége kezünk mozgását írja le. A vonal, ha mondjuk, egy hegy gerincét vagy egy száj vonulatát rajzolja, egyúttal mozgásunkkal, a vonalat húzó kéz mozgásával, lendületével telíti a látványt” („Szivárvány havasán…”).
A föntiek – főképpen, ha az Árpád és székelyek, illetve az Attila városában messzibe tűnő hegyvonulatait, vagy a Vérszerződés figuráinak összezárt ajkait nézzük – önvallomásnak is megteszik. A vonalháló lendületével, történelmet, igazságot, harcot, emberi méltóságot fölidéző plasztikus alakábrázolásával telítődik a látvány. A mozgásimitáció holtpontja és forrpontja szinte ugyanannak az ábrázolásmódnak (technikailag ugyanolyan pontosan megjelenített) két sarka, mindkettőben ott az elemi erejű robbanás lehetősége. László Gyula él is az égig nyitott és zárt horizont – a fölemelkedés mint szabadságérzet és a bezártság mint szépnek tűnő, de olykor drámai faktor – ötvözésével. Amelyben a honfoglalás korát jóval túllépő időjáték a lényeges, pontosabban a régmúlt idők mára való transzportálása.
Az csak természetes, hogy a finoman színezett, színárnyalatukkal sosem hivalkodó grafikák alakjainak, elemeinek megformálása mögött nagy történelmi, régészeti, néprajzi, művelődéstörténeti, anyag- és öltözködéskultúráról tanúskodó tudás van – hihetetlen ismeretanyag. Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Róheim Géza, Györffy István egy-egy meglátása, munkája éppoly ihletadó erő volt (A táltos), mint valamely megtalált őskori lelet, kengyelpár (Koponyalékelés, A nyergesmester) vagy Képes Krónika-üzenet (A hét gyászmagyar). Nem lehet véletlen, hogy Árpád sisakját a nap, a székelyek vezérét a hold díszíti (Attila városában). Mint ahogyan az is természetes, hogy a grafikai sorozat befejező lapján, a gyermekét szoptató fiatal anya mögött – a díszes háttér szőnyegén – László Gyula a galgóci honfoglalás kori tarsolylemez mintahálóját tette közkinccsé.
Avval, hogy művészetet művelt, tanított is. Ebben rejlik nagysága.